–

– Anya, nézd milyen szép fa! Nem túl kicsi, nem túl nagy, csinos is… szerintem éppen befér a lépcső alá a nappaliban.

– Tényleg szép, de idén nem veszünk fát.

– De miért nem? Most komolyan! Minden osztálytársamnak van fája. Grétiéknél már éreztem is az illatát, olyan jó volt.

– Tudom, de sajnos egyik nap sem leszünk otthon. Sőt, karácsony után két nappal jössz csak haza először.

– De miért? Hogy is lesz ez most idén?

– Tudod, 24-én délután nagyinál kezdünk, odajön a bátyám is a családdal, meg az imádott unokatesóddal. Ott lesz ünneplés meg ajándékozás, aztán átmegyünk enni Kata nénihez. Neki ott lesz a családja, meg sok gyerek az ő rokonságából.

– De… Kata néni ki is nekem?

– Neked? Neked valójában senkid. A sógornőm elvált sógornője, de az unokatestvéred unokatestvérei is ott lesznek, meg a sógornőm testvére is… Igaz, neked ő sem jelent sokat. De hát minden karácsonykor együtt voltunk eddig, nem igaz? Csak eddig ők jöttek a bátyámékhoz, most meg nagymama és mi is megyünk velük oda. De a volt férje nem lesz ott, hiszen külföldön él az új családjával.

– Tessék?! Ő nem lesz a saját gyerekeivel, nekem viszont ott kell lennem velük?

– Hát igen, nagyjából ez a helyzet…

– Anya! Én nem szeretnék velük lenni szenteste. Nagyival és a többiekkel szívesen, de nekem ők idegenek. És különben is nagyok. Biztos nem vetted észre, de egyik évben sem szóltak hozzám. Nagymama próbálkozott, hogy jól érezzem magam, és persze ismerős helyen voltam, de kábé ez minden. Most meg elmegyünk abba az idegen lakásba… Mit fogok én ott csinálni?

– Értelek én, és igazad is van… Akkor tudod, mit? Felhívom apát, hogy ne másnap délelőtt vigyen el, hanem még aznap este a másik nagyihoz. Ott lesznek apa testvérei és a többi unokatestvéred. Az jó lesz?

– Igen, sokkal jobb. De te jössz velünk?

– Hát nem hiszem, mert amióta elváltunk, nem hívnak hozzájuk.

– Ti miért váltatok el amúgy?

– Papa megszeretett valaki mást, amikor egészen pici voltál. Belőlem meg kiszeretett.

– Csak úgy? Ez furcsa. Én nem tudok kiszeretni belőled.

– Én sem belőled. De az emberi kapcsolatok furcsák tudnak lenni. És a papával jóban maradtunk, hiszen tudod. Legalábbis nem utáljuk egymást… Már csak azért sem, mert ő a te apukád.

– De akkor lesztek ti még együtt? Szerinted lesz még olyan, hogy mi hárman közösen karácsonyozunk?

– Nem tudom, drágám. De nem nagyon hiszem.

– És te akkor hova mész, amikor én elmegyek apával a másik nagyihoz? Elmész Kata nénihez a többiekkel?

– Nem hiszem. Őszintén, én sem rajongok azért, hogy ott legyek pont karácsony este. Velük mindig kívülállónak, kicsinek és jelentéktelennek érzem magam.

– De ugye tudod, hogy nem vagy az? Hiszen te vagy a legjobb mami, és jó veled az élet!

– Jaj, édesem, köszönöm! Neked elhiszem.

– Miért sírsz?

– Csak kicsit sírok, mert meghatódtam. De nem vagyok szomorú. Ugye, te sem lettél az?

– Nem is tudom. Talán csak egy kicsit… És a másik nagyinál meddig leszek?

– Másnap délelőttig, nála fogsz aludni, mert apának sincs fája.

– Neki sincs? Kezdtek furcsák lenni…

– Neki sem, mert Alíznál, az új barátnőjénél lesz fa. Neki is vannak gyerekei, tudod a…

– Persze, tudom, a Bálint és a Vilma. De amúgy, anya, a nőt nem Alíznak, hanem Alinának hívják. 

– Tényleg, Alina. Bocsánat, csak tudod, nehezen jegyzem már meg az újabb neveket. De legalább ő is kedves veled, azt mesélted.

– Igen, kedves, de azért Villőt sokkal jobban szerettem, ő legalább foglalkozott velem. Az összes többi nem annyira. Mindegy, már megszoktam.

– Sajnálom. De talán jobb, ha velük is találkozol, hiszen így legalább többet láthatod apát.

– Nem tudom. Lehet. Csak az a baj, hogy Bálint és Vilma kicsik. Nem tudok velük mit kezdeni.

– Ajjaj! Akkor van egy rossz hírem. Másnap délben papával hozzájuk mész ebédelni, aztán kihoznak a vonathoz, és megyünk Szegedre, a nagypapához és Irmához.

– A nagypapa is azért vált el nagymamától, mert mást szeretett meg?

– Nem. Abban az esetben nagymama szeretett meg mást.

– De fura ez az egész. De kicsodát?

– Rá már nem emlékezhetsz, nagyon picike voltál, amikor utoljára láttad.

– Érdekes, nagymama megszeretett mást és egyedül él, nagypapa meg Irmával. Nagymama nem járt jól ezzel az átszeretéssel.

– A szerelem furcsa dolog, és gyönyörű, de nem mindig igazságos. Meg ki tudja? Én legtöbbször boldognak látom nagymamát.

– Igaz, én is. Nagypapáéknál majd társasozunk négyesben?

– Hát ott sem négyen leszünk. Ott lesz a pótnagymamád összes gyereke, és az öt unoka is.

– Jaj, ne már! Őket is alig ismerem, és mindig piszkálnak, amikor nem látjátok őket.

– Sajnálom, de tudod, ők mind külföldön élnek, és ilyentájt hosszabb időre jönnek haza. Ilyenkor ők is ott laknak náluk. De van egy jó hírem is: másnap átmegyünk a nagypapa testvéréékhez, ők csak ketten lesznek. És ugye milyen aranyosak Klárikáék?

– Nagyon.

– Baj van?

– Nincs.

– De látom, hogy baj van. Mondd, mi az!

– Lehetek őszinte?

– Persze.

– Tudod, imádok ajándékokat kapni, imádom a meglepetést, és nagyon szeretem a karácsonyt. De én nem erre vágyom, még ha minden egyes helyen, minden egyes embertől ajándékot kapok, akkor sem.

– Mire vágynál? Végül is karácsony van, mondd el. Hátha tudom teljesíteni a kérésed.

– Biztos?

– Biztos!

– Akkor vegyük meg azt a nem túl kicsi, nem túl nagy, csinos fát a lépcső alá, vásároljunk be a főzéshez, főzzünk együtt, legyünk együtt, és maximum csak sétálni menjünk el a három nap alatt. Csak mi. Ketten. Ajándék nem kell, ez lenne a legnagyobb meglepetés. Jó, a kutya és a macskák maradhatnak.

Marossy Kriszta

Kiemelt képünk illusztráció