–

Imádtam csinálni

Mindegyiket: az óvodát, az iskolai előkészítőt és a tanítást is. Korosztálytól függetlenül nagyon jól megtaláltam a hangot a gyerekekkel. A kölcsönösség is megvolt, érzelmileg biztonságban, harmonikusan, sok humorral, elég nagy következetességgel, viszont rugalmasan álltam a szülőkhöz, gyerekekhez egyaránt. Megvolt az eredménye. Nagyon szerettük egymást. Motiváltak, lelkesek voltak a kezem alatt a gyerekek. Jóban voltunk. A kisebbek sok ölelést, simogatást kaptak, de ha a nagyobbak igényelték, ők is. Figyeltem, kinek mire van szüksége, mi esne jól neki. Kinek az ölelés, kinek a viccelődés, egy komoly beszélgetés, vagy épp az tett jót, ha békén hagytuk őt egy kicsit. 

A negyedikesekkel már komoly filozófiai vitákat is folytattunk.

Szabad volt véleményt mondani. Szabad volt tegezni engem. Ennek semmi köze a tiszteletlenséghez, sőt.

A tiszteletet kiérdemeltem, de nem erőszakoltam ki senkitől

Azt hiszem, a tetteimmel, a viselkedésemmel, és nem elsősorban papolással formáltam őket. Elfogadtam a gyerekek személyiségét, érzéseit, véleményét, nemtetszését, tetszését, sőt, kikértem a véleményüket is bizonyos kérdésekben, és azután döntöttünk, közösen. A konfliktusaikat is együtt rendeztük, nem ítélkezéssel, hanem úgy, hogy maguk fogalmazzák meg végül, mi lehet a megoldás. Mindez nagyon jó volt mindenkinek. Az iskolában nemcsak a tanórákat, hanem a szüneteket és a szabadidős tevékenységekre szánt időt is a gyerekekkel töltöttem, hogy legyen lehetőségem megismerni őket, felmérni, mire volna szükségük ahhoz, hogy igazán együttműködő közösséggé alakuljon a csapatunk. Nem beszélve arról, hogy az éber figyelem csodákra képes.

Lelkem rajta, nem mindig úgy kezeltem a számonkéréseket, a „véres” dolgozatírást, ahogy általában szokás. A memoritert sem. Az anyák napi műsorra való készülést sem. A versenyekre való felkészülést sem. A felelősi rendszert sem. Ahogy általában a  mindennapokat sem.

Mert megesküdnék rá, hogy bármi rögzülni fog, és megmarad a gyerekekben, ha élvezettel tesszük, ha jó hangulatban, ha nem kényszerből, hanem együttműködve történik. Sok mozgással. Sok játékkal. Megerősített önbizalommal. Biztatással.

Ha elfogadom, hogy az egyik versengő, a másik visszahúzódó, a harmadik lusta, a negyedik nem túl erős képességű, de rendkívül igyekvő, és így tovább, és nem várom el ugyanazt a legkülönbözőbb gyerekektől, hanem mindegyiket azért dicsérem és értékelem, amiben épp felmutatott valamit. Biztatom, és egyszer csak, hopp, olyasmibe is belevág majd, amiben jó ideig bizonytalan volt, és abban is sikerélménye lesz, amit addig nem mert kipróbálni.

Ezek a nagy eredmények, sok munka van mögöttük

Minden gyerektől pont annyit vártam el, amennyi erőfeszítést kellett tennie ahhoz, hogy magához képest a legjobb eredményt nyújtsa. Aki összecsapta és elkapkodta a dolgokat, annak azt is elmondtam, hogy „Te ennél többre vagy képes, és most azt nem hoztad ki magadból”. De figyeltem, hogy az adott napon az a tanuló álmos, fáradt, zaklatott, beteg volt, vagy rendszeresen csapta össze a munkáját, és ebben is különbséget tettem.

Amit nem tudtam a tanmenet miatt megtenni: sok dologhoz rengeteg gyakorlásra lett volna szükség. Lemaradtunk, de azt be is kellett hozni valahol. Muszáj volt a gyerekekhez igazítani a tempót, de valahonnan le is csípni, hogy utolérjük magunkat. Sokallottam a tananyagot. Fölösleges dolgok helyett hoztam egészen mást. 

Amiben véresen szigorú voltam: amit valaki eldöntött, vállalt vagy kijelentett, azt az ígéretét be kellett tartania.

Ha bárki tévedett, hibázott, nem szedtem le a fejét

„Én is szoktam hibázni, és meg is köszönöm, ha szóltok…” – de ha mellébeszélt, tagadott, másra kente a felelősséget, nem mondott igazat, azt nem nagyon tűrtem el. Nyilván megbeszéltük, és végül ő maga mondta ki, hogyan tervezi megoldani legközelebb azt, amit nem sikerült. Mindig maradt lehetőség a jóvátételre. 

Lelkesen, odaadással végeztem a hivatásomat, szeretettel, elfogadón, és számomra szent volt, hogy soha, semmilyen körülmények között ne okozzak lelki sérülést a gyerekeknek. A szülőkkel is mindig megtaláltam a hangot, és őszintén elmondtam azt is, ha bármilyen fejlesztendő területre bukkantam, vagy a szülőknek kellett változtatniuk a stratégiájukon, hogy a gyerekekre közös erővel hatni tudjunk. 

Nem pusztán az oktatás, hanem a gyerek egészének tényleges nevelése, fejlesztése volt a cél 

A múlt tanévben elsősöket kaptam. Rengeteg eszközt, dekorációt gyártottam a nyáron, a férjemmel szereltünk, bútort és kiegészítőket szereztünk be, és az augusztusi hétvégéket sem sajnáltuk arra áldozni, hogy a gyerekeket klassz, otthonos teremmel várjuk. A tanév eleve nehézségekkel indult. Új kollégám mindjárt egy hét után fel akart mondani, mert úgy érezte, számára túl sok az elvárás, ami egy iskolában adódik. Azután maradt, és bele is rázódott. Én többet vállaltam, hogy neki kicsit kevesebbet kelljen, és lám, már szívesen csinálja. Viszont én ebben nagyon elfáradtam.

Tanév közben több kollégánk is felmondott, olyan is, aki elment a pályáról.

Rengeteg volt a helyettesítés. Ahhoz, hogy igényes munkát végezzek (hiszen a jó pedagógus nem pusztán tankönyvből tanít), minden egyes tanórára sok plusz anyagot kellett keresgélni vagy gyártani, és hogy élvezhető legyen, sok mozgásos és játékos feladattal egybefűzni. Rengeteg időt és energiát emésztett fel ezek mellett a sok adminisztráció, aminek nagy része teljesen felesleges, a javítások, és az, hogy a szülők egyéni levelezésére, kérdéseire mindig maradéktalanul válaszoljak. Sok érdekes, iskolán kívüli tevékenységet szerveztem. Esküszöm, hiába a gyomorideg, hogy lemaradunk a tananyaggal, egy-egy ilyen tevékenység során, a gyerekek sokkal több tapasztalattal tértek haza, mint az iskolából. 

Mindent nagyon másképp tudnék elképzelni, mint ahogyan tennünk kell a dolgokat. Például nem versengésre, hanem együttműködésre kellene megtanítani a gyerekeket. Mert ez nemcsak a felnőtteknek megy egyre kevésbé, hanem pont emiatt a gyerekeknek is mind nehezebb. 

Nem kellene hatévesen iskolába kényszeríteni őket, mert az érési folyamatot nem lehet parancsra gyorsítani, hanem a saját, egyébként lassuló érési tempójukhoz mért, fejlesztő, mozgásos, játékos dolgokat kellene csinálni velük első osztályos korukban, nem pedig időre lenyomni a torkukon a teljes abc-t, és a rengeteg elvárásnak év végére megfeleltetni az elsősöket. De említhetnék minden évfolyamra vonatkozóan hasonlókat. 

Szorul a hurok a gyerekek, a pedagógusok és a szülők nyaka körül, nem sorolom tovább, miért, hiszen mindenki olvashatta az eddig sem lenyűgöző rendszer jelenleg várható változtatásait.

Nyakunkon az új NAT, és a bevezetésével járó adminisztráció, majd a változtatások végrehajtása

A pedagógusok minősítési rendszere, amely számomra a bizalmatlanságot sugallja, és az az antagonisztikus ellentmondás, hogy hogyan neveljünk az egyéni véleményeket háttérbe szorító rendszerben gondolkodó, a problémamegoldásra nyitott, kreatív generációt, amikor mi sem tehetjük meg, hogy szabadon és felelősséggel döntsünk a minket érintő kérdésekben, hanem el kell fogadnunk, amit, kéretlenül ugyan, mégis tálcán, a megkérdezésünk nélkül kínáltak nekünk, szülők, pedagógusok, és gyerekek számára.

Gondolkodás nélkül neveljünk gondolkodó lényeket? Mégis hogyan? Ilyen, és hasonló gondolatok tarkították az éjszakáimat. 

Ráadásul kaptam a sorstól már sok nehézséget, amiket mind megoldottam, de most még egy különösen furcsa és ritka ellenséges, számomra is meglepően kezelhetetlen szülőt, aki mindenben, ami számomra eddig szent volt, egész tanévben számon kért rajtam – olyan dolgokat is, amiket el sem követtem. Nagyon megviselt. Az igazgatóm, aki többé-kevésbé kiállt értem, feszültségektől nem mentes pályája folyományaként azt a kijelentést tette nekem négyszemközt, hogy „A közoktatás már csak ilyen. Vannak ilyen szülők, meg olyanok. Az való a közoktatásba, aki ezt bírja.” Hozzáteszem, bírtam, sokáig bírtam… de egy empatikus vállveregetés talán jobban esett volna. Ez az eset feltette az i-re a pontot. 

Feladtam. Rengeteg hasonló, lelkes kollégáról tudok, aki ugyanígy érez. 

Nem akarom cserben hagyni az elsőseimet. Ezért még egy tanévet, a második osztályt végig fogom csinálni, méghozzá a lehető legjobb tudásom szerint.

Nem tudom, mit hoz a sors. A múlt időt – sokunk számára. 

Számtalan út visz tovább. Csakhogy én erre születtem… 

 Eszter

Néhány napja egy hasonló írást közöltünk, ITT olvashatjátok

Kiemelt képünk illusztráció