–

Lássunk egy kis világot!

Másfél éve érettségiztünk, azóta kétszer döntöttünk úgy, hogy nem kezdjük el az egyetemet. Helyette próbálunk annyit látni a világból, amennyit csak tudunk, és megpillantani benne magunkat. Idegen szemek, távoli tavak tükréből más arcok néznek vissza.

Keressük a helyünket. Először külön utakon. Németországban au-pairként, Amerikában „cserediákként”, Dél-Koreában cserkész önkéntesként. Azután közösen, hátizsákos utazóként. Napról-napra, hétről-hétre fejlődünk, kapunk teljesebb képet magunkról, terveinkről, erősségeinkről és hiányosságainkról.

Időnként azon gondolkodunk, vajon mi alapján próbáltuk eldönteni, „mik leszünk, ha nagyok leszünk” a gimnázium falai között, a komfortzónánkban ücsörögve.

Honnan tudhattuk volna, hogyan reagálunk váratlan helyzetekre, problémákra, tudunk-e egyedül vagy közösségben lenni, mi motivál, és mi az, ami visszahúz. Honnan gondolhattuk volna, hogy képesek vagyunk egy idegen országban hónapokon keresztül gyerekvigyázásból éttermi felszolgálói munkába rohanni, majd némi plusz zsebpénzért még takarítani is, vagy épp egész nap foglalkozásokat tartani koreai gyerekeknek angolul, közös nyelv hiányában akár kézzel-lábbal mutogatva? Nem sejtettük, mennyi olyan tulajdonság rejtőzik bennünk, ami segít vagy épp hátráltat. Meg kellett barátkoznunk önmagunkkal. Ez néha nehezebb, mint gondolnánk.

Lássuk meg magunkat!

Egy gimnázium és egyetem közti szabad év szólhat nyelvtanulásról, útkeresésről, munkatapasztalatról, utazásról, önfejlesztésről. Sok esetben (ahogy nálunk is) mindről egyszerre. De leginkább rólunk szól, az ismeretlen énről, Karinthy (és mindannyiunk) énkéjéről. Hirtelen egészen mások lesznek a prioritások, megváltoznak kapcsolatok, eltűnnek vagy épp megerősödnek barátságok. Elengedünk embereket, akikkel eddig egy úton sétáltunk, elfogadjuk, hogy már nem közös az ösvény velük. Elkezdjük kibogozni rövid múltunk bonyolult, többemeletes pókháló-palotáját. Első nosztalgikus érzések a régi szobánkra, múlófélben lévő gyerekkorunkra gondolva.

Számvetés

Időnként leltárt készítünk magunkban mindarról, amit ezekből az évekből merítünk.

Megtanultuk, bár inkább folyamatosan tanuljuk beosztani az időnket. Ez nagyobb feladat manapság, mint gondoltuk. Eddig mindig volt, ami keretet adjon a napjainknak. Rutinok, szabályok, ismétlődések sokaságában éltünk, ahol általában az időnk csak nagyon kicsi hányadáról kellett, hogy magunk határozzunk. Most mi döntjük el, mire használjuk szabadnapjainkat, heteinket, hónapjainkat. Néha sikerül két órát jól beosztani, de néha rosszul osztunk be hosszú heteket. De tanulunk folyamatosan. Tanuljuk az időnket.

Megismerünk más kultúrákat, rendszereket, gondolkodásmódokat. Észrevesszük, hogy lehet máshogy is. Kicsit kimenni a vonalból.

Rálátunk a hazánkra egészen más szemszögekből. Érdekes, időnként mennyire megörül az ember Európa túloldalán egy földinek vagy szomszédos országbelinek, vagy egy távoli kontinensen egy ismerős, európai arcnak. Megtapasztaljuk, mennyi mindent hordozunk magunkkal, amiről nem is tudunk… Mennyi minden határozza meg gondolatainkat, érzéseinket csak az alapján, hogy hol születtünk. Ez nem jó vagy rossz, még ha időnként így vagy úgy is érezzük.

Sejteni kezdjük, mi mozgat minket az életben. Mi fontos és mi kevésbé lényeges. Mi érdekel, mi motivál, mi hajt, mibe dobban bele a szívünk. Mi a kapcsolat köztünk, s e gyönyörű, színes, szagos, szótlanul hangos világ között. Ahogy az idegen embereket, egyre jobban értjük magunkat is. Kétségeinket, döntéseinket, örömeinket és bánatainkat, választásainkat, tétova tapogatózásainkat, félszeg feleleteinket. Olyat csinálunk, amit szeretünk. Vagy amiről azt hisszük, hogy szeretjük. Időnként rájövünk, hogy talán mégsem, de ezáltal olyan emberek sokaságát ismerjük meg, akik hasonlítanak hozzánk. Mégis különböznek.

Megtanulunk kiállni magunkért. Időnként szembemegyünk elvárásokkal, írott és íratlan szabályokkal. Már csak azzal is, hogy nem az iskolapadban ülünk, „mint minden normális fiatal”. Ez néha nehéz. Különösen, amikor olyan emberek arcán látjuk a rosszallást vagy „csak” értetlenkedést, akik közel állnak hozzánk. Tanuljuk kifejezni és végigvinni az akaratunkat, tapasztalgatjuk, hogyan beszéljünk főnökkel, munkatárssal, szállásadóval vagy idegen sofőrökkel, akikkel stoppolásaink alkalmával találkozunk.

Külső és belső határokon túl

Ami a mi utazásaink, „kihagyott” éveink középpontjában áll: újra és újra kilépni a komfortzónánkból.

Olyan szituációba, szerepbe helyezzük magunkat, amitől tartunk, ami elsőre kényelmetlennek, ijesztőnek tűnik, amit még sosem próbáltunk.

Ezek egészen különböző, időnként bagatellnek tűnő dolgok, de hát így van ez a komfortzónával; mindenkinek máshol húzódik. Mi a határon túlra kerülünk azzal, hogy átlépünk jó pár országhatárt, hogy döntéseket hozunk, kihagyunk egy „kihagyhatatlan” lehetőséget, felelősséget vállalunk, stoppolunk, idegeneknél alszunk. Időnként azzal is, hogy egyszerűen otthon maradunk, ami néha nehezebb, mint elmenni. Újabb és újabb ismeretlenbe igyekszünk, megszólalunk egy kevésbé ismert nyelven, elmondjuk őszintén, ami a szívünket nyomja, vagy amit úgy érzünk, elrontottunk. Megkérdőjelezünk vagy épp elfogadunk dolgokat, szembenézünk magunkkal, átsétálunk egy országot, elindulunk tervek nélkül. Vagy épp eldöntjük, hogy megosztjuk a tapasztalatainkat és élményeinket, sikereinket és kudarcainkat másokkal. Cikket írunk a WMN-nek. 

 

Kovács-Krassói Panna és Kuna Áron

A képek a szerzők tulajdonában vannak