–

„Pfuj, itt egy meztelencsiga!” – pattant fel a gyékényről Nimi, amikor egy este a kertben ejtőztünk, és meglátogatott minket őnyálkássága. Én közelebb merészkedtem egy falevéllel a kezemben, felkaptam a csiguszt, és miközben a fülébe (?) suttogtam: „Nyugi, nem bántalak, csak biztonságba helyezlek”, rácsodálkoztam, milyen csodálatos lény. Ha igazán közelről szemlélem, olyan a bőre, mint egy indiai elefántnak. De hasonlít egy méltóságteljes anakondára is, ha pedig kidugja az iránylátó gödörszemeit, egy James Bond-film high-tech kütyüjét is megszégyeníti. Mindemellett olyan a mintázata, mint egy leopárdnak, ha pedig elemeli a földről a „felsőtestét”, valahová egy IKEA csavarkulcs és egy unikornis közé lőném be. 

Ekkor jutott eszembe, hogy éppen néhány nappal korábban hagyott egy olvasónk egy kedves kis kommentet az egyik cikkem alatt, amelyet egy tengerparti fotómmal illusztráltunk: „Jaj ne, már megint itt ez a meztelencsiga!” Kuncorászni kezdtem magamban: tulajdonképpen a tudta nélkül, akaratlanul, mi több, minden igyekezete ellenére egy megtisztelő gúnynevet kaptam a cikkem alá – hiszen miért volna cikibb meztelencsigának lenni, mint, mondjuk, oroszlánnak, paripának vagy turulmadárnak? Minden állatnak vannak csodálatra méltó és kevésbé szexi tulajdonságai, így aztán mondhat rám bárki bármit, tulajdonképpen ugyanazt jelenti nekem, mintha azt mondaná: „őrült vagy” – amit szintén értelmezhetek úgy, hogy szerinte elmegyógyintézetben lenne a helyem, és persze úgy is, hogy az őrültségem szeretni való különcség. 

„Ez nekem csufffolááás!” – ríttam sokszor kicsiny gyermekkoromban, és érzékeny kisfiú lévén ez nagyjából mindenre vonatkozott, ami nem azt írta le, hogy szép, jó és okos gyerek vagyok. Csúfolásnak tekintettem, ha valaki azt mondta, a királylánynak, amit megrajzoltam, véletlenül kilenc ujja lett az egyik kezén, míg három a másikon. Csúfolásként értelmeztem, ha egy osztálytársam szerint az ő karácsonyfájuk szebb volt, mint a miénk, és csúfolásnak fogtam fel azt is, ha a karateedzőm rám szólt: görbe a hátam, miközben fekvőtámaszokat nyomok. Ha pedig valaki komolyan beszólt vagy szándékosan alázott meg, egy világ omlott össze bennem – tízéves korom előtt. 

Aztán ahogy telt az idő, kezdtem felfedezni, hogy ha minden intelmet és ellenvéleményt csúfolásént fogok fel, vélhetően az egész életemet megsértődve kell majd leélnem. 

Azt is felfedeztem, hogy a csúfolódás nem minden esetben annak szól, aki ellen irányul: egyre több és több olyan embert ismertem meg, akik azért gonoszkodtak/kötözködtek/kritizáltak, mert úgy szocializálódtak, hogy ha fellengzős vagy, ha minden jobban tudsz, vagy ha másokat megvetéssel kezelsz, és igazából nem rossz fej, hanem szarkasztikus vagy, akkor a társadalmunk szerint menő és intelligens vagy, ami ugye elvárás, különösen kamaszkorban. Ha cool tini akarsz lenni, röhögj ki másokat nyilvánosan, és bumm, téged már senki sem röhög majd ki – a képlet egyszerűnek tűnik. 

Elfogadtam, hogy mások így élnek, de megérteni nem tudtam, és nem is akartam, mert nekem nem működött: magam is elmerültem a szarkazmus legmélyebb bugyraiban, vitriolos megjegyzéseket tettem, érleltem a genyaságokat, míg valakinek az arcába vághatom őket, sőt időnként a suliból hazafelé menet azon képzelegtem, mi mindent mondok majd vissza legközelebb azoknak, akik bunkóznak velem, és jókat mosolyogtam magamban, milyen frappáns leszek majd… aztán végül sosem sikerült. Ha genya akartam lenni, lekéstem a pillanatot, amikor odamondhattam volna, ha ironikus megjegyzéssel próbáltam kitűnni, csak rosszabbul éreztem magam, hogy tudatosan bántok valakit – így aztán egy ponton nem próbálkoztam tovább.  

Ezzel egy időben azon kaptam magam, hogy egyre kevésbé zavarnak mások maró gúnnyal operáló megjegyzései – megvastagodott a bőröm a sok sértéstől. Hogy tudatosan bunkóságlepergető pajzsot növesztettem-e, vagy esetleg szimplán csak felismertem, hogy ha az az elvárásom a világtól, hogy mindenki kizárólag szépet és jót mondjon rólam, akkor folyamatosan csalódni fogok – nem tudom. De sikerült megértenem: a csúfolódók nem mindig rossz emberek, és nem megbocsáthatatlan gaztett a szarkazmus, hiszen többnyire egyszerű bizonytalanságból fakad. 

A legkönnyebb úgy pozicionálnunk önmagunkat, hogy másokat – akár csak viccből is – néhány szinttel lejjebb helyezünk. Helyénvaló? Nem. Emberi természetünk része? Igen. Így aztán fontos beszélni róla.

Már csak azért is, mert tapasztalataim szerint a szemétkedő emberek jelentős része még csak tudatában sincs annak, hogy milyen károkat okoz – nem a másikban, önmagában.  

Olyan sok éven át hangoztatják másokról, hogy azok ostobák, rondák, gáz emberek, hogy észre sem veszik: ha egyik pillanatról a másikra kivágják a negatív kommenteket a mindennapjaikból, és megszűnnek piszkálódni, egyszeriben szertefoszlik a személyiségük – legalábbis az a része, amelyet a közösségük, a közönségük irányába kommunikálnak. Amikor egy véresen szarkasztikus ember egyik pillanatról a másikra megpróbál felhagyni a bántó iróniával, sanszos, hogy a környezete még meg is jegyzi: „Nem vagyok hozzászokva, hogy ilyen kedves vagy.” 

A gondosan felépített imázs egy alappillére omladozni kezd, és hogy mi lesz utána – egyelőre kétséges. De félni nem kell tőle. Van élet a gizdaságon túl is. Lehet nevelni másokat úgy is, hogy nem próbálunk a lelkükbe taposni. Lehet kritikát megfogalmazni úgy is, hogy nem az a cél: a másik sírva fakadjon. Sőt nemcsak lehet, hanem még célravezetőbb is.

Ha ugyanis valakit mélyen megsértenek, sokkal kevesebb eséllyel változik majd jó irányba, hiszen a lényegi információ, a jótanács helyett kizárólag az ég majd a tudatába: „Oké, ez az ember egy genya, jobb, ha a jövőben távol tartom magam tőle”

– ez pedig nem hidak építéséhez és ideológiák, eszmék, vélemények közelebb kerüléséhez vezet, hanem az egymásról való lemondásból és az egymástól való félelemből fakadó szeparációhoz. 

Így aztán amikor néhány nappal a meztelencsigánk látogatása után a barátaimmal söröztem a Soroksári-Duna-holtág partján, és a söröspoharamat a számhoz emelve megpillantottam, ahogy egy meztelencsigusz megtelepedett a pohár peremén, szarvacskáival pedig következetesen nyomulni kezdett az italom irányába, a „pfuj” az utolsó szó volt, ami eszembe jutott. Ami eszembe jutott – különösen annak tudatában, hogy ekkorra három napja érleltem magamban, hogyan foglalom majd írásba a meztelencsiga megjelenését és jelentőségét –, az előbb a „jé!”, majd a „wow” szavakban szaladt ki a számon. 

Máté barátom – aki étel- és portréfotósom is egyben – azonnal felkapta a kameráját, és megörökítette nekünk az örömteli pillanatot, majd a poharat – a sörrel együtt – a susnyás alá helyeztük, hogy új barátunk kedvére szürcsölgethesse. Úgy fest, a kommentelőnek igaza van. Tényleg sok közös van bennem és egy meztelencsigában. És ez – nekem már – nem csúfolás.  

Steiner Kristóf

Képek: Czabán Máté