–

Csepelyi Adrienn/WMN: Mit gondol, az egyénen kívül kinek van felelőssége abban, hogy valaki felelősen gazdálkodik a pénzével? 

Jelasity Radován: Az oktatásban sok mindent meg kellene változtatni. Általános iskolában én olyanokat tanultam, hogy hány óra alatt lesz tele a medence, ha az egyik csapból ilyen gyorsan folyik a víz, a másikból meg olyan gyorsan. Szerintem kevesebb embernek van medencéje, mint ahányan hitelt vesznek fel, illetve akik betétekkel rendelkeznek. Sokkal fontosabb lenne azt megtanulni érthetően, hogy mit jelent a gyakorlatban például a kamat, a kamatos kamat, a fedezet nélküli hitel, mert ezeket a legnagyobb valószínűséggel használni fogják. Amikor én a hetvenes–nyolcvanas években iskolába jártam, a hitelfelvétel még picikét a bűn kategóriába tartozott – ma már ez nincs így.

Cs. A./WMN: A bankok felelőssége miben áll?

J. R.: Szerintem a bankároknak is sokkal nagyobb a felelősségük, mint azt sokan gondolták korábban. A bankszektorban épp generációváltás van. A régi bankárok azt gondolták, hogy a banki termékek tök bonyolultak, az ügyfélnek érthetetlenek. De szerencsére terjedőben van az a szemlélet, amely szerint nem gyerekként kezeljük az ügyfelet, hanem az ő nyelvén, érthetően próbáljuk meg elmagyarázni, mit miért csinálunk, és hogy neki milyen lehetőségei vannak. A bankoknak segíteniük kell az ügyfeleket abban, hogy megtalálják a számukra legjobb megoldást a bonyolult pénzügyi kérdésekben. Ez a szolgáltatási többlet, amit kínálunk.

Cs. A./WMN: Ön szerint mit lehetett volna (vagy kellene) másképp csinálni?

J. R.: Én igenis hiszek abban, hogy ezek nem ördögtől való dolgok, nem olyan bonyolultak, megérthetők, csak picivel több időt kell adni az ügyfélnek. Ráadásul most már van arra lehetőség, hogy ha valamit aláír, akkor két héten belül elállhat tőle. Kérdés, hogy a banknak milyen a kultúrája, másrészt a bankban ülők hajlandók-e időt szánni az ügyfélre.

Cs. A./WMN: Tájékozottak az ügyfelek a banki szolgáltatásokkal kapcsolatban?

J. R.: A tíz-húsz évvel ezelőtti gyakorlattal szemben az emberek nagy része ma már nemcsak a bankoktól szerez információt, hanem honlapokon, ismerősöktől, közösségi médiából tájékozódik. 

Cs. A./WMN: Mégis úgy érzem, a lényegi kérdéseket még mindig tabusítjuk. 

J. R.: A magánéletünk után a legkevésbé a pénzügyeinkről szeretünk beszélni. Mindig nehéz megnyílni, de ha az ügyfél nem teszi meg, nehéz odaillő ajánlatot tenni. 

Cs. A./WMN: Kevésbé nyíltan beszélnek idehaza a pénzről, mint más országokban?

J. R.:

Az biztos, hogy Magyarországon sokkal divatosabb a panaszkodás, mint másutt. Itt szinte bűn bevallani azt, hogy az ember picit jobban él. Ha megnézzük, mi történik az ügyfeleink számláján, a bevételek nőnek, és bár a hitelösszegek is emelkednek, az idő előtti törlesztések még mindig jelentősek, elmondható, hogy az objektív helyzethez képest kimagasló az elégedetlenség.

Cs. A./WMN: Ön dolgozott Szerbiában, Ausztriában, Németországban és Amerikában is. Melyik országban a leginkább felelősségteljesek pénzügyileg az emberek?

J. R.: Szerintem Németországban. Egyrészt sokkal tudatosabbak azzal kapcsolatban, meddig lehet nyújtózkodni, másrészt e kereteken belül megpróbálnak valami örömforrást találni, és nem csak azt nézik, hogy a szomszédnak háromszor több van. Ha pénzre van szükségük, megfuttatnak több intézményt is.

Cs. A./WMN: Önállótlanok a magyarok? 

J. R.: Bizonytalanok. 

Cs. A./WMN: Ez lehet amiatt, hogy a rendszerváltás előtt nem tanultuk meg, miként kell az ilyesmit intézni? 

J. R.: Egyrészt igen, másrészt Amerikában például sokan azért vesznek fel hitelt, hogy ha később nagyobb ingatlanhitelt szeretnének, megmutathassák, hogy ők már korábban rendesen visszafizették a kölcsönt. Így a bankiadós-listán van pozitív adatuk. Tehát tudatosan építik fel a hitelmúltjukat, hogy a következő kölcsönnél jobb kondíciókat kapjanak. Ez a fajta tudatosság nemigen látható itthon.

Cs. A./WMN: Annak idején az Erste Bankot azért alapították, hogy a legszegényebbeknek is nyújthassanak banki segítséget. Ez mennyire illúzió manapság?

J. R.: Továbbra sem illúzió. Nekünk körülbelül egymillió ügyfelünk van, és ma sem az az imidzsünk, hogy csak a gazdagok bankja vagyunk. Persze 1819 óta jelentősen megváltozott a makrokörnyezet: az alapításkor Bécsben három-négyszázezer ember élt, nyolcvan százalékuk a szegénységi küszöb alatt, és velük senki nem akart törődni. Márpedig, ha az ember egyszer egy ilyen ördögi körbe kerül, nem tud spórolni; ha nem tud spórolni, akkor nem lesz mihez nyúlnia, ha valami történik. Ezen szeretett volna az Erste segíteni. Az alapötlet angol volt, de a kontinensen az Erste valósította meg először. Magyarországról is találtunk egy 1845-ös kis füzetkét, amelyben benne vannak a közvetítők nevei. Egyébként akkoriban még Ápolóintézetnek hívták a bankot, Első Ausztriai Takaréktárral Egyesült Közönséges Ápoló-intézet – hát nem remekül hangzik?

Cs. A./WMN: A szegénységi küszöb alatt élők problémái azóta sem változtak. Ők hogyan tudnák okosan használni a bankokat? Nekik van-e egyáltalán tudásuk erről?

J. R.: Egyrészt az oktatási rendszerhez tudok visszakanyarodni, másrészt az emberek többségének ma már van bankszámlája, tehát a bankárok is hozzá tudnak járulni az edukációhoz. Van egy óriási lista az állam által nyújtott pénzügyi kedvezményekről, amelyeket ki lehet használni. Van, aki ezt megcsinálja százezres tételekben, más csak pár ezres nagyságrendben, de minden számít. Havi pár ezres félretett pénzből is nagyon jelentős összegeket lehet összekuporgatni néhány év alatt. Igen, a kevésből is lehet spórolni, és lehet jobb életet csinálni. Persze az is kérdés, ki hogyan definiálja a jobb életet.

Cs. A./WMN: Ön hogyan?

J. R.: Amikor befejeztem az egyetemet, volt egy álmom: ha végigmegyek az utcán, és megtetszik valami, megvehessem. Ez hála istennek megvalósult, ám

nekem a tudat, hogy meg tudnám venni, sokkal fontosabb, mint maga a vásárlás.

Cs. A./WMN: Még mindig van a bankok, bankárok iránt egyfajta előítélet? 

J. R.: Igen, és ez érthető is. Főleg a devizahiteles válság után. Megértem, hogy az emberek utólag felróják a bankároknak, ami történt. És szerintem a politika is ráült erre az ügyfélérzékenységre – nemcsak itt, hanem több más országban is. Egy politikus azt mondta nekem ezzel kapcsolatban: na, látod, végre sikerült egy olyan csoportot találni, amit az állampolgárok jobban utálnak, mint a politikusokat. A bankárokat! A másik oldalon az emberek elfelejtik, hogy az Erste közel háromezer milliárdos mérlegfőösszege nem az enyém, nem a mienk. Nálunk ezen túl még kétezer milliárd forint van befektetésekben, mi mások pénzét kezeljük.

Igen, mi pénzzel kereskedünk – más árammal vagy élelmiszerrel teszi ezt –, és igen, ebből élünk. De hajlamosak vagyunk elfelejteni, milyen csodálatos az, hogy lehet biztonságosan utalni, pénzt tartani aggódás nélkül, egy kis befektetési hajlammal kamatot is megkeresni

– és mi vagyunk azok, akik mindebből adunk autóhitelt, lakáshitelt, vagy megfinanszírozzuk a kisvállalatoktól egészen az államháztartásig.

Cs. A./WMN: Kommunikációs szempontból ez könnyű vagy nehéz helyzet?

J. R.: Manapság bankárként nagyon nehéz azt kommunikálni, hogy a bankszektornak ma is nagyon pozitív gazdasági szerepe van. És idehaza ma is mindenki arról beszél, hogy bankár, bankár, bankár – de a legjobb tudomásom szerint Magyarországon adófizető vagy az állam pénzt nem tett be a bankszektorba. Amerikában, Németországban igen, de idehaza nem. Nem kellett állami milliárdokat menteni, ez nem került pénzébe az adófizetőknek. 

Cs. A./WMN: Ha valaki magánéleti krízist él át, és sürgősen nagy mennyiségű pénzre van szüksége, hogyan képes higgadtan átgondolni, miként fordíthatja a banki kínálatot a saját javára? Mert úgy tapasztalom, a legtöbben akkor fordulnak a bankokhoz, ha már baj van.

J. R.: Ahogyan orvoshoz sem akkor megyünk, amikor még egészségesek vagyunk. És az orvosnál is mondanak mindent, bólogatunk, hogy értem, értem… Aztán megkérdezem anyukámat, mit mondott a doktor, mire ő azt mondja: hát én nem értettem, tudnál vele beszélni?

Cs. A./WMN: És persze minden orvos mást mond…

J. R.: A szüleim még csak nem is mernek visszakérdezni, mert hát az milyen hülyén fog kinézni. A mi generációnk már legalább visszakérdez! Ami persze nem jelenti, hogy érti is, ami elhangzik.

Cs. A./WMN: Milyen tanácsot adna azoknak, akik nehéz helyzetbe kerülnek, és szeretnének banki segítséget kérni?

J. R.: Mi fenntartható modellekben gondolkozunk, és nem biztos, hogy egy ilyen kihívásra az a megfelelő válasz, hogy az ember azonnal hiteleket kezd el halmozni. Érdemes elmatekozni, milyen a havi jövedelem, váláskor mennyi pénzt kap az illető a partnerétől, van-e gyerek, ha igen, annak milyen hatása van a költségvetésre. És fontos az is, hogy ennek az egésznek mennyi az egyszeri költsége.

Mert a legnehezebb az, amikor az emberek megpróbálják ezt a állandó hiányt egyszeri hitellel betapasztani (pedig a fogyasztói hitel meg a hitelkártya nem erre való), és erre még rájön, mondjuk, a közjegyzői díj, értékbecslés, ami nem kevés. Nem mindig a legegyszerűbb megoldás a hosszú távon is jó megoldás.

Érdemes első lépésként például nem háromszobás lakásba, hanem kétszobásba menni. Nagyon könnyen összegyűlnek manapság a fix költségek, elképesztő, hogy ilyen-olyan applikációkból pillanatok alatt összejön egy nagyobb összeg. Jön a gyerekem, és kérdezgeti, nekem nem kell-e Spotify. Mondom, hogy nem, miért? Hát, mert ő már megrendelte, és engem is rárak ingyen a listára ugyanis öt főre szól a csomagár. Ezekre a turpisságokra csak utólag jövök rá, ugyanis nem az én hitelkártyámat használják, hanem a feleségemét! Itt két euró, ott három – ezekkel nagyon kell vigyázni. Okosabb valami rosszabb szcenárióra készülni, mert a napi kiadások rettentő magasak, és ezt a lyukat egyszeri hitellel betapasztani nem fenntartható.

Cs. A./WMN: Milyen esetekre javasolja a hitelkártya igénylését?

J. R.: Amikor rövid távú áthidalásra van szükség, nem hónapos vagy éves kiadásra. Ha például valamit ennek köszönhetően jóval olcsóbban meg lehet vásárolni, de még nem érkezett meg a fizetésünk. Az ügyfelek túlnyomó többsége nem hitelezésre használja a kártyát, hanem tudja, hogy mire eljön a havi kifizetési idő, már ott lesz a pénz a számláján. Ha az embernek valami teljesen váratlan költsége van, remek szolgálatot tesz a hitelkártya, de nem hosszú távú finanszírozási forrásként tanácsos használni.

Cs. A./WMN: Mit tanít a fiainak a pénzről, a boldogulásról?

J. R.: Ez a legnehezebb… A bankban sokkal könnyebb: ott mindenki hallgat rám! Otthon stratégiát kell készíteni, mikor mit fogok mondani nekik, hogyan szólítsam meg őket… Amit megpróbálok átadni nekik, hogy milyen óriási lehetőség van a kezükben ahhoz képest, ami, mondjuk, nekem volt harmincöt éve. A mai világban a határ a csillagos ég akkor is, ha valaki Kelet-Közép-Európából jött. Mindent el lehet érni. Tanítom nekik, mennyire fontos, hogy az ember mindent megpróbáljon, és szeresse azt, amit csinál. Annál rosszabb nincs, amikor valaki látástól mikulásig azt a munkát végzi, amit nem szeret, de kell a túléléshez. Mi a szolgáltatószektorban működünk, már nem engedhetjük meg magunknak, hogy olyan ember dolgozzon egy bankban, aki utál itt lenni. És a szolgáltatószektor nehéz, hiába tűnik kívülről könnyűnek, a jó hír nem megy tovább, a rossz viszont futótűzként terjed.

Cs. A./WMN: Adott gyakorlati tanácsokat a fiainak, miként gazdálkodjanak?

J. R.: Három gyermekem van, egyiknek nagyon el kell magyaráznom, a másiknak meg nem, szóval ez gyerekfüggő. Érdekes, hogy ugyanaz az apjuk és anyjuk, mégis teljesen más a viszonyuk a pénzhez.

Az egyiknek adok tízezer forintot, bemegy a legközelebbi cipőboltba, megveszi a legolcsóbb cipőt, és boldog vele. A másik azt mondja, apa, tízezerért strandpapucsot sem vehet az ember… Viszont neki meg két cipője van, és azokat addig hordja, míg szét nem esnek. Az a kérdés, hogy ők utólag mennyire elégedettek a döntéseikkel.

Cs. A./WMN: Sok szó esik mostanában a generációs különbségekről. Érezni ezeknek a hatását a bankszektorban?

J. R.: Hajaj! Amikor például fel akarunk venni embereket a call centerbe, most már nagyon gyakran azt a választ kapjuk, hogy jó, jövök, de még várjuk meg a Balaton Soundot meg a Szigetet, és szeptember elsejétől érkezem. Az idősebb kollégák meg csak néznek. Vagy egyik pillanatról a másikra felállnak. Néha még a felmondási időt is nehéz betartatni velük. Annyira mobilis a mai munkaerő, annyival tudatosabb, annyival másabb, mint öt-tíz évvel ezelőtt volt! Lényeges például, hogy távmunkát tudjon végezni. A pénzen kívül sok minden más is fontos a számára.

Cs. A./WMN: Magánemberként mi volt élete legkevésbé racionális pénzügyi döntése?

J. R.: 1996-ban Frankfurtban éltem, de úgy döntöttem, hogy Magyarországról szeretnék Opelt vásárolni. Hárommillió forintba került a kocsi, és azt mondták, hogy „kamatmentes hitel” van rá. Na, ez úgy nézett ki, hogy amikor kifizettem a kocsi felét, az orrom elé raktak egy háromszázezres számlát, amire azt mondták: egyszeri kezelési költség. Hát, ekkor megtanultam, mit is jelent ez a fogalom. Igaz, kamatmentesnek tényleg kamatmentes volt a hitel.

Édesapám mindig mondta, fiam, neked az életben mindened megvolt. Erre azt szoktam mondani, hogy igen, mert mindig tudtam, hogy mit lehet akarni.

Kelet-Közép-Európában mindenki azt hiszi, hogy ő sokkal okosabb, ügyesebb, és mindenki, akinek többje van, mint neki, az mutyizik. Szerintem az oktatásnak is arra kellene összpontosítania, hogyan lehet több elégedett és mosolygós embert „kinevelni”, aki tudatában van annak, hogy mit tud, mit ér, és ennek megfelelően próbálja az életét élni, és nem azt gondolja, hogy mindenki szerencsésebb nálam, és mindenkinek többje van, mint nekem. 

Cs. A./WMN: Nemrég a saját bőrömön tapasztaltam, mennyire más vidéki kistelepüléseken a bankügyek intézése. Nekem például azért kellett adásvételi szerződést módosítanom egy vásárlásnál, mert az október 23-i szünnap és a pénztári szünetek miatt hétfő és péntek között nem tudtam a pénzemhez jutni.

J. R.: Nálunk?

Cs. A./WMN: Nem, nem Erste-fiók volt – mert az meg nincs a környéken. Szóval vidéken egészen más a helyzet. 

J. R.: Tudom. 

Cs. A./WMN: Ezzel mit tehet egy vezető?

J. R.: Nagyon sokszor azt halljuk a fiókhálózatból, hogy de jó a központban a kollégáknak, van ingyenkávé, tizenötféle szabadidős tevékenység a jógától a táncig, vidéken meg nincsen semmi. A dolgozóknak megpróbáljuk ezt pénzben kompenzálni, de hát nézzünk szembe a tényekkel: a kis falumban, Hercegszántón két-hárommillióért téglaházat lehet venni, a takarítónő óránként négyszáz forintért jön el dolgozni – kevesebbért, mint amennyiért a fővárosban parkolni lehet. Mégis hiszek abban, hogy lassan, de változik a helyzet. Az infrastruktúrát nagyon fontos volna javítani az agglomerációban is, az kicsit levenné a terhet a fővárosról. Ma Budapestről Szentendrére eljutni ugyanannyi idő, mint harmincöt éve – talán a HÉV-en egyszer kicserélték a huzatot.

Cs. A./WMN: Nekem pedig, ha épp nincs InterCity, vagy hét óra hazajutnom a szülőfalumba.

J. R: Hű, ilyen nagy ez az ország? 

Cs. A./WMN: Milánóba gyorsabb kijutnom repülővel, mint haza Szabolcs-Szatmárba. Más igényekkel mennek bankba a vidéki emberek?

J. R.: Minőségben és mennyiségben is. Sokkal több a betét, és kevesebb a hitel. Sokkal fontosabb a személyes viszony. Néha ebből probléma is adódik: az ügyfelet azonosítani kell, amit ő zokon vesz, hiszen harminc éve ismeri az ügyintézőt. Hát nem ismersz meg?!

Cs. A./WMN: A több betét–kevesebb hitel azt jelenti, hogy kevésbé vállalkozó szelleműek, vagy jobban féltik a pénzüket?

J. R.: Az utóbbi. És még valami: az értékrend a feje tetejére állt.

Régen a csúcs az volt, ha az ember házat vett, ez volt az álmok álma. Mára rájöttek, hogy egyes területeken egy autó többet ér, mint egy ház. Szembesülniük kellett azzal, hogy annak, amiért húsz-harminc éven át dolgoztak, egyszer csak nincs semmi értéke. Ezt tényleg lehetetlen felfogni.

A mi kis falunkban huszonöt-harminc ház van, minden karácsonykor körbemegyek a betlehemmel. Látom, hogy egy, maximum két szobában esznek, tévéznek, alszanak, ott fürödnek, mert nincs pénzük arra, hogy felfűtsék a házat. És ezt látva joggal mondod, hogy valami félrement.

Cs. A./WMN: És Hercegszántón nem néznek furcsán, amikor a bankigazgató beállít betlehemezni?

J. R.: Dehogynem, még szép! De én a múlt, a hagyományok miatt megyek. És ilyenkor szembesülök vele, hogy akár már a környékbeli nagyvárosok – Baja, Szekszárd – viszonylatában is mekkora különbségek vannak az emberek életkörülményeiben.

Cs. A./WMN: Mi az, ami hiányzik a faluból?

J. R.: A fiatalok, a gyerekek, munkahely. Kocsma az még most is van, az nem hiányzik.

Cs. A./WMN: És ami önnek itt a nagyvárosban hiányzik?

J. R.: Az összetartás. Nálunk teljesen megszokott volt, hogy ha a szomszéd házat épít, akkor mész neki segíteni két-három napra. Ha te építesz, akkor jönnek hozzád. Abban az időben senkinek nem volt semmije.

Érdekes, hogy a szegénység milyen összetartó erejű: tudni azt, hogy mindannyian szegények vagyunk, ugyanannyink van. Ez az összetartás hiányzik. Úgy tűnik, ez az ára a fejlődésnek, meg annak, hogy van, akinek többje van.

Cs. A./WMN: Nehezen fogadjuk ezt el ön szerint?

J. R.: Igen, itt Kelet-Közép-Európában nehezen hisszük el, hogy igenis van, hogy valaki ügyesebb, okosabb vagy szerencsésebb. És ami a legfontosabb: ha neki van, majd nekem is lesz, ő nem tőlem veszi el a javakat. És az, hogy ő gazdagabb, még nem jelenti azt, hogy boldogabb is. Mindig mondom: a különbség a gazdag és a szegény között az, hogy a gazdag már tudja, hogy a pénz nem boldogít, a szegény meg még reménykedik benne.

Cs. A./WMN: Könnyebbnek azért könnyebb lesz…

J. R.: Ez így van. A karácsonyi üdvözlőlapjaimra tavaly azt írtam: egészséget, boldogságot, sok-sok mosolyt – minden mást pénzért is meg lehet vásárolni. De ha nincs, akkor szívesen adunk hozzá hitelt.

Cs. A./WMN: Nyáron a Bánkitó Fesztiválon az Erste-sátorban láttam-hallottam, milyen széles skálán mozognak azok a projektek, amelyeket a bank szociális alapon támogat: volt ott a mesemondástól a házépítő alapítványig mindenféle produkció és beszélgetés.

J. R.: Valamit kiemelnék az elején: mi nem pénzt osztogatunk. 

Cs. A./WMN: Kár. Pedig most akkor sorban álltam volna.

J. R.:

De ha valakinek van egy jó ötlete, egy fenntartható társadalmi vállalkozása, ahhoz hajlandók vagyunk nagyon jó kondíciókkal hitelt adni.

Nem az a célunk, hogy ezeken a projekteken pénzt keressünk, hanem hogy megfinanszírozzuk őket. A social banking részlegünk vezetője, Szalay Orsolya értő szemmel választja ki, kinek segítünk, nagyon szép portfóliót épített fel.

Cs. A./WMN: Egy bank-vezérigazgató mennyire tudja függetleníteni magát az egyéni történetektől, tragédiáktól?

J. R.: Ez nagyon nehéz. Sok ügyfél direktben nekem ír, és nehéz ezektől függetleníteni magam. A másik oldalon viszont van egy tulajdonos és egy üzleti modell: emberek pénzt fektettek be, és várnak egy megfelelő osztalékot ebből, illetve van jelenleg háromezer-egyszáz ember, aki az Ersténél dolgozik. Ennek az elvárásnak is eleget kell tennem. Nagyon sok helyzet van, amikor azt mondjuk, hogy mint intézmény nem tudok segíteni, de magánemberként megpróbálunk. Eladjuk a használt számítógépeinket, és a bevételt felajánljuk egy-egy intézménynek. Karácsony előtt ajándékokat gyűjtünk. Az Élelmiszerbank gyűjtésére egy hét alatt másfél millió forint gyűlt össze nálunk, a bank székházában, a sütivásáron. Van, akinek több az ideje, és kevesebb a pénze, valaki hajlandó megsütni, más megszervezni, odaállni, eladni – és van, aki pedig megveszi.

 Csepelyi Adrienn

Képek: Chripkó Lili/WMN