–

Nyitott vagyok a világra, mindenféle fajta platformot követek, a bloggereket, a hagyományos médiát, olvasom a prognózisokat, mi várható a lakáspiacon, hallgatom az ígéreteket a politikusoktól, mi lesz majd másként. Ismerem a külföldi tendenciákat, éltem már külföldön, fizettem már albérletet euróban. Az utóbbi időben a velem egykorú „influenszerek” rendre arról számolnak be, hogyan újították fel a megvásárolt lakásukat, hogyan költöznek át a régi, szintén saját lakásukból az újba, a modernebbe, a nagyobba.

Huszonnyolc éves dolgozó nő vagyok, fiatal házas. Öt éve Budapesten élek. Nézem ezeket a videókat, olvasom ezeket a bejegyzéseket, görgetem a hófehér, minimalista enteriőrökről készült vagány képeket, majd körülnézek magam körül, és csak emésztem magam.

Mit csinálok rosszul? Mit rontottam el? Mit rontottam el, hogy ha meggebedek sem látom a kiutat a 40 négyzetméteres albérletünkből? 

Mindenki tudja, hogy mennyire álvalóság a képernyőn látható élet, mennyire káros belehajszolni magunkat az összehasonlításba, mennyire mérgező és felesleges dolog másokra irigykedni. Nem irigység ez mégsem, bármennyire egyszerűbb lenne ezzel magyarázni. Nem lesz nekem jobb attól, ha valakinek rosszabb, nem látok bele, ki mennyi munkával, lemondással jutott el oda, ahol most van. Sok, nálam ezerszer szorgalmasabb, kreatívabb ember van a világon, és ezzel egyáltalán nem nehéz kibékülnöm. 

Az érzés azonban egyértelmű: szorongás, félelem a jövőtlenségtől, a kilátástalanságtól, a kiszolgáltatottságtól.  

Sokszor kimatekoztam már a lehetőségeinket. Nem keresünk rosszul, de a százhúszezer bérleti díj szépen kirepül az ablakon minden egyes hónapban. A szüleink egyik oldalon sem tehetősek, ők is küszködnek, csak ők vidéken. 

„Miért nem spóroltok? Miért nem vesztek fel hitelt, babavárót, CSOK-ot? Arra bezzeg volt pénz, hogy nyaraljatok! Kicsit össze kell húzni a nadrágszíjat, a mi időnkben sem volt ez másként!”

– fogalmazódnak meg a kritikák a családtagok részéről, és javasolják gyakran vadidegenek vadidegeneknek, akik különböző facebookos csoportokban próbálnak albérletet keresni. Sokszor gyerekkel, háziállattal. Ilyenkor szégyelli el magát az ember egy kicsit, ha egyébként gyakran nyílik panaszra a szája. Másoknak mennyivel nehezebb! Egyedülálló anyák, egyetemisták, akiket nem segítenek a szüleik, idősek, fogyatékkal élők. Mindenkinek laknia kell valahol.

Spórolni lehet, és igen, kell is, mi is igyekszünk. De ha elképzelek egy életet, amelyben legalább tíz évig egy még a jelenleginél is lelakottabb, kisebb lakásban tengődünk, nem utazunk el sehová, nem megyünk el moziba, nem megyünk el egy sörre a barátainkkal, alig-alig látogatunk haza, nem veszünk ruhákat, cipőket, olcsó ételeket eszünk, és tényleg csak a legszükségesebbekre költünk azért, hogy összegyűjtsük a hitelhez (!) szükséges önerőt, hogy azt a hitelt felvehessük (!), mondjuk, tizenöt évre, nos, ha elképzelek egy ilyen életet, akkor abban valahogy sokkal elkeseredettebbnek látom magam. Meg lehet csinálni? Persze. Sokan csinálják? Persze, és minden elismerésem az övék, mert kitartók, céltudatosak, felelősségteljesek. Megéri? Fogalmam sincs.

Valóban az lenne a kulcs a boldogsághoz, hogy a legszebb éveinket a négy fal között töltjük?

Élmények, kalandok, programok nélkül melyik kapcsolat éli túl? És ha túléli is, mert a cél valahogy egyszerre lebeg mindkét fél szeme előtt, mi a garancia rá, hogy az a valószínűleg még mindig legalább felújítandó, még mindig viszonylag apró, és még mindig viszonylag külterületi lakás vagy kis házikó fogja jelenteni számunkra az igazi boldogságot? Akkor nem fogjuk azt érezni, hogy közben szépen elrobogott mellettünk az élet? 

Konklúzió talán nincs is, csak további rengeteg kérdés, az egyik szükségszerűen szüli a másikat, és ez a sok kétely szépen beszűrődik a mindennapokba. A fröccsözős beszélgetésekbe a kis, omladozó erkélyen, a reggelekbe, az álmatlanabb éjszakákba, amikor az embert megállás nélkül bombázza az elméje a megoldásra váró problémákkal. Marad a bizalom önmagunkban, a képességeinkben, a döntéseink helyességében, egymásban, meg egy kis reménykedés, hogy úgyis lesz valahogy. De nem az a lemondó, passzív beletörődés, inkább az a szerény, bizakodó, felszín alatti sok, apró munka, amely egyszer talán meghálálja magát.

Kék Vera

A fotó illusztráció (forrás: Getty Images)