–

Hajléktalanok azok az emberek, a társadalom azon legalsó rétegének tagjai, akik egy olyan jelenség elszenvedői, amelynek kapcsán ma Magyarországon nem az a kérdés, hogy megosztja-e a társadalom tagjait, így legalább vitát generál, hanem az, hogy a nagy többség teljesen elutasító-e velük szemben.

„Alkoholista, ő tehet róla, én biztos nem lennék hajléktalan, ha akarna dolgozni, találna munkát, egyszerűen nem hiszem el, hogy ilyen igénytelenek, maguk alá vizelnek, zaklatják az embereket, rossz rájuk nézni” – hangzana a tévé egyik műsorában az „utca emberének” szájából. 

 – Tiltsák be!

És lám, megadatott, betiltották.

Azzal, hogy ez mit oldott meg, most nem foglalkoznék, én nem láttam statisztikát, hogy így mennyivel csökkent az utcán élő emberek száma – szkeptikus vagyok –, talán van egy ilyen kimutatás is.

Egyszer viszont olvastam valahol, hogy a betiltás általában nem old meg semmit.

A hajléktalanság az, amit az ember nem akar látni, ami zavarba ejti, amiről azt gondoljuk, mi úgysem tudunk vele semmit sem csinálni.

Látod, ahogy ülnek a buszmegállóban a padon, iszogatnak, míg egy társuk a kocsik között kéreget.

Látod, hogy azért zsúfolt a villamos, mert egy kocsi teljesen üres, mivel ott ül egy hajléktalan, aki annyira ápolatlan, oly magatehetetlen, hogy nem tudnak meglenni mellette az emberek.

Ennyit látsz.

Viszont.

Ez csak egy része a hajléktalanságnak. A vége. 

A legnagyobb részük láthatatlan számodra. Nem isznak, nem lopnak, nem hugyoznak maguk alá az aluljáróban. Még sincs otthonuk.

A statisztikák szerint ma minden negyedik hajléktalan ember állami gondozott volt valaha. Óriási a száma azoknak, akik miután betöltötték a tizennyolcadik évüket, és nem kerültek utógondozásba, rövid időn belül az utcán találják magukat. Nem tudnak albérletet fenntartani, amin, látva a budapesti albérletárakat, természetesen egyáltalán nincs semmi csodálkoznivaló. Azt sem tudom, hogy egy egyedülálló, most végzett tanár hogyan tart fenn egy albérletet, nemhogy egy állami gondozott.

Bár gyerekekkel dolgoztam a gyermekotthonokban, a hajléktalanság végig ott volt a háttérben, mint sötét árnyék, amely a gyerekek jövőjére telepedett, csakúgy, mint a családon belüli erőszak, a kriminalizálódás, az alkoholizmus, a drogozás.

És akkor azokról a gyerekekről nem is beszéltem, akik azért kerültek állami gondozásba, mert kilakoltatták őket egy elbaltázott hitelfelvétel miatt.

Egyszer egy kis faluban nyaralt a csoport, és arról beszélgettünk, hogy mit lehetne csinálni egy ilyen helyen, és nagyon tetszett nekik, hogy rövid időn belül mindenkinek ki tudtam találni egy olyan foglalkozást, amit csinálhatnának ebben a faluban, ha felnőttek lesznek. Itt hangzott el a kérés:

– Majd segítesz, hogy ne legyünk hajléktalanok?

Nagyon sokáig beszélgettünk még, örökre emlékezni fogok rá. Akkor ült ott olyan gyerek, akinek az apja büszkén mesélte a fiának, amikor jött meglátogatni, hogy hajléktalanok koldulnak neki, és rendszeresen megy lerendezni őket baseballütővel. 

Csövesek, plusz még egy jelző, így nevezték a félelmüket, a legnagyobb félelmüket. Közben lenézték őket. Oly nehéz volt megértetni velük az egészet! Hogy a szatyrával Tomihoz érkező apa nem „csövesgeci”, és válhatnak ők is hajléktalanná, mert egy olyan nyomorba születtek, ami mint egy ördögi kör, újratermeli magát. Mert nehéz tizennyolc évesen semmi segítséggel, semmi tőkével erősnek maradni, és fenntartani magunkat.

Az otthon kapujában ezeknek a gyerekeknek semmi fogalmuk nincsen az önfenntartásról, arról, hogyan bánjanak a pénzzel, hogyan osszák be. Azt sem tudják, mihez kezdjenek.

És  onnantól senki sem segít nekik.

Képzeld el, hogy gyermekotthonban nőttél fel, nem volt leányálom, kikerülsz, van valami pénzed, beköltözöl valami albérletbe, de nem megy, a melóhelyről kirúgnak, fiatal vagy, túl fiatal, összeköltözöl a haverokkal, de az sem jó, a pénz is elment, onnan is menned kell. Hova? Mit csinálsz?

Ezek a gyerekek statisztikai adatokká válnak, hajléktalanokká, akiket kisöpörnek innen-onnan, és segítségre nagyon kicsi az esélyük.

Hosszú ideig keresgéltem valami reménykeltő mondatot e cikk végére, de sehol sem találtam.


Zebegényi Péter