–

2018 decembere van, bénultan ülök a számítógép előtt

El sem hiszem, hogy ennyi pénzt költöttem koncertjegyre. Kínomban röhögök, majd igyekszem azzal nyugtatni magam, hogy ennél tökéletesebb ajándékot nem is kaphattam volna a harmincadik születésnapomra – magamtól. Ezek után már csak egyvalamiben reménykedem csendben: hogy az akkor 72 éves Cher ropja még a koncertig, amire cirka egy évet kell még várni, és én sem halok éhen időközben – jó, ez már kettő. Viszont azt is tudom, hogy talán több esélyem nem lesz őt élőben hallani, ezt a lehetőséget pedig nem szalaszthattam el. Már csak azért sem, mert ha nagyon szentimentális akarnék lenni, azt mondanám, Cherrel nőttem fel. Egy-egy dalához az elmúlt évtizedek alatt számtalan emlék és érzet társult, míg szépen lassan eljutottam addig, aki ma vagyok. 

Believe

Valamikor a kétezres évek elején járunk, kiskamasz vagyok, mindenre és mindenkire dühös, de hogy miért, azt igazán magam sem tudom. A legjobban azt szeretem, ha egyedül lehetek a szobámban, ahol megállás nélkül szól a zene: leginkább Queen és ABBA (jó, egy kis Britney is befigyel néha, de ezt nem reklámozom). Újabban pedig Chert is hallgatok, és bár még nem értem, pontosan miről is szól, de a Believe című számát kifejezetten szeretem.

Rongyosra hallgatom a kazettán, amit én készítettem. A rádióból vettem fel a dalokat, a Believe-re például napokat vártam, mire végre valaki kérte a kívánságműsorban.

Közben arról álmodozom, hogy egyszer híres sportújságíró leszek, és hozzámegyek a portugál focistához, Luís Figóhoz, aki a terveim szerint annyira belém szeret egy interjú alkalmával, hogy rögtön elhagyja a modell feleségét, és eljön velem Hercegszántóra, hogy bemutathassam a családomnak. 

Aztán persze Budapestre költöznénk, mert azt még én is belátom, hogy szerelem ide vagy oda, egy híres focista falun nem tudna mit csinálni. Meg igazából én is mennék, bele a nagyvilágba. Az még nem teljesen világos, hogy fogunk egymással beszélgetni, de mivel biztos vagyok benne, hogy nekem ő az IGAZI, így, csupa nagybetűvel, ezért ez az egész kommunikációdolog eleinte nem izgat annyira. 

Aztán rájövök, hogy azért az mégsem járja, hogy egy feleség csak pantomimezni tudjon a férjével, ezért – mivel Figo abban az időben éppen egy spanyol csapat, a Real Madrid focistája – biztos, ami biztos alapon szólok a szüleimnek, hogy szeretnék megtanulni spanyolul (a portugál nyelv annyira nem mozgat meg). Az okot persze nem közlöm velük, de nem is kell, örülnek, hogy végre értelmes hobbit találtam. A faluban nincs spanyoltanár, ezért előfizetnek nekem egy távoktatási programra, minden hónapban érkeznek is szépen a kazetták és a leckefüzetek. Egy kicsit sete-suta vagyok már akkor is, így az első mondat, amit a leendő házasságom szempontjából fontosnak tartok megtanulni, így szól: „Lo siento mucho”, azaz „Nagyon sajnálom”.

De nyomom az angolt is mellette rendesen, így egy idő után kezdem kapiskálni, hogy a Believe, amit szinte mindennap meghallgatok, valami szerelemes szám lehet.

Onnantól fogva még jobban tetszik. 

All or Nothing

Már biztos, hogy nem Luís Figo lesz a férjem. Lassan tizennyolc vagyok, úgyhogy nyugodtan körbe is röhöghetem magam, amiért ilyen elborult hülyeségeket képzeltem. Már nem focizom, és meccseket sem nézek a tévében, de a régi focis cuccaimat azért megtartottam, otthon vannak a gardróbban, és néha-néha még előveszem őket nézegetni – erről persze senkinek nem beszélek. 

Van rajtam jócskán felesleg, de igyekszem nőiesen öltözködni, sminkelek és tangát hordok már három éve. Csak hétvégente látom a családomat, Pesten élek jó ideje. Oké, koliban, három másik lánnyal egy szobában, de mégis örülök, hogy városi lány lett belőlem – olyan igazi. Az elején még nagyon idegen volt minden, hiányzott a szülőfalum és a családom, de mára belaktam Budapestet. Otthon érzem magam benne, tetszik, hogy nyüzsög, hogy itt sosem lehet unatkozni. Hamarosan főiskolára fogok menni, újságírást tanulni, ami iszonyatosan menő. A sport már annyira nem érdekel, de írni tényleg nagyon szeretek. 

Néhány barátnőm azzal heccel, hogy én leszek a hercegszántói Carrie Bradshaw. Ilyenkor hangosan nevetek, és lehurrogom őket, hogy mennyire hülyék már, de titkon azért tetszik a dolog. Jó lenne egyszer híres újságírónak lenni. Mondjuk, ha választani lehetne, először inkább le szeretnék fogyni. Majd egy pasit szeretnék – ez szerintem magától értetődően össze is jön, miután lefogytam. Van is egy srác, akibe iszonyatosan beleestem, de még nem tudom, mi lesz az egészből. Abban sem vagyok biztos, hogy tetszem-e neki egyáltalán. Az unokatesóm szerint a pasiknál a súlyfelesleg nem számít, a kisugárzás a lényeg. Hát, én úgy érzem, már sugárzom agyba-főbe, de még így sem történt semmi. Sokat sírok emiatt, és úgy gondolom, hiába vagyok ilyen fiatal, már tudom, mi a valódi szenvedés. 

A zene egyébként mindig segít, ha rossz kedvem van: miután megtanultam a leckémet, a kolihoz közeli parkban órákig hallgatom a kedvenc dalaimat. Sokat változott a zenei ízlésem, de Chert még mindig szeretem. Igazi példakép.

Én is olyan erős és karizmatikus szeretnék lenni, mint ő. Magamban dúdolgatom a zenéit, míg rám nem sötétedik a parkban: 

„Baby it’s all or nothing now
Don’t wanna run and I can’t walk out
You’re breaking my heart if you leave me now
Don’t wanna wait for ever.

Who do you think you’re fooling?
Who do you think you’re fooling?
Baby it’s all or nothing
Baby it’s all or nothing now”.

Strong Enough

Kellemes tavaszi este van, a két legjobb barátnőmmel bulizni készülünk. Háromszor öltöztem már át, a szobámban mindenhol ruhák hevernek. Miközben sminkelek, nyitott ablak mellett teli torokból üvöltöm a Strong Enough-ot, de a Cherrel közös duettem nem okoz osztatlan sikert a szomszédok körében, még a bömbölő zene mellett is hallom, ahogy az őrült pasi az első emeletről kiüvölt a gangra, hogy kussoljak már. A Nyolcban élek, a szomszédok többsége fura, a környék se nem impozáns, se nem túl biztonságos, de szeretek itt lenni, a saját otthonomban. Hét évig éltem kollégiumban, és eleinte féltem, hogy boldogulok majd egyedül, de nagyon élvezem, hogy végre a magam ura lehetek. Ügyesen vezetem az első igazi háztartásomat is, bár, ha a főzésről van szó, inkább a túlélési ösztön hajt, mint az élvezet – és az sem mindig bizonyul erős motivációnak. Anya, aki néha meglátogat Pesten, bízik benne, hogy ez majd idővel változni fog (nem változik). 

Egyébként tényleg újságíró lett belőlem, egy női magazinnál dolgozom rovatvezetőként már másfél éve, de első ránézésre  bármennyire álommelónak tűnik is, nem az, már hetek óta azon gondolkodom, hogy felmondok. Mondjuk, nemrég derült ki, hogy elküldenek egy sajtóútra a Comói-tóhoz, ahová már nagyon régóta vágytam, szóval inkább csendben maradok, amíg vissza nem jöttem. Egyébként a kolléganőim szerint már ideje lenne összeszednem valakit, és ez egy jó lehetőség ismerkedni. Nekem viszont éppen rohadtul nincs kedvem az ismerkedősdihez, pláne újságírókkal meg fotósokkal. Házinyúlra többet nem lövünk, még akkor sem, ha támad – ez alapszabály. 

A húszas éveim vége felé járok, és – tisztelet a kevés kivételnek, de – a létező összes marhát az utamba sodorta már a szél, köszönöm szépen, elég volt belőlük. Évek óta nem volt normális kapcsolatom, és lassan kezdem azt hinni, hogy egyedül fogok megöregedni. Marha magányos és elveszett vagyok, de ezt persze nem mutatom senkinek, inkább megállás nélkül pörgök. Most is ebbe a francos buliba készülök, amihez úgy igazán nincs is kedvem, de még mindig jobb, mint egyedül bőgni otthon, miközben a Grace klinikát nézem.

Nem tudom, mi lesz velem magánéletileg és szakmailag sem, de ezen az estén nem is szeretném magam ezzel tovább nyomasztani. Inkább felhangosítom újra Chert. 

Fernando

Épp a Fernando szól, én pedig könnyezem. El sem hiszem, hogy itt vagyok Bécsben. Egy éve, a harmincadik szülinapomhoz közeledve vettem meg a jegyem a koncertre, hogy közel két évtizedes rajongás után végre élőben is hallhassam Chert, aki ABBA-dalokat is énekel ezen az esten – a kiskamasz énem önkívületben van az örömtől. Egyedül ülök, körülöttem csupa ismeretlen ember, a kolléganőim valahol a nézőtér másik részén. A vőlegényem, aki egyébként mindig és mindenben mellettem áll, most azt mondta, neki elég nagy büntetés volt végignézni a Mamma Mia! második részét is, ne kínozzam még egy Cher-koncerttel. Három éve vagyunk együtt, jövőre lesz az esküvőnk. A Comói-tónál találtunk egymásra, a sajtóúton, amire az akkori munkahelyemről küldtek. Fotóriporterként dolgozik, így már ismertük egymást korábbról, de azt hiszem, akkor értünk meg mindketten arra, hogy úgy igazán találkozzunk.

Már tudom, hogy a szerelem nem rózsaszín felhő, ahogy kamaszként képzeltem, hanem igazi életre-halálra vívott harc.

Sokat küzdünk mi is egymással, egymásért, de jól vesszük az akadályokat. 

Időközben életem egyik legnehezebb döntéseként felhagytam a főállású újságírással. Annak ellenére, hogy iszonyatosan megviselt, abban a helyzetben felelős döntést hoztam a jövőm, a megélhetésem érdekében. Persze teljesen nem engedtem el az írást, nem is tudnám soha, ez vagyok igazán én. Rengeteget változtam az évek során, sokszor magamra sem ismerek, amikor tükörbe nézek. Felnőtt nő vagyok, felnőtt örömökkel és problémákkal. Viszont szeretném hinni, hogy a fontos dolgokat illetően maradt bennem abból a kislányból, aki a szobájában álmodozott a jövőjéről. Miközben a koncert zárásaként felcsendül a Believe, rá gondolok. Azt hiszem, örülne, ha most látna.

Filákovity Radojka

Kiemelt kép: Getty Images/Marco Piraccini/Archivio Marco Piraccini/Mondadori Portfolio