wmn - generali

–

Szabálytalan, de az enyém

Jár a jógaterembe egy hetvenen felüli hölgy. Mi, akik huszon- meg harmincévesen is szenvedünk a negyven fokban végzett gyakorlatokkal, nyilván nem tudjuk leplezni ámulatunkat, amikor ő a kilencven perces óra után fitten és alig kipirulva indul zuhanyozni. Egyszer egy lány megkérdezte tőle, hogy miért pont Bikram jógára jár, hiszen ez egyike a legkeményebb jógatípusoknak.

A hölgy nevetve annyit felelt: végigpróbált ő már mindenféle jógát, de épp ezen mondják a leghangosabban az utasításokat. Ez pedig fontos, mert ő nagyot hall.

Néha eszembe jut ez a hölgy – néni? Vajon mikortól számítok majd néninek én is? –, és arra gondolok: így szeretnék megöregedni. Nem engedve a körülményeknek, hanem okosan alkalmazkodva hozzájuk.

Sohasem foglalkoztatott különösebben a korom, a harmincadik környékén is inkább csak idegesített a sok azzal kapcsolatos üzenet, hogy ez mekkora fordulópont az életemben. Hát, nem volt az. Örülök, hogy nem engedtem magam ráparáztatni. Nemrég töltöttem be a harmincötöt, és még mindig nem az előírt normák, hanem a belső motiváció szerinti életben hiszek. Nem a mások által helyesnek tartott szakaszhatárokban, hanem a folyamatos építkezésben. Ami persze néha rombolással jár és kissé girbe-gurba alaprajzot eredményez – de a végeredményről legalább elmondhatjuk: itt-ott szabálytalan ugyan, csinálhattam volna okosabban is, de legalább kétségtelenül az enyém.

Igazán itt volna az ideje, hogy…

Az én generációm számára a nyugdíj jó ideje csak valami homályos vágyálom: nagyon rég hallgatjuk, hogy „Nekünk már úgysem lesz hivatalosan olyanunk”. Amíg az idősebbek számára a megnyugvás, a stabilitás szinonimája, a mi fejünkben egy jókora kérdőjel. Nincsenek módszereink, megkérdezni sem tudjuk az előző generációkat, hogyan kellene jól gondoskodnunk magunkról.

Talán épp ezért pánikolnak olyan sokan a kapaszkodókat keresve.

Nemrég egy ismerősöm azt mondta: „Jaj, Adri, neked nagyon szép a bőröd! A homlokodba elférne egy kis botox, de azért nagyon szép!”. Néztem, nézegettem ezután a bőrömet a tükörben, és továbbra sem értettem, mi a gond vele: hát, ilyen. És? A legnagyobb műgonddal ápolom emberemlékezet óta, mi egyebet kéne tennem? Játszani a tizenhat évest, amíg össze nem omlok? Pánikszerűen szétműttetni magam? Eszem ágában sincs.

A harmincadik szülinapomon akadt, aki úgy köszöntött: „Azért most már ideje a gyerekvállaláson gondolkodnom, elvégre az én petefészkeim sem lesznek fiatalabbak.” Gáláns, nem? Azon túl, hogy megkérdeztem: az ő prosztatája hogy van, próbáltam elmagyarázni azt is, hogy mindenki tegye csak azt, amit szeretne, akkor, amikor szeretné. Sajnos nem ért célt a nevelő célzatú szónoklatom.

Nemrég írtam arról a tíz dologról, amit harmincöt éves koromra megtanultam. Egy ismerősöm szinte letámadott azzal, hogy valljam be: valójában nem igaz, amit ott állítok, és nagyon is rettegek az öregedéstől. Hiába jeleztem neki, hogy én erre a témára nem szeretnék energiát pazarolni, hiszen leírtam mindent róla, ő csak hajtogatta, hogy de, ő érzi: engem nyomaszt, hogy ennyi idősen még nincs gyerekem. Amikor erőteljesebben rászóltam, azzal zárta le a beszélgetést: „Aha, szóval ez nálad érzékeny téma! Megértem!”

Matt.

Ha valamit utálok, akkor az a felesleges idegeskedés. Köszi, de nekem van épp elég, amin kattoghatok. Például – egyes rosszmájú barátaim szerint – még kilencvenévesen is arra várok majd, hogy még életemben legalább egyszer bajnok legyen a csapatom.

De komolyan: néha úgy érzem, azért lökjük rá másokra a saját félelmeinket, hogy legalább ne egyedül kelljen megbirkóznunk vele.

Szerintem ez elég rossz taktika: az a bőr úgyis megereszkedik, a stressz csak meggyorsítja a folyamatot. A test megöregszik, valóban. Nem lehetne legalább addig élvezni, amíg nem? Nem lehetne, hogy inkább azoktól tanuljunk, akik nem rettegnek az öregedéstől ahelyett, hogy megmagyaráznánk nekik, ők csinálják rosszul?

Halálra stresszeljem magam? Nem, köszi!

Azon gondolkodtam, vajon mit tanítanék a gyerekemnek szívesebben: azt, hogy „legyen egy rendes állása”, vagy azt, hogy találja meg, amin boldogan dolgozik? Hogy rettegve élje le az életét, megvonva magától minden „luxust”, vagy hogy igenis megérdemeljük néha az anyagi kihágásokat, de fontos, hogy mellette odafigyeljünk az öngondoskodásra? Akarnám-e nyomasztani azzal, hogy mikor kell megnősülnie, szülnie, mennyit kell keresnie és milyen pozícióban dolgoznia „az ő korában”?

Hogyan mondhatnék meg neki bármit, amikor azt sem tudom, hogy néz majd ki a világ öt év múlva?

Épp így nekünk, Y generációsoknak sem tudja senki megmondani a tutit. Megváltozott minden: a viszonyaink, a lehetőségeink, a környezetünk. És mások vagyunk mi is, mint az őseink.

Szóval, ami engem illet, rettegés helyett inkább arra koncentrálok, mi mindent szeretnék még az életben. Megtanulni úgy szteppelni, mint Gene Kelly. Normálisan beszélni olaszul, hogy ne csak az operaáriákat meg a fociból tanult káromkodásokat tudjam, testközelből megcsodálni a New York-i Metropolitan Opera csillárjait (már arra is gondoltam, hogy jelentkezem önkéntesnek, amikor takarítják őket), és a helyszínen végigszurkolni egy vb-döntőt. Befejezni azt az alátétet, amit vagy öt éve kezdtem hímezni. Sétálni egyet a parton a Prince Edward-szigeten, ahol gyerekkorom egyik kedvenc sorozatának, a Váratlan utazásnak a hősei éltek.

A bakancslistám organikusan fejlődik évről évre: az idén például teljesen véletlenül botlottam bele Joaquín Sorolla kiállításába Londonban – néhány hét múlva már tudatosan zarándokoltam Madridban a festőművész egykori otthonában kialakított múzeumba.

Ha gúzsba kötném magam azzal, hogy „az én koromban” épp mit kellene csinálnom és hol kellene tartanom az életemben, csak a töredékét éltem volna át azoknak a csodálatos dolgoknak, amelyeket emlékként őrzök.

Igen, néha elrontottam, marhaságokra költöttem és a rossz emberekben bíztam meg. Néha egyszerűen csak én voltam a hibás. De azért igyekeztem is. Odafigyeltem az egészségemre, tettem félre pénzt, dolgoztam becsülettel. Ezekre oda tudok figyelni ezután is. Amire nincs hatásom, afelől meg miért kellene előre félnem?

Kösz, de akkor én inkább az idős hölgy lennék a jógateremből. Lehet, hogy nem hallok majd rendesen, de akkor csak azért is végigcsinálom a gyakorlatokat.

Csepelyi Adrienn

Most pedig nézd meg, hogyan is képzeli Adri az öregkorát! Katt a videóra: