–

A gyerekek megszületése után úgy érezte, elhanyagolom. Én viszont úgy éreztem, ő nem kötődik már hozzám úgy. Folyamatosan távolodtunk egymástól. Egyre többet járt el a kollégáival vacsorázni, bulizni. Ilyenkor soha nem ért haza akkorra, amikorra megbeszéltük. Kétségbeesetten vártam hajnalig, rettegve, hogy baja lett, és esetleg azért nem jön. Szörnyű éjszakáim voltak, miközben a kicsiket igyekeztem kiegyensúlyozottan ellátni. Természetesen állandóan feszült és ingerült voltam. A férjem emiatt még többet volt távol, és sokszor csak reggel, nagyon részegen jött haza. Ha próbáltam rávenni, hogy kevesebbet járjon el, a barátai kérték ki maguknak, hogy nem hagyok neki elég magánszférát.

Egy ponton túl már éreztem, hogy így semmiképp nem tudom tovább csinálni. Párterápiára kezdtünk járni.

Olyan terápiát választottunk, amit egy férfi és egy nő tartott együtt. Örültünk, hogy így semmiképp nem lesznek elfogultak. Noha én úgy éreztem, hogy a férjem szimpatikusabb nekik, végül semmi károm nem származott belőle. De hasznom sem. Ugyanis a terápia mindössze abból állt, hogy kérdésekre válaszoltunk, ők meg csak ültek, mint a rántott halak. Semmilyen konklúzió, semmi segítség nem érkezett. Egyszer megkérdeztem őket, hogy mi lett volna a terápia lényege, és őszintén elcsodálkoztak, hogy vártunk tőlük valamit. Azt hitték, csak ki akarjuk magunkat panaszkodni.

Csalódottan, de legalább egy kicsit könnyebb mellkassal folytattuk tovább az életünket. Lassan újra csiszolódni kezdtünk egymáshoz. Amikor úgy éreztük, hogy muszáj kiszakadnunk a mindennapokból, hagytuk egymást menni. Ő túrázni járt a barátaival, én pedig wellnessezni a barátnőimmel. Talán három év kemény munka, odafigyelés után jutottunk el oda, hogy azt mertük mondani magunkról, jó a házasságunk. A szex mindig is jól működött közöttünk, így attól senkinek nem kellett tartania, hogy a másik ezért esetleg félrelép.  

Néhány év múlva építkezni kezdtünk egy másik városban. Ez újabb próbatételt jelentet a kapcsolatunknak. Sok feszültséggel járt, sokszor idegőrlő vitáink voltak. Ekkor is az segített át bennünket a nehéz időszakokon, hogy ha kicsit külön vonultunk, vagy ellenkezőleg, néhány napra kettesben utaztunk el. 

Nagy figyelmet fordítottunk arra, hogy a hálószobában is folyamatosan fenntartsuk a tüzet.

Úgy döntöttünk, hogy a költözést nem kapkodjuk el. Hagytunk magunknak egy teljes évet arra, hogy kényelmesen, nyugodtan intézzük, ezáltal újabb feszültségektől kímélve meg magunkat. Kisebb összezördülések voltak ugyan, de ezek pillanatnyi apróságok miatt történtek. Levert vakolat, összetört kedvenc dohányzóasztal és egyebek… Komoly nézeteltérés szerencsére nem is volt. Nagyon büszkék is voltunk magunkra emiatt: sikerült úgy levezényelni az egész egy évet, hogy egyszer sem voltunk igazi haragban. 

Néhány hét volt már csak a végleges kiköltözésig, amikor az egyik wellness alkalmával hallójárat-gyulladást kaptam. Miután nagy fájdalmaim voltak, és a házi praktikák mind kudarcot vallottak, úgy döntöttem, orvoshoz fordulok. A helyi fül-orr-gégész nyári szabadságon volt, így két másik orvos helyettesítette felváltva. Az egyiküktől óva intettek gorombasága miatt. Nem volt szerencsém, hozzá kerültem, de miután nagyon rosszul éreztem magam, eszem ágában sem volt halogatni. 

Amikor a rendelőben megláttam, szinte földbe gyökerezett a lábam.

Nem is tudom igazán, milyen érzés kerített hatalmába, de rettenetesen zavarba jöttem. Goromba éppen nem volt, de nyers és kimért szavakat intézett hozzám. Viszont amikor hozzám ért, az bizony perzselt. Természetesen nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget, úgy gondoltam, miután a fájdalom miatt sok kedvem nem volt szeretkezni, egész egyszerűen csak ki voltam éhezve. A második alkalommal megkönnyebbülten konstatáltam, hogy egy ronda, barna csíkos, igazi vágyölő ingben rendelt. Örültem, hogy így biztosan nem fogom megkívánni.

Tévedtem. Belenézett a szemembe, én pedig hosszasan álltam a tekintetét. Elvesztem, végem volt. Ahogy összeért a térdünk, már nem azért akartam leszaggatni róla az inget, mert olyan ronda volt, hogy megfájdult tőle a szemem, hanem azért, mert annyira megkívántam.

Szerencsére csak két héttel későbbre rendelt vissza. Addigra megnyugodtam. Legalábbis azt hittem. Néhány nappal az időpont előtt azonban késztetést éreztem, hogy kozmetikushoz, illetve fodrászhoz menjek. Mélyen dekoltált felsőben érkeztem. A fülem szerencsére meggyógyult, de ahogy szinte észrevétlenül a térdemre tette a kezét, már teljesen elvesztem. Ameddig lehetett beszélgettünk a következő páciens előtt. Ő próbálta a macsó vonalát kidomborítani, én pedig a vicces szexit. Valószínűleg iszonyú bénák lehettünk kívülről nézve. De olyan jó volt!

Rájöttem, hogy én így akarok érezni. Így akarok vágyakozni valaki után. Azt szeretném, hogy ennyire égessen az az érintés.

Elköltöztünk. Egy hónapig kapartam a falat. Nem volt olyan nap, olyan óra, hogy ne róla fantáziáltam volna. Sokszor azon vettem magam észre, hogy csak ülök, és meredek a semmibe. Ijesztő volt az érzés. De volt valami, ami sokkal jobban aggasztott. A felismerés, hogy a férjem iránt soha nem éreztem ilyet. Negyvenkét éves vagyok. Boldog házas. Keményen megdolgoztunk ezért a boldogságért. De most rájöttem, milyen lehet szerelmesnek lenni.

Szeretnék továbbra is kiegyensúlyozott kapcsolatban élni, de rettegek attól, hogy valami olyanról maradtam le, ami még annál is jobb.

 Orsi

Kiemelt képünk illusztráció