„Nem tudom, bennem vagy-e, vagy én tebenned, vagy, hogy birtokollak-e. Azt hiszem, mindketten egy harmadik lény foglyai vagyunk, akit úgy hívnak, »mi«. Illetve nem is a foglyai vagyunk. Mi vagyunk ez a lény” – mondja Robert Kincaid Francesca Johnsonnak a Madison megye hídjai című regényben (a filmváltozat A szív hídjai címen futott, Meryl Streeppel és Clint Eastwooddal a főszerepben). Gyönyörű mondatok, sokszor idéztem őket magamban az igazira várva, de ha az ember álmai valósággá válnak, rájön, hogy a neheze még csak most következik. Mert nagyon szép elképzelés, hogy a kapcsolat kezdetétől összeolvadunk a nagy, közös „mi”-ben, csak éppen senkinek nem tesz jót. Legalábbis szerintem.

Sokfelől megközelíthető kérdés ez, én két aspektust emelnék ki. Az első, amikor belülről hagyjuk eluralkodni a kapcsolaton a „mi”-t. Több olyan ismerősöm van, aki, ha párja lesz, hirtelen úgy eltűnik, mintha nem is létezett volna, minden idejét a kedvesével tölti, elhanyagolja a barátait és a családtagjait, és csak akkor tűnik fel újra, ha a kapcsolaton repedések kezdenek mutatkozni. Önzés? Lehet, de korántsem egyedi eset, úgyhogy mást is kell gyanítanom mögötte.

Úgy érzem, ezek az emberek ilyenkor a „mi” fogságába esnek: akkora eufóriát jelent számukra, hogy van mellettük valaki, hogy nem csupán a környezetükről, de gyakran magukról is elfeledkeznek.

Hiszen egy ember jellemének az egyik legmeghatározóbb eleme és mutatója, hogy kik veszik körül, és ha eltaszítja a kapcsolatán kívül lévő szeretteit, azzal gyakorlatilag saját magát hagyja felszívódni a kapcsolatban (és most nem arról beszélek, amikor a szerelem első pár hónapjában bekuckózunk a párunkkal, mert az egy idő után azért lazulni szokott, hanem arról, amikor a társra talált illető konkrétan megszűnik létezni a többi ember számára).

A „mi” tehát legalább annyira veszélyes, amennyire fontos: a viszonylag egészséges önértékelésű embereknek nagyon sokat ad, a komplexusokat viszont nagy mértékben fel tudja erősíteni, és a résztvevők úgy érezhetik, ők csak a másikkal együtt alkotnak kerek egészet.

A másik érdekes aspektus, hogy a környezet is nagyon gyakran rájátszik a „mi” létezésére. Többször is megesett, hogy engem és a barátomat közös haverok elhívtak programokra, de kényelemből csak az egyikünkkel próbáltak egyeztetni – vagyis részben kényelemből, részben pedig a „mi” miatt. Értitek: ha egy pár vagyunk, akkor nyilván tudunk egymás minden lépéséről, gondolták, és simán elég az egyikünkkel megbeszélni valamit,  mondván, hogy „a másik úgyis tudni fog róla”. A dolog mindkét esetben ott csúszott el, hogy nekünk – csodák csodájára – van egymástól független, saját életünk, és abban az életben megesik, hogy fél-egy napig nem beszélünk, mert a barátom dolgozik, és én is épp valaminek a közepén vagyok, de tudjuk, hogy este úgyis találkozunk, ez idő alatt pedig beeshetnek programlehetőségek nekem is, neki is. Ha tehát a közös havernak én rábólintok egy programra, de a barátomnak az nem jó, mert közben szervezett valami mást, vagy fordítva, máris kész a sértődés (a haver részéről): „de hát Évi azt mondta, hogy jó a jövő péntek!”.

Ilyenkor nem igazán értem, miért olyan evidens, hogy egy pár nemcsak a szívénél, hanem az agyánál is össze van nőve?

Nem egyszerűbb például a technika csodáit kihasználva nyitni egy közös chatet, ahol mindenki látja mindenki válaszait, és két perc alatt megvan az időpont?

Maga az eset nyilván apróság, de érdekes kérdéseket vet fel a „mi”-ről, és ahogy említettem, számos aspektusból lehetne még beszélni róla. Vannak, akik számára a „mi”-be az is beletartozik, hogy ismerik egymás PIN-kódját és jelszavait, nálunk nem. Ahogy az sem, hogy mindenhová együtt menjünk, ne találkozzunk külön a barátainkkal, sőt: vannak kifejezetten olyan alkalmak, amikor a megállapodás szerint pasi/csaj nem vihető, és nem kirekesztésből, hanem mert bizonyos dolgokról nem szívesen beszélünk egymás párjai előtt, bármennyire kedveljük őket, egyszerűen azért, mert ők nem ismernek bennünket tizenvalahány éve, mint mi egymást. Az is egy érdekes helyzet – gyakran látom –, amikor egy pár tagjairól lerí, hogy a baráti körbe tartozó csak azért hozta el a szerelmét, mert az kiharcolta, vagy éppen ő akarja mindenhová magával cipelni, és szegény „csatolmány” csak kókadozik egész este a sarokban, mert végig olyasmiről van szó, ami őt nem érdekli, vagy nem tud hozzászólni.

Ez mindenkinek rossz, mert olyan érzést kelt, mintha a másik fél valóban „csatolmány” volna, nem létezne önállóan, csak mint valakinek a pasija/csaja. Pedig milyen szép dolgok tudnak kisülni abból, ha a pár tagjai figyelnek arra, hogy mindenki élvezze az adott helyzetet! Én például egy nagyon kedves barátomat „szereztem” úgy, hogy a barátnőm pasija volt, akivel egyszer csak – a társaságtól elvonulva – elkezdtünk beszélgetni, és képzeljétek: a lánnyal már rég megszakadt a kapcsolatom, a sráccal pedig még mindig közeli barátok vagyunk. 

Az ilyen és hasonló esetek kapcsán alakult ki bennem a meggyőződés, hogy Robert Kincaidnek nem volt igaza: a „mi” valóban nagyon fontos és gyönyörű dolog, de nekünk kell uralnunk őt, és nem szabad hagynunk, hogy ő uralkodjon rajtunk. Egy kapcsolat elején még jó lehet szó szerint feloldódni a „mi”-ben, hiszen a szerelem egyik legszebb része éppen az, hogy egy időre kilépünk a saját kereteink közül, de azt hiszem, legalább ilyen lényeges egy idő után visszatalálni oda, és úgy tekinteni a „mi”-re, mint az „én” egy fantasztikus részére.

Azért, hogy a „mi” ne ketrec legyen, hanem maga a szabadság.

Kalapos Éva Veronika