„Máriát várják barátai a piros pokrócnál! És egy kis termetű foxi is elcsavargott...” – Teszteltük a Zebegényi Sárkányfesztivált

–

Elöljáróban annyit, a Sárkányfesztivál egy közösségi finanszírozású rendezvény, ami annyit tesz, nem állnak nagy cégek a fiatal szervezők mögött, és épp ezért, mert nem a profit a lényeg – olyannyira nem, hogy belépő nincs, civil adományokból finanszírozzák a költségeket – ettől tud a háromnapos sárkányünnep még mindig ugyanolyan bájos, laza, szerethető és családias lenni, mint volt az induláskor.

Annak ellenére, hogy a szép idő miatt most hétvégén sok ezren mászták meg a három nap alatt a Sárkánydombot, ahonnan Magyarország egyik legszebb panorámája nyílik: a Dunakanyarra.

Ez nem az a hely, ahol fesztiválszettekben parádézik az ember vagy ahova koncertek miatt jön (bár vannak azok is, meg mindenféle kézműves-foglalkoztató, gofri, fröccs, szörp, hamburger és társai). Ide játszós ruhában érkezik mindenki, mert itt pihensz, nem villantasz, és mert, bár nyugis sport, a sárkányeregetés jól megizzasztja az embert.

Főleg a szülőket, mert jellemzően ők csúsznak rá leginkább, tapasztalatom szerint, amikor a gyerekek már órák óta elunták a mókát, szüleik még mindig be vannak zsongva.

Próbálnám elmagyarázni, mitől jó annyira az összevissza szaladgálás meg a sárkányeregetés, milyen érzés, amikor megfeszül a zsineg a markodban, mert belekapott végre a szél a sárkányba, és viszi fel, egyre feljebb, oda, ahol már egészen az övé az irányítás, neked csak fognod kell a madzag végét, és bámulni, ahogy táncol fenn a többi száz közt a tiéd. Próbálnám, de minek, inkább tapasztald meg te magad, össze lehet dobni egy sárkányt bármikor, remek móka, ha pedig nem vagy az az „összedobós” típus, ahogy én sem, akkor esküszöm, megéri beruházni egy kész darabba, évekig kitart, ha vigyázol rá.

(Bár gyakorló sárkányfesztiválos barátom szerint a legjobban a kölykök által a helyszínen gyártott hurkapálcás példányok repülnek, ellentétben az én vásárolt, fapados sárkányommal például, amely, idén rájöttünk, azért nem szárnyal úgy, ahogy szeretném, mert faroknehéz. Sokméternyi szalagdísze rántotta a földre oly gyakran, ebből is látszik, hogy a kevesebb több, ugye.) 

Van ember a világon, aki nem imád sárkányt eregetni? Gondolom az, aki még nem próbálta.

Körülbelül ilyeneket mondtam már tavaly is a kollégáimnak a fesztivál kapcsán, bár ha jól emlékszem, épp az volt az az év, amikor letarolta a murit a vihar.

Mert ott aztán tényleg érzed a természet erejét. Állsz a domb tetején, alattad fű, feletted az ég, körbe hegyek, előtted a mélyben folyó, és amit kapsz, azt nagyon kapod: legyen szó napsütésről, szélről vagy zivatarról a nyakadba. A városi ember szinte sokkos állapotba kerül, annyi szokatlan élmény éri hirtelen.

De ott tartottam, hogy reklámoztam rendesen a fesztivált a szerkesztőségben, és addig-addig mondogattam, hogy ezt meg kéne nézniük, míg ki is települtek velem páran vasárnap a Sárkánydombra. Jött a Lilla persze, aki nyitott mindig a kalandra, meg a Noya (Török Noémi saleses kolléganő – a szerk.), aki szintén, a Dominika pedig csak azért maradt otthon Rupikástul, mert rosszul lépett előző nap, és bedurrant a térde.

Jöttek (D. Tóth) Bandikáék is, igaz, ők drónt reptettek a környéken egy forgatás miatt, nem sárkányt – viszont volt egy pont, amikor eldobtak mindent, ami a kezükben volt, kivéve a fényképezésre alkalmas eszközt, ugyanis a feltámadó szélben egyszerre reppent fel épp több száz sárkány – na, nem mintha a fotó vissza tudná adni, milyen ezt alulról, mondjuk, egy pokrócon heverve szemlélni.

No, és ott volt a mi Gyárfás Dorkánk is az iker fiaival – eregetésben is olyan precíz meg elegáns, mint cikkírásban – és persze a bulik lelke, Marossy „Marishka” Kriszta kolléganőm, akinek a világ bármely pontján, beleértve a bányák mélyét és a Mount Everestet, akad néhány jó barátja, ha mégsem, akkor kerülnek újak sec perc alatt, ne unatkozzon.

Így aztán, akár egy cikázó sárkány, hol itt, hol ott bukkant fel a réten cseppet leégett homlokkal, és lehorgonyozni csak úgy sikerült, hogy szereztünk neki egy töki pompost.

No, ez, mondjuk, nem volt egyszerű. A rendezvény, ugye, mint mondtam, pici és családias, ellenben a sorok a büféknél órányiak voltak ebédidőben (rutinos barátaink szendvicsekkel érkeztek). Mi kalandor természetű (és legéhesebb) férjemnél adtuk le a kollektív rendelést, aki még nem tudta, mire vállalkozik, amikor elindult a domb túloldalára portyázni. (Mentségünkre legyen mondva, mi sem tudtuk, hogy hova küldjük. Aztán már tudtuk, de a lelkiismeret hangját letekerte a fröccsvágy és a kajakóma.) Így történhetett, hogy egyszer csak kapom a telefont, miszerint jó volna tudni, idézem: „Mária szereti-e a kolbászt?”.

Először az jutott eszembe, hogy a férjem napszúrást kapott vagy összemelegedett valakivel a sorban, aki, ugye, valami Mária, de aztán beugrott, nem életszerű, hogy engem hívjon, ha ez a tényállás. Egy ideig még gondolkodnom kellett nevezett Mária és a kolbász viszonyán, aztán beugrott, hogy a nevekkel amúgy hadilábon álló Robi ezúttal nem nyúlt mellé, csak a „Marishkát”, aki ugye polgári nevén Marossy Kriszta, fordította Máriának.

Úgyhogy mondtam is KRISZTÁNAK, ha megint eltűnik, be fogom mondatni a hangosbemondóval, hogy „Máriát várják barátai a piros pokrócnál, legyen résen”. (Remélem, a kis termetű foxi meglett, akit ezzel a módszerrel keresett épp a gazdi.)

A további élményekről meséljenek a képek, meg ti, ha jövőre jöttök ti is csatangolni!  

Kurucz Adrienn  

Kiemelt kép: Iváncsics László

A további képek a szerző tulajdonában vannak