–

Nagyon elfáradtam nyár közepére. Ezért is döntöttem úgy, hogy kivételesen nem lesz utazás, nem lesz Balaton (bár imádjuk) az évi rendes hosszú szabi alatt, inkább itthon maradunk. A férjemnek épp különösen hajtós időszaka van, neki kapóra jött az ötlet, a lányomat pedig várta a nagymamája meg az imádott unokatesó, úgyhogy szokatlan módon két olyan hét várt rám, amelynek jó részében alig kellett alkalmazkodnom, egy héten át egészen egyedül is voltam napközben – pontosabban embertársak nélkül, kettesben a kutyámmal.    

Idill? Most nekem az.

Utolsó nap az irodában Borcsa kétszer is elmondta, hogy persze, jó ötlet ez a bezárkózás, csak nehogy véletlenül kifessem a lakást, ha már otthon maradok (vele ez történt egyszer). Meg kellene próbálni tényleg pihenni.

Pont erre készültem, betáraztam könyvekből, szendvicsalapanyagból és gyümölcsből, aztán elterültem a kanapén.

És ekkor ért az a fájdalmas felismerés, hogy nem kötnek le a betűk, pedig igazán jó könyvet ragadtam meg. És filmet nézni sincs kedvem. A sétához meg túl meleg van. A szimpla heverészés meg unalmas a szobában. (Igen, igazatok van, kimehettem volna egy parkba vagy a Duna-partra, szép a város, egy őslakosnak is van látnivaló bőven, csak éppen egyetlen porcikám se vágyott kimozdulni, közlekedni, emberek között lenni.)       

Nem tudom, ismeritek-e az érzést, hogy hiába akar őrülten pihenni az ember, amikor lehetősége adódik, egész egyszerűen nem tud leállni egyik pillanatról a másikra.

Egy edzés után is van levezetés, nem nyerő egy sprint után hirtelen megtorpanni, amikor vinne még a lendület és az adrenalin. Így jártam valahogy.

Viszonylag szigorú menetrendben, napi minimum két órát utazva, reggeltől estig feladatokat pipálgatva, folyton másokhoz igazodni mindenkinek fárasztó – az én idegrendszeremnek, és a molyolós, álmodozós, gyakran egyedüllétet igénylő alaptermészetemnek, úgy vettem észre, olykor gyilkos. De közben tudom, érzem, egyben is tartja az embert az, hogy dolga van, értelmes tevékenysége, hasznosnak érzi magát, szeretett emberekkel van körülvéve, és pozitív visszajelzéseket kap.

Amikor pedig felszabadul hirtelen egy csomó idő (nekem ez a csomó: pár nap), akkor egyrészt képes ráfeszülni arra, hogy minél ügyesebben, „tartalmasabban” használja ki a vakációt, mintha ez is egy feladat volna, logisztika és mentális Excel-tábla, másrészt óhatatlanul szembe kell néznie mindazzal, amit észre sem vett a zsúfolt mindennapokban. (Így jöhet a képbe szélsőséges esetben és latinos temperamentummal például egy hisztérikus lakásfestés vagy, ilyet is hallottam, családi nyaralás után alatt realizált szakítás. Tudtátok, hogy szeptemberben mindig megugrik a válókeresetek száma?)

Nekem az annyira áhított szabadsággal kellett birkóznom.

Mint amikor az ember megkapja azt, ami után hosszú időn át epekedett, ami elérhetetlennek látszott, aztán mégis meglett. És akkor az örömbe mindig vegyül egy kis csalódottság is. Mert már nincs mi után ácsingózni. És mert akkor kezdeni is kellene valamit az adománnyal.

Ültem a szobában a kanapén, néztem ki a kertre az ablakon át, hallgattam a kutyám hortyogását, és azon agyaltam, hogy most akkor mi a szösz legyen. Vajon mi az a dolog, ami igazán pihentetne, feltöltene, de leginkább felvidítana? A hobbim, mondhatni, az írás, na, de, ugye, az a foglalkozásom is, tehát pont írni nem kellene!

Visszagondoltam a régi nyarakra. Úgy tűnik harminc év távlatából, hogy heteket töltöttem a nyugágyban Hahotát meg Kockás újságot olvasgatva, és elég volt a boldogsághoz a jó idő, a fenyők felettem, a kukorica, a dinnye, a kovászos uborka, a grund, a haverok a szomszédban, a bicaj, meg az, hogy nincs iskola. 

Mi változott vajon?

Miért van az – Fodor Ákost ferdítve – hogy tudom, boldog vagyok, csak nem érzem?

Vagytok így ezzel ti is?

Megvan mindenem. Hálátlan lennék? Elkényeztetett? Puhány városi nőpéldány?

Olvastam egyszer egy könyvet, amiben a főhősnek a rehabon minden áldott nap fel kellett mosnia egy irdatlan hosszú folyosót terápia gyanánt. Lekötve magát, hogy könnyebben ellen tudjon állni a kísértésnek. Ami neki a drog, az nekem a kommunikáció.

Arra jutottam e párhuzam nyomán, hogy mégiscsak dolgoznom kell, hogy ne dolgozzak állandóan, ami egyenes út a kiégéshez. Vagy ne süllyedjek el e fura, bosszantó melankóliában, amikor „pihenek”.

Töprengtem, mi mindent csináltak körülöttem a felnőttek, amikor otthon „nyaraltunk”. Volt köztük, aki hétköznapokon munkahelyre járt, más „háztartásbeliként” élte le az életét, többet robotolva amúgy bárkinél.

Lassabban és csendesebben éltek az enyéim, a nagyvárosban is falusiasan hozzám képest, ezzel persze most nem mondtam semmi újdonságot – nálatok is így van, gondolom. A naptárjuk is másféle volt, nyáron például gyümölcséréstől gyümölcsérésig tartott egy-egy szakasz, nem hétfőtől-vasárnapig vagy elsejétől-harmincegyedikéig. Kalákában ment a befőzés, a férfiak is járták a piacot, sikálták az üvegeket, emelgették a vájdlingot, mosták a gyümölcsöt, nem csak az asszonyok. Lekvár, befőtt, aszalt szilva: tele lett szeptemberre a spájz. A takarítás, főzés, kertészkedés is családi vircsaft volt.

Ma, legalábbis részben azért dolgozunk, hogy legyen pénzünk arra, ami régen ingyen volt, mert maguk csinálták az emberek. Ez az álmok valóra váltásának ára.

Annak az ára, hogy nekünk már van választásunk, döntésünk az életünkről, ellentétben a dédszüleim, nagyszüleim háborús nemzedékével, akiket tinédzserként trafált el a történelem, és pályaválasztás helyett a túlélés folyt. 

Ők jobbára gyárba jártak, én pedig nekik is köszönhetően egyetemre mehettem, és ma írhatok, amíg más pénzért kitakarítja helyettem a lakást (ezen kiakadtak volna azért az őseim). Amelyet most, az utazásmentes szabadságom alatt némiképp visszafoglaltam.

Kedves jógatanárnőm, Tünde mondta egyszer, hogy mivel folyton szellemi tevékenységet végzek, nekem valamilyen kézműves hobbi lenne igazán kikapcsoló. Szabadon értelmezve a jó tanácsot (mivel rajzkészségem nincs, viszont a könyveket imádom), meditációs gyakorlat és pihenés gyanánt nekiláttam (a kezemmel) a több ezer kötetes könyvtárunk szelektálásának (Borcsa most nem röhög!), ha már a heverészés nem jött be, sőt idegesített.

Aztán, ha már olyan szépek lettek (sok) idővel a könyvszekrények, nekiestem más, ezer éve halogatott kurkászásnak is. Rég ki nem húzott fiókok, poros dobozok, kacatgyűjtemény és magánlevelezés, csodás kincsekre bukkantam különben – és óriás halmokat építettem feleslegessé vált tárgyakból, amelyeknek új gazdát is kerestem azóta.

Kellett jó pár nap, mire belaktam a saját otthonomat.

És egyre jobban éreztem magam benne.

Lehet, hogy nem hiszitek, de végül eddig életem egyik „legtartalmasabb” vakációja volt ez a mostani, semmittevős, rakosgatós, pedig magam sem hittem, hogy így lesz.

Nem tudok beszámolni hihetetlen kalandokról, nincs tele az Instám műemlékekkel, homokkal, tengerrel, pálmafákkal és barnára sült testekkel. A közeli parkig sétálgattunk ki esténként a férjemmel meg a kutyával, és eszünk ágában sem volt dokumentálni a túrát. Társaságba nem mentem – egy baráti búcsúztató vacsorát és egy családi ebédet leszámítva –, annyira élveztem a csendet, hogy még zenét sem hallgattam, nem hiányzott.

Olyasmik történtek például, mint hogy megragasztottam ezt-azt, ami hónapok, évek óta várta, hogy ráérjek. Megjavítottam a csengőt – igaz, utána újra elromlott, de azért büszke voltam magamra. Főztem, amihez kedvünk volt, amit megkívántunk épp, ettünk, amikor éhesek voltunk, nem amikor volt fél óránk.

Voltaképp tökéletesen eseménytelen két hét volt, de azt hiszem, pont erre volt szükségem.

Még véletlenül sem akarom azt mondani, hogy tessék követni a példámat, és nyaralás helyett maradjatok inkább otthon, gyerekek. Azt is pontosan tudom, hogy rengeteg ember nem utazhat, pedig szeretne, de nincs rá soha lehetősége, és valószínűleg az ő szemükben nevetségesnek tűnik a nyavalygásom. Meg az, hogy én, aki nagy szerencsével, ha nem is fényűzően, de időnként mégis csak vakációzhatok itt vagy ott, most épp a saját nappalimban találtam meg azt, amit annyifelé kerestem a világban.                   

 Kurucz Adrienn      

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images