–

A technológiai fejlődés elérkezett arra a szintre, ahol már teljesen a miénk az illúzió: mindenre van megoldásunk. Épp „csak” az élet-halál kérdésekre nincs.

Fontos tisztáznunk az elején, hogy a gyász az egyik legtermészetesebb jelenség, minden emberi élet örök része; alapvetően nem szükséges hozzá szakember segítsége. Ugyanakkor mai, mindent siettető, pozitív ingereket hajkurászó, produktumközpontú világunkban a feldolgozása legtöbbször elakad – vagy el sem tud kezdődni… De mi áll a jelenség hátterében?

Miért változott meg vajon a gyászunk?

Korábban sem a születést, sem a halált nem zárták kórházi ajtók mögé és nem kezelték úgy, mintha az kizárólag az orvosra tartozna. Így lehetett, hogy mind az élet kezdetéhez, mind annak végéhez kialakulhatott egy sokkal természetesebb hozzáállás, melynek része volt az is, hogy mindezeket az eseményeket a közösség tagjai együtt élték meg, dolgozták fel.

A modernizációval nem a gyászunk változott meg, hanem az arra adott emberi reakciónk. Nincs sem idő, sem tér arra, hogy fájjunk. Nem adják meg nekünk, nem adjuk meg magunknak.

Ezért megpróbálunk inkább nem gondolni rá, igyekszünk eltemetni az érzést is a halottunkkal együtt. Pedig attól, hogy valamire nem gondolunk, még ott van. Sőt: még inkább ott van.

Ezért terjedt el a gyászfeldolgozás angol nyelvű szakirodalmában a mondás, hogy

„A gyászból az egyetlen kifelé vezető út ma is az az egy, amely keresztülvisz rajta.” Nem lehet megkerülni, átugrani, másképp megoldani. Csak benne lenni. Ez az igazi gyászmunka, ahogy Freud elnevezte.

Munka önmagamban, a halottammal

A gyászban az emberi szív számára az egyik legellentmondásosabb gondolat elfogadni a tényt, hogy véget ért a kapcsolatom az eltávozottal. De ez nem azt jelenti, hogy az érzéseim és a konfliktusaim is véget értek, lezárultak volna.

Talán a legkárosabb mondat, amely az idők során közkeletűvé vált a témában a „Halottról vagy jót, vagy semmit!”. Attól, hogy valaki meghal, a köztünk lévő esetleges konfliktusok csupán befagynak, de ettől még jelen vannak bennünk. Ahogy a terápiás folyamatok során az élő kapcsolataim egészséges kialakításának kulcsa is az, hogy tudjam a másikat és a köztünk lévő viszonyt egészében látni, ugyanez igaz azokra is, akik már nem lehetnek velünk. Sem az életben, sem a halálban nincs olyan, hogy valaki csak jó.

Munka önmagamban, másokkal (szemben)

„Az élet nem áll meg, lépj tovább!” – mondják sokan a gyászolónak, akinek pont az a legfájdalmasabb, hogy az ő élete – számára legalábbis úgy tűnik – igenis megállt. A halál és a gyász mindig kiszakít az időből és a kapcsolódásokból.

Megrengeti az alapvető világnézetünket, kérdéseket üvölt felénk, aztán otthagy minket velük megválaszolatlanul.

És mindeközben a külvilág valóban nem áll meg: be kell menni a munkába, és helyt kell állni az értekezleten. Bármilyen nehéz is, az élet és a halál itt sem válik ketté.

Munka önmagamban, önmagammal

Menni az úton, és közben vállalni a végeláthatatlannak tűnő fájdalmat. Saját hitrendszerben gondolkodni, nem kész megoldásokat keresni. Jelentést tulajdonítani és önazonos válaszokat találni. Ugyanakkor: elfogadni a válasznélküliséget. Egyedül lenni. Nem félni attól, hogy mikor fog újra fájni, mert bármikor fájhat újra. Továbbélni. Nélküle.

És mindezek után még mindig ott van a tény, hogy a gyászmunka végén nem vár minket a száz százalékos jelzés, amelyből tudhatjuk: teljesítettük, „ezt már letudtuk”. Az elnevezésével ellentétben a veszteséget sosem lehet teljesen feldolgozni; a gyász bizonyos formában mindig velünk marad, hiszen az életünk örökre megváltozott tőle. Ezért is kell megpróbálnunk vele élni tovább.

 

Rácmolnár Lili