–

Habosítás: ON

A pofonegyszerű sajnálathalászati módszertan rendszerint a következő: az együttérzésre, figyelemre, törődésre vágyó illető kiír a falára valami olyasmit, hogy „a legrosszabb napom, valaha”, „szurkoljatok nekem, nagyon elkél a drukk!” vagy „rettenetes döntés előtt állok”. Netán csak kellőképpen mélabús, félreérthetően borongós, szolidan szomorkás fotót állít be magának profil- vagy háttérképnek. Ám amikor az empatikus ismerősök ráharapnak a csalira, és kedvesen puhatolózni kezdenek, mi áll a boldogtalan státusz hátterében, a posztoló azonnal hátralép a balladai homályba, legfeljebb annyival intézi el a kérdést, hogy „hagyjuk!”, „hosszú!”, „nem akarok most beszélni róla”. Persze, rendben, ha nem, hát nem.

De akkor mi a francért posztolod ki? – teheti fel magának a kérdést a csőbe húzott empata.

A Nagy Vallomás

Maga a sadfishing szó egyébként még ez év januárjában született meg a brit Metro online magazin hasábjain, méghozzá Kendall Jennerhez köthetően. A celebklán ifjú tagja ugyanis kiírta az oldalára, hogy nemsokára egy „roppant őszinte és személyes vallomással” fog a nagyközönség elé állni, erre a posztra pedig az anyukája, Kris Jenner is ráerősített a Twitteren, mondván, az ő „bátor és sebezhető” kicsi lánya hamarosan érzékeny és intim nyilatkozattal érkezik.

A követők természetesen azonnal vad spekulálásba fogtak, és szinte már tudni vélték, Kendall a napokban fog coming outolni. A (csak az Instán jelenleg 118 millió!) rajongó izgalma érthető, és hát nyilván ez is volt a posztok célja: előkészíteni a talajt A Döbbenetes Hírnek. Amikor már minden szem a Jenner lányra szegeződött, érkezett is a döbbenetesnek semmiképp, de még csak érzékeny, bátor vallomásnak sem mondható poszt: Kendall leszerződött egy kifejezetten pattanásos bőrre specializálódott szépségápoló céggel. A várt szenzáció bizony elmaradt, érthető, ha sokan átverve érezték magukat.

Elmondom hát mindenkinek

A sajnálathalászat azonban távolról sem pukkadt ki ezzel a laposkás hírrel – sőt, egyre nagyobb teret hódított meg magának. Tizenéves brit diákokkal készített interjúk során arra derült fény, hogy nemcsak hogy nem tűnt el a süllyesztőben vagy maradt meg az online világ furcsa és torz kinövésének, de átkerült az offline valóságba is. Ott aztán kifejtheti pusztító hatását. Többek között megnövekedtek a bullyingesetek a közösségeken belül – azaz egyesek felhasználva a másik online feltárt sebezhetőségét és fájdalmát azzal kezdték el gyötörni őket.

Sok Z generációs hajlamos az érzéseit – pozitívakat és negatívakat egyaránt – túlságosan könnyedén és felelőtlenül megosztani a közösségi felületeken, ezzel azonban temérdek sérülésnek teszi ki magát.

De az üzenet felvevő része is gondban lehet, az internetes felületeken ugyanis baromi nehéz megkülönböztetni egymástól a valós segélykiáltásokat az unatkozó, figyelemhiányos ember személyes álkínlódásaitól. A nagy vernyákzajban pedig könnyen elvész a valós segítségkérés.

A szomorúság árfolyama

Személy szerint én azt is nagyon kártékonynak tartom, ha valaki unalomból áll neki ventilálni vélt vagy pillanatnyi fájdalmát a közösségi oldalakon, netán ily módon óhajt némi sajnálatot, figyelmet magának kisajtolni. Kifejezetten ijesztővé viszont akkor válik szerintem ez a mások együttérzésére apelláló bizarr trend, amikor mindebből cégek akarnak kövér hasznot lekanyarítani maguknak az arra kapható influenszerek segítségével – mint ahogy azt tette például a kozmetikumokat forgalmazó cég a Jenner lánnyal karöltve.

Olykor ugyanis ez a sajnálatra apelláló, a szív érzékeny húrjainak gátlástalan pengetésével operáló módszer egészen hajmeresztő torzszülötteket teremt. Ott van például az a 2017-es McDonald’s-reklám, amelyben az anyuka egy séta során hosszasan sorolja a tizenéves fia kérdésére, mi mindenben NEM hasonlít ő az elhunyt édesapjára. Az apa milyen jól tudott focizni, de te, kisfiam, nem. Az apád után forogtak a lányok, téged, lásd csak, észre sem vesznek. Ő mindig roppant csinosan öltözött, nem ilyen pacuhán, mint te. Ez a negatív összehasonlítgatás egészen a műanyag tálcáról elfogyasztott halas szendvicsig tart, amiről kiderül, azért mégiscsak sikerült a gyereknek, legalább a transzzsírsavak szintjén, a hős apára ütnie. Érthető módon a reklám nagy felháborodást váltott ki, ezért nem sokkal később visszavonták.

Könnyel jobban csúszik

Az átlagfogyasztó akarva-akaratlanul is naponta körülbelül ötezer hirdetéssel találja magát szemközt. A reklámok óceánjából való kitűnés minden márka célja, saját szempontjukból érthető is lehet, ha megpróbálnak az emócióinkkal operálni.

Az érzelmektől túlcsorduló üzeneteket ugyanis a fogyasztó szinte automatikusan emészti meg, sokkal kevesebb figyelmet és kognitív készséget pazarolva el a feldolgozására, mint egy tárgyilagos, elgondolkodtató hír esetén tenné. Egy kutatás pedig azt állítja, egy márka értékének elismerését 17 százalékkal növelik a szomorú reklámok (amire szintén került külön szó: sadvertising, azaz szomorú reklámozás). Megéri tehát javarészt elégikus atmoszférájú hirdetésekkel könnyeket fakasztani? Nem biztos, ugyanis ha azok félremennek (mint az említett mekis reklám esetében), könnyen kontraproduktívvá válhatnak.

Senki nem szereti ugyanis átverve érezni magát – még azok sem, akik könnyen empatizálnak a reklámban szereplő könnyes gyerekekkel.

Ha pedig bagóért gátlástalanul elherdáljuk az emberek együttérzését, ugyan miért számítunk arra, hogy hajlandók lesznek valóban szimpatizálni, netán igazi segítséget nyújtani akkor, amikor arra ténylegesen szükség lesz? Talán nem ártana újra felidézni Tolsztoj meséjét a pásztorfiúról, aki unalmában farkast kiáltott.

 

Fiala Borcsa

Források: ITT, ITT, ITT