„Az ember attól fél, amit nem ismer” – Nánási Pál fényképeivel a halmozottan sérült gyerekekért

–

Kell hogy legyen egy „lyuk”

A halmozottan sérült gyerekek ugyanúgy tankötelesek, mint ép társaik, ám az esetükben szóba jöhető intézetek általában egy-egy fajta sérülésre fókuszálnak, így sokszor kompromisszumos megoldások születnek. Két anyuka, Hegedűs-Gyenge Hajnalka és Balogné Lality Ágota, akik saját gyermekeik révén mindketten érintettek, a fenti hiányosságok kiküszöbölésére hozták létre a Veni Vidi Vici Alapítványt, mégpedig a dunakeszi tankerületre koncentrálva – ott ugyanis különösen sok a gyerek, így arányaiban a halmozottan sérült gyerek is.

Helyet azonban jó ideig nem találtak. Számos iskolánál érdeklődtek ez ügyben, de – éppen a tankerület leterheltsége miatt – nem jártak sikerrel. Még nyaralókba is becsöngettek, hátha akad olyan tulajdonos, aki a tanév idejére hajlandó bérbe adni nekik az ingatlanát.

Egy percre sem adták fel – kell hogy legyen valahol egy „lyuk”, mondták. Végül az éppen abban az évben induló Krisztus Király Római Katolikus Általános Iskola fogadta be őket, ott kaptak egy osztály- és egy fejlesztőtermet is.

Nem betegség, hanem állapot

A 2018–2019-es tanévet már itt kezdhette meg az első csoport, ám először is valamennyi érintett tájékoztatást kapott az új helyzetről. Hiszen az ember attól fél, amit nem ismer – az információk birtokában pedig a félelem is eloszlik.

„Az igazgató felkészítette az iskolában tanító pedagógusokat, mi pedig a már oda járó ép gyerekek szüleivel beszélgettünk – meséli Hajni. – Elmondtuk nekik, hogy a fogyatékosság nem betegség, hanem állapot, ami ráadásul javítható. Arra biztattuk őket, hogy kérdezzenek a gyerekeinkről: mi a kedvenc meséjük, milyen számítógépes játékokat szeretnek… és így tovább. Természetesen az állapotuk sem volt tabukérdés.

Az ép gyerekek speciális érzékenyítő programban vettek részt az Egyesület az Inklúzióért szakembereinek közreműködésével.

A saját szintjükön magyaráztuk el nekik, hogy mi az az idegrendszer, miként sérülhet meg, és ez mivel járhat. Megmutattuk nekik a kerekesszéket is. Mindannyian ki is próbálták, mentek, mint a »meszes«. Igen ám, de a mosdó ajtaját a székből már nem tudták kinyitni – ezt valaki másnak kellett megtennie. Vagyis megtapasztalhatták, hogy a sajnálkozás nem vezet sehová, a segítség viszont annál inkább.”

Menő dolog velük bandázni

Az előzményeknek hála „élesben” sem volt gond, sőt mostanra sok kis barátság szövődött a speciális és a sima osztályokba járók között.

„Szünetekben az ép gyerekek »átrongyolnak« a mieinkhez. Rutinosan adják rájuk a segédeszközöket, és úgy sétáltatják őket, hogy az egy képzett terapeutának is becsületére válna, még birkóznak is velük, persze csak finoman. Kifejezetten menőnek számít velük bandázni – szerintem már fel sem tűnik nekik, hogy egy kicsit mások. Meg amúgy is mindannyiunkban van olyasvalami, ami eltér az átlagtól.”

A szociális integráció sikerességét immár nemcsak a gyakorlat, hanem az Emberi Erőforrások Minisztériumának esettanulmánya is igazolja. Ez a fajta „vegyülés” pedig nem csupán a sérült gyerekek életét teszi teljesebbé:

legalább ennyit profitálnak az épek is, hiszen segítőkészséget, együttműködést, toleranciát tanulhatnak, ami minden bizonnyal javukra válik majd.

Az integrációval mindenki csak nyerhet

Hajni szerint az egyre inkább elnéptelenedő vidéki településeken is megoldást jelenthetne, ha a fogyatékkal élők ilyen formában integrálódhatnának az oktatásba. Ezáltal a működési gondokkal küszködő iskolák is fellélegezhetnének kicsit, ugyanis a sérült gyerekek után háromszoros támogatás jár. Az addig otthon lévő szülők is munkába állhatnának, vagyis kevésbé lennének rászorulva a segélyezésre, ráadásul adóznának is – nem beszélve arról, hogy kiléphetnének abból a fajta szegregációból, amit egy sérült gyermek otthoni gondozása jelent.

Hogy mindez megvalósulhat-e valaha, nem tudni, annyi azonban most is látszik, hogy a jó példa ragadós. Mint Hajni elmesélte, egy soproni iskolában nemrég autista osztály indult, egy egyházi intézmény pedig speciális nevelési igényű csoportot készül befogadni.

„Elfogadom”

Az alapítvány tanári kara kilenc szakemberből áll: van közöttük konduktor, gyógytornász, gyógypedagógus, szomatopedagógus, logopédus, evésterapeuta, gyógypedagógiai asszisztens, hiszen a gyerekeket több téren kell fejleszteni. Az ő – egyébként teljesen átlagos – fizetésüket pedig hónapról hónapra elő kell teremteni valahogy. Mindez persze nem kis terhet jelent a szülőknek, amin az alapítvány próbál enyhíteni – ez azonban csak támogatók révén lehetséges.

Mint Hajni mondja, „csak úgy” nem szoktak kérni, ha pedig kapnak valamit, azt igyekeznek viszonozni. Így született meg az „elfogadom” kampány ötlete. A kampány fotóin ismert emberek láthatók az ismertnek nem nevezhető, de annál fontosabb gyerekekkel – voltaképpen együtt mutatják meg, hogy mennyivel jobb hely lehet ez a világ, ha elfogadásban élhetünk.

A gyerkőcök egyébként lehetőség szerint olyan „párt” kaptak, aki valamilyen módon kapcsolódik az álmaikhoz – így például a színésznőnek készülő Maja Pokorny Liával, az autóimádó Bendegúz Michelisz Norberttel állhatott Nánási Pál fényképezőgépe elé.

A felvételek egytől egyig azt üzenik: mindannyian egyformák vagyunk, csak kicsit másképpen.

A „belső hang”

Nánási Pál azonnal igent mondott az alapítvány felkérésére, felesége, Ördög Nóra pedig szintén egy sérült kisgyerekkel, Mátéval szerepel a sorozat egyik képén.

Sokan keresik meg őket a legkülönbözőbb kérésekkel, bár lehetetlenség mindnek eleget tenni. Ahogy Ördög Nóra fogalmaz, a „belső hang” alapján döntenek arról, hogy kinek segítenek – az „elfogadom” kampányhoz pedig azonnal tudtak kapcsolódni.

Maga a feladat – minden szépségével együtt – nem kis kihívást jelentett számukra lelkileg:

„Most forgatjuk az Újratervezést is (új formátumú docu-reality, amelyben a nézők rászoruló családok otthonainak felújítását követhetik nyomon – a szerk.), így ez az ősz kicsit arról is szól, hogy hová pakolgatom el magamban ezeket a hatásokat, és mit tanulok belőlük, úgyhogy elég edzett vagyok ilyen szempontból” – mondja Ördög Nóra.

„Én kevésbé – veszi át a szót a férje. – Elég kemény menet volt ez a fotózás. Nekünk is van két gyerekünk, és ezeknek a családoknak az életét önkéntelenül is a miénkhez hasonlítottam. Lenyűgöző, amit a szülők csinálnak.”

„Nem szabad komolykodni”

Nánási Pál eredetileg fekete-fehérben, kicsit szociofotó hangulatban szerette volna megmutatni a halmozottan sérült gyerekek világát, de ahogy elkészültek az első fotók, alapjaiban változott meg a koncepció:

„Rájöttem, hogy nem szabad »komolykodni«, mert az az egészet lehúzza. A megörökített pillanatok mind nagyon jó hangulatban teremtődtek meg.”

„Valóban ilyen volt a hangulat – fűzi hozzá Ördög Nóra. – Persze miután vége lett a fotózásnak, és becsuktam magam mögött az ajtót, hálát adtam azért, hogy a mi családunkban nincs ilyen probléma. De amíg benne voltam, egyszer sem támadt sírhatnékom – valahogy bekapcsol ilyenkor egy ösztön. Játszottunk, tapsikoltunk, énekeltünk Mátéval, és a többiek is azonnal megtalálták a hangot az ő párjaikkal. Éppen erről szól ez a kampány: ezek a gyerekek itt vannak, velünk vannak, az életünk részei. A saját gyerekeinknek is ezt tanítjuk. Mici lányunk integrációs iskolába jár, és a világ legtermészetesebb dolga számára, hogy segít a speciális nevelési igényű társának.”

Értékteremtő érzet

Az intenzív színvilágú képek egytől egyig örömöt sugároznak, ami a fotós szerint nagyrészt éppen a gyerekek ügyességének köszönhető. Ugyanakkor festményszerű hatást is keltenek, ugyanis aukcióra bocsátják őket, Nánási Pál pedig ezzel is szeretne valamiféle pluszt adni a leendő tulajdonosaiknak:

„A fotoprint hátrébb van sorolva, mint a festmény – magyarázza. – Kevésbé tartják értékesnek. A kampány fotói azonban festményszerűségük révén egy értékteremtőbb érzetet kelthetnek azokban, akik majd megveszik őket.”

Az alapítvány a licitből származó teljes bevételt a működésére fordítja, amely elválaszthatatlan az ott dolgozó szakemberek munkájától.

„Hihetetlen az az emberi tényező, amit beletesznek a munkába – mondja Ördög Nóra. – Még egy ép gyerek is rengeteg türelmet és figyelmet igényel. Ők pedig nap mint nap folyamatosan koncentrálva dolgoznak azon, hogy minden gyerek a lehető legtöbbet érhesse el önmagához képest, más és más módon fejlesztve őket. Nekik köszönhetően válhat könnyebbé ezeknek a családoknak az élete. Le a kalappal előttük!”

Mezei M. Katalin

A képek megtekinthetők az Anker’t romkocsmában 2019. november 27-ig, licitálni pedig ITT lehet rájuk: 

Kiemelt kép: Nánási Pál