–

Mint mindig, most is kezdjük azzal, hogy nem általánosítani szeretnék. A karácsony valóban sok család számára az egész éves szeretet, törődés és odaadás megkoronázása, megünneplése, ahol nem képmutatás zajlik, hanem összegyűlik a nagyobb család, a távolabbi rokonok, és a többi, hej, de szép. Tisztelem és csodálom az ilyen családokat, ismerek is csomót, persze.

Csak közben azt látom az online és a valódi világban is, hogy már nem „eláraszt” minket a vásárlási téboly, ahogy húsz éve, hanem az okoseszközökkel gyakorlatilag másodpercre és grammra beosztva adagolódik a vásárlás, a reklám. Most olvasom, hogy Magyarország lakói közel 400 milliárd forintot költenek november–decemberben, kifejezetten az ünnepekre. A pralinéforgalmazók az éves forgalmuk 30, a pezsgőgyártók a 40 százalékát söprik be év végén. Felfoghatatlan összegek, tételek, mennyiségek.

Ilyenkor, az ünnepi szezonban gyakran támad az a benyomásom, hogy ez a Jingle Bells-téboly már régóta a vásárlás ünnepe egy csomó ember számára, aminek semmi köze semmiféle őszinte érzelemhez.

Mondd, miféle őrület az, hogy rengetegen szabályosan hitelt vesznek fel azért, hogy feleslegesen drága vagy eleve szükségtelen tárgyakat vásároljanak egymásnak!

A karácsonyi akcióban gatyára kiköltekeznek, és fél évig arra spórolnak, hogy megfelelő értékű dobozokat tudjanak tenni mindenkinek a fája alá? Nem tiszta hülyeség ez véletlenül? Nem valami tanult, ránk akasztott, mélységesen eltúlzott kényszer ez, amiben kvázi önként veszünk részt, de mégis nyomást, sok esetben valós, sőt komoly problémát jelent? 

Esztelenségnek tűnik önmagában már a gondolat is, hogy emberek súlyos stresszben vannak egyszerűen azért, mert annyi mindent kell vásárolni mindenkinek. És nem valami laza szingli huszonéves arcként, hanem családos emberként, sőt bazi nagy rokonsággal mondom ezt. Egészen biztos vagyok abban, hogy a vásárolt tárgyak jelentős részére egyszerűen nincs szükség. Sem annak, aki adja, sem annak, aki kapja. Viszont hatalmas szükség lenne helyette emberi gesztusokra, valódi figyelemre, valódi gondoskodásra, valódi érdeklődésre. Szükség volna annyi minimális tudatosságra, hogy álszent, szükségtelen túlzások helyett valódi tartalma legyen újra a szeretetnek. Patetikusan mondva: hogy újra ünnep legyen az ünnep.

Ugyanis én őszintén nem látom semmiféle épeszű magyarázatát annak, hogy emberek elköltenek csak karácsonyi kajára és italra harminc-, ötven- stb.-ezer forintot, hogy összehívjanak egy csomó embert, akiket amúgy (mondjuk csak ki!) nem szeretnek, akik nem érdeklik őket, vagy akiket egyenesen utálnak – majd elbábozzák ezt a karácsonydolgot, mindenki kipipálja a lelkében, hogy na ez is megvolt, aztán lehet menni újra dolgozni. Mennyivel többet adna egy nyugalomban elköltött négy-, öt-, hatfős vacsora, mennyivel értékesebb volna egy tartalmas valódi beszélgetés, vagy csak egy sima pihenés. A spórolt pénz, fáradtság, rohanás, idegeskedés helyett ugyebár.

Emberek tömegei a komplett decembert azzal töltik, hogy felriadnak éjszaka, hogy az utoljára tavaly karácsonykor látott nagynéni vagy unokaöcs vajon örülni fog-e az újabb felesleges szarnak, vagy nem. Micsoda hülyeség. És ha nem? Komolyan, akkor mi lesz?

Sőt, ha el se hívjuk, mert sem ő nem érdekel minket, sem mi őt, akkor mi lesz? Majd megszakítja velünk a kapcsolatot, ami nincs is? 

Átlag magyar családonként azt a 100-200 ezer forintot ennél szerintem csak értelmesebben lehet elkölteni, mint csillogó, de felesleges tárgyakra, csomagolópapírra meg fényfüzérre. Ennyi pénzből el tud menni egy család pár napra valahova, ahol főznek, mosnak, takarítanak helyettük, van étterem, medence, lehet sétálni, olvasni, lehet egymással beszélgetni, érdemi időt tölteni, családként viselkedni, igaziból pihenni, lehet a napi mókuskerékből kiszakadni, ráncokat simítani. 

És talán rá lehetne találni arra, amiről igazából szólnia kellene ennek az egésznek. Tele a világ és az internet remek ötletekkel, remek kezdeményezésekkel, remek programokkal. Én nem mondom, hogy az egész ajándékra szánt pénzt jótékonykodjuk el, de azt, mondjuk, jó szívvel ajánlom, hogy semmitmondó, tök felesleges és hulla drága ajándékok meg felszínes és álszent családi rendezvények helyett menjünk el egy gyermekotthonba, sétáljunk el egy segítő alapítványhoz, vagy bátran válogassuk ki azokat a családtagokat, barátokat, akikkel igazán van közös pont, van szeretet, kölcsönös érdeklődés, akikkel valóban ünnep az együttlét, és akiknek valóban van mit adnunk, és tőlük kapnunk. Nem végtelen az idő, a pénz, a befogadóképességünk semmilyen értelemben. Ezért szelektáljunk bátran minden értelemben. 

Szerintem elég sokan kaptak már nyolcadik nyakkendőt, használhatatlanul büdös parfümöt, ostoba, idegesítő gyerekjátékot karácsonyra. Sokan érezték már úgy december 28-án, hogy teljesen feleslegesen rohantak és dobtak ki egy zsák pénzt az utóbbi három hétben, most ott ülnek a romok fölött, és nem kaptak sem örömöt, sem boldogságot, sem felejthetetlen perceket.

Viszont úszik a lakás, elúszik mindjárt az a néhány pihenésre való nap, elúszott a bankszámla, csak a kuka van tele mindennel. 

Sosem késő változtatni. Sosem késő valódira váltani a mű helyett. Sosem késő elkezdeni beszélgetni. Elkezdeni szeretni. Elkezdeni tényleg törődni. Magunkkal, meg azokkal, akik valóban megérdemlik. Sosem késő kiállni a valódi véleményünkért. Bevallani magunknak, hogy mi és ki az igazán fontos. Bevallani magunknak bátran, hogy az a sok hülye kacat nem ér semmit sem nekünk, sem annak, aki kapja. Hogy a kevesebb itt tényleg több. Minden értelemben. 

Félreértés ne essék, nem, nem egy megcsömörlött gyűlölködő őrült volnék. De látom, hogy a város, az off- és online világ is tele van megrázóan stresszes, szorongó, habzó szájú emberekkel, akik tapossák egymást, lökdösődnek a boltban, vicsorognak az ajándékkal, fával megrakott kocsiban a forgalomban, izzadnak, szenvednek, ráköltik a kis pénzüket, kölcsönt vesznek fel, kimerítik az erőforrásaikat anyagilag, energia, szeretet és minden más szempontból, szétgyilkolják a szervezetüket stresszel, majd kajával és itallal, és az év végén ott állnak, hogy nahát ez az ünnep igazán „remek” volt. És jövőre ugyanez elölről. Én csak azt mondom, nem kötelező ez. Akkor sem, ha elvárja a család, a kereskedők, akkor sem, ha nyomasztó évtizedes szokások ezek, akkor sem, ha egész életünkben így csináltuk, akkor sem, ha mindenki ezt csinálja.

Sosem késő nekilátni magunkra szabni az ünnepet. Legalább egy picit.

Doffek Gábor