–

Tizenöt évesen tíz szuperizgalmas napot tölthettem cserediákként Finnországban

Helsinkitől jó messze, egy kisvárosban, Kalajokiban volt a főhadiszállásunk, az ottani középsuli tanulóinak egy csoportjához érkeztünk vendégségbe. Vagyis a fenéket vendégségbe, inkább rapid élettársnak, hiszen szó szerint szinte éjjel-nappal együtt voltunk. Minket ugyanis családoknál szállásoltak el, ami akkor az egyik legkellemetlenebb, utólag belegondolva pedig a leghasznosabb (és leginkább költséghatékony) része volt a kirándulásnak. De ne szaladjunk ennyire előre!

Inkább folytatom onnan, hogy miért is mentünk pontosan. Kirándulni, új helyeket felfedezni, oké, persze, ezért is, azonban a legtöbb cserediákprogramnak – ahogy ennek is – volt egy meghatározott, teljesítendő célja. Nekünk azt volt a feladatunk, hogy vegyes csoportokat alkotva (értsd: finn és magyar diákok közösen) dolgozzunk fel egy finn népmesét videós formában (természetesen angolul). A kreatív megvalósítást és az időbeosztást száz százalékban ránk bízták, a lényeg az volt, hogy a tizedik napon valami értékelhető tartalommal rukkoljunk elő. Ez a része (mármint a konkrét feladat) azonban – azon felül, hogy a mai napig marha jót röhögök ezeken a videókon – a legjelentéktelenebb része volt az egész kirándulásnak. Hiszen ezeknek az utaknak nem a konkrét projektek elkészülte a céljuk. Inkább mondom is, hogy mi.

1. Légy a lehető leginkább részese: élet egy családnál

Ahogy már említettem, akkor és ott nem tűnt a legkellemesebb megoldásnak, hogy az egyik finn diáktársunknál lakjunk, hiszen mennyivel egyszerűbb lett volna egy szállodában héderelni suli után – gondoltuk akkor. És most belegondolva, milyen jó volt, hogy nem egy steril hotel falát bámultuk esténként, hanem részesei lehettünk egy helyi család életének. Persze ebből nem lehet általános következtetéseket levonni, de az egyszer biztos, hogy sokkal többet tud meg az országról, a környékről, a helyiekről az ember már csak azzal is, hogy valakinek az otthonában lakik.

Mert ahelyett, hogy megpróbálná az utcán látottakból kikövetkeztetni, hogyan is megy arrafelé az élet, belecsöppen a kellős közepébe, és nemcsak látja, de át is éli.

Ennek pedig az egyik legszebb része, hogy mindazt a törődést, odafigyelést és vendégszeretetet, amit a gyerkőc kapott az alatt a pár nap alatt, visszaadhatjátok a ti cserediákotoknak, amikor ő jön hozzátok vendégségbe. És ez az a pont, amikor a gyerek kalandjából az egész család kiveheti a részét, mert nemcsak ti adtok neki élményeket, hanem a cserediákkal együtt érkezik az a kulturális közeg, ahonnan ő jött. Ebből pedig remek dolgok sülhetnek ki, és örök élmény lehet mindenki számára.

2. Az utazás egyik speciális fajtája

Ez az egyik legjobb módja a célország feltérképezésének. Mert miért utazunk? Hogy egy apró szeletét megismerjük a világ másik pontjának, belelássunk abba, máshol hogyan élnek az emberek. Magunkba szívjuk a kultúráját, átvegyük a hely ritmusát, és gyönyörködjünk a szépségében. Mindezt úgy, hogy a közismert turistalátványosságokon kívül egy picit a felszín alá lássunk. Ennek pedig a legjobb módja a cserediákság, mert minden kötelező elem szerepelt a listán, és annál még sokkal több. Pontosan azért, amit az első pontban fejtettem ki. A gyereked részese lehet egy helyi család életének, ennél autentikusabb idegenvezetőt pedig keresve sem találna.

A másik, hogy mindezt megoszthatja a barátaival, ráadásul szülői felügyelet nélkül. Mert persze, a családi nyaralás is lehet izgalmas élmény, de ez teljesen más kategória. Az, hogy az iskolatársaival együtt kiszakad a szokott környezetből, és együtt kell feltalálniuk magukat egy idegen helyen, valódi csapatépítő jelleggel bír, ami megerősítheti a barátságokat, sőt újak köttethetnek. És nemcsak a saját diáktársaival, hanem azokkal a külföldi gyerekekkel is, akik megosztják velük a mindennapjaik egy részét.

Én például annyira jóban lettem az egyik sráccal, hogy az utazást követő nyáron eljött hozzánk látogatóba egy hétre, már jóval a program vége után.

Akkoriban egyszerűen elképesztő élmény volt, hogy van egy finn barátom, akivel enélkül soha az életben nem találkoztunk volna.

3. Nyelvi kérdés – gyakorlásnak jó, tanuláshoz viszont kevés

És ha már a finn levelezőtársamnál (vagyis inkább csetelőtársamnál, mert nyilván a neten keresztül tartottuk a kapcsolatot) tartok, előkerül az ilyen utak központi kérdése: a nyelvtanulás. Angolul kommunikáltunk egymással, ami természetesen a program egyik célja is volt, hiszen mi nem tudtunk finnül, ők meg nem tudtak magyarul. Az angol volt a közös pont, mert mi két tannyelvű gimiből jöttünk, náluk pedig mindenki beszél angolul, ami a többi között annak is köszönhető, hogy nem szinkronizálják, hanem eredeti nyelven, finn felirattal adják a filmeket és sorozatokat a tévében.

Azonban tíz nap édeskevés ahhoz, hogy megtanulj egy nyelvet. A meglévő tudás éles helyzetben való gyakorlásához, a kiejtés és a folyékony társalgás fejlesztéséhez azonban tökéletes. Így ne várja senki, hogy ilyen rövid idő alatt hatalmasat fejlődik a gyerek nyelvtudása – hiába van rákényszerülve, hogy éjjel-nappal az adott nyelvet használja –, ahhoz több idő kell. Sokkal több. Senki nem rázza ki a kisujjából a nyelvvizsgát pár hét intenzív nyelvhasználat után.

Azonban látványos fejlődés érhető el abban, hogy egyáltalán meg merjen szólalni más nyelven, ami legalább olyan fontos eredmény.

4. Kultúrsokk a négyzeten

Ha turistaként megyek Finnországba, látom, milyen modern és letisztult környezetben élnek, rácsodálkozom az áprilisban is térdig érő hóra, és a végeláthatatlan fenyőrengetegre. Abban azonban bizonyosan nem lett volna részem, hogy egy helyi családdal vasárnap délután (a nyakig érő hóban) az erdőben piknikezzem. Az első közös programunk ugyanis ez volt, ami az egyik legmegdöbbentőbb élmény volt az egész kirándulás alatt, hiszen ekkora zimankóban mi általában inkább bekuckózunk, legfeljebb szánkózni indulunk, de az erdei falatozás biztos nem szerepelne a képzeletbeli programlistánkon.

Ilyen, és ehhez hasonló dolgok százai történtek ebben a pár napban, amit a cserediákság intézménye nélkül biztos, hogy nem tapasztaltunk volna meg. Ezekről pedig a mai napig a sztorizgatunk, még most is teljes döbbenettel tudom mesélni, hogy a finnek még a leveshez is (!) tejet isznak. De a kirándulásnak hála, beleláthattunk a helyi iskola mindennapjaiba is, nyugodt szívvel konstatálhattuk, hogy a menza ott is pocsék, csak máshogy gusztustalan, mint nálunk.

Az is nagyon megmaradt bennem, hogy az oviban mínusz 18 fokig még kiküldik a kicsiket az udvarra játszani, miközben mi azon agyaltunk, hogyan tudnánk még három réteg bőrt növeszteni magunkra, mert már minden ruhánkat magunkra pakoltuk, de így is befagyott a hátsónk.

Egyszóval, nagyon-nagyon megéri elengedni a kamaszokat a cserediákprogramra. Csak profitálhatnak belőle, hiszen úgy tanulnak, hogy közben nem élik meg teherként, ráadásul egy teljesen más ország lakóival ismerkedhetnek meg, akár örök barátságot kötve velük. Az egész nem más, mint életre szóló élmény.

Dián Dóri

A képek a szerző tulajdonában vannak