Én is megcsallak, te is megcsalsz, így szép az élet

–

Akkora klisé, tudom, de hát épp ők erősítenek rá! Arra is, hogy a franciáknál jobban senki nem ért a szerelmi kapcsolatok misztériumához, meg arra is, hogy a megcsalás náluk része a játéknak, nem kell belőle nagy ügyet csinálni. Játék, ez a lényeg – vallják ebben a filmben is, amit persze könnyű úgy állítani, hogy mindenki egyformán kiveszi belőle a részét. 

A film centrumában két házaspár áll, amelyek négy tagjából három csalja a társát, az egyik ráadásul a másik pár felével. Ami azonban még ennél is jobban összeköti őket, az a hivatásuk és életformájuk: értelmiségiek, akik egyfolytában a világ haladásán és változásán töprengenek, és miközben játsszák kisded erotikus játszmáikat, hatalmasakat vitatkoznak arról, mi lesz az emberiséggel. De úgy is nézhetjük, hogy miközben megpróbálják értelmezni a körülöttük alakuló folyamatokat, néha elcsábulnak egy kis szexre. A sorrend mindegy – 

tulajdonképpen azt is mondhatnánk, hogy egy XXI. századi, francia Woody Allen-filmet nézünk, de a nyolcvanas évek látványvilágával.

Mindjárt az elején egy könyvkiadó irodájába csöppenünk, ahol a közhelyesen sármos, középkorú kiadóvezető, Alain (akit Marion Cotillard férje, Guillaume Canet játszik remekül) arról vitatkozik a lompos, loncsos Léonard-ral (Vincent Macaigne), a kiadó egyik szerzőjével, hogy narcizmusnak számít-e, ha valaki úgy lázad a mai kor narcizmusa ellen, hogy nem nyomja magát semmilyen módon, semmilyen felületen. Alain szerint mi más volna ez, mint maga a narcizmus.

Majd átvonulnak az irodából a sarki vendéglőbe, ami dugig van fecsegő franciákkal, és Alain megpróbálja a legkíméletesebben közölni Léonard-ral, hogy az új regénye, aminek kéziratát nemrég adta le, nem számíthat náluk megjelenésre. Az elutasítás azonban olyan körülményesre sikerül, hogy Léonard nem is hallja meg – ilyen tehát a verbális kommunikációnak az a kifinomult foka, amiben már egy francia sem ismeri ki magát.

A filmet innentől (vagyis mindjárt az elejétől) olyan tempóban dumálják végig, hogy örülhetünk, ha a felét meghalljuk a bon mot-knak, és legalább részben követni tudjuk a filozófiai, társadalomtudományi vagy a jövőt firtató fejtegetéseket.

Mindeközben mégis csak azt élhetjük meg, hogy nyugat-európai értelmiséginek lenni a leginkább irigylésre méltó létállapot – már ha az embert nem nyomasztja a hiábavalóság érzése. 

De szerencsére őket egyáltalán nem nyomasztja, és magukra is kellő iróniával tekintenek: pontosan tudják, hogy sehová sem vezetnek ezek a beszélgetések, ahogy a közöttük lebonyolított afférok sem, de ennek nincs jelentősége. Mindkettő pusztán tét nélküli élvezet. 

És ha így van, akkor nem sokban különböznek a rokokó arisztokráciájától, amely szintén ezt a két dolgot csiszolgatta tökélyre: a társalgás meg a csábítás művészetét – ebben az értelemben tehát párhuzamba állíthatnánk őket akár a Veszedelmes viszonyok szereplőivel is, csak azok unalmukban kissé túllőnek a célon, míg Olivier Assayas figurái maradnak a kényelmes felszínen, és arra tanítanak minket, hogy az égvilágon mindenről beszélhetünk, csak a lényegről ne! A könyvkiadás jövőjéről, a közösségi média hatásairól vagy a művészet értelméről órákig lehet szót csépelni, de ha megcsal a férjed/feleséged és te észreveszed, isten ments, hogy meg akard vele tárgyalni. Mégis mire mennél vele? 

Léonard élettársa, Valérie (Nora Hamzawi) például megpróbálja, de ne félj, természetesen csak tagadással szembesül, aztán egy idő után rájön, hogy tényleg nem kell mindent tudni. Selena (akit Juliette Binoche játszik) a saját szeretőjének, Léonard-nak panaszolja el, hogy Alain valószínűleg megcsalja őt, Alain pedig mind közül a legokosabb: egy bizsergetően pazar jelenetben úgy adja tudtára Selenának, hogy tudja, mi történik a háta mögött, hogy nem vár tőle semmit. Legfeljebb, hogy ne nézzék hülyének.

A film csúcsjelenete ez: amikor a házastársak úgy beszélnek mellé, hogy mindketten pontosan értik, mit hallgat el a másik, és közösen mondanak rá áment.

De nem sokkal később az is pimaszul szellemes, ahogy a megvilágosodott Valérie maga oktatja ki a férjét, amikor az színt vallana. Nagyjából ez a párbeszéd hangzik el köztük:

Léonard: Valamit el kell mondanom neked. 

Valérie: Ne tedd!

Léonard: Hogy érted?

Valérie: Nem hiszek abban, hogy egy kapcsolatban mindenről tudnia kell a másiknak.

Léonard: Egy kapcsolatban?

Valérie: Főleg egy kapcsolatban. Én az „implicitben” hiszek.

Léonard: Az meg mit akar jelenteni?

Valérie: Hogy bizonyos dolgokról mindketten tudunk, de nem mondjuk ki.

Léonard: Viszonyom volt valakivel.

Valérie: Kivel?

Léonard: Mi az, már az implicitnek sincs határa?

Én remekül szórakoztam a Kettős életeken, de tisztában vagyok vele, hogy csak egy szűk réteg tetszését nyerheti el, még a megrögzött Olivier Assayas-rajongókét sem feltétlenül (bár nyilván ők sincsenek sokan nálunk). Számomra ez egy igazi lázadó film: mert vállaltan, sőt hangsúlyosan köp a látványra (nemcsak a primitív beállításaival, de még a kópia minőségével, a képek színvilágával is), mert nem fél a szócsépléstől (amitől mindenki), mert nem átall értelmiségiekről mesélni értelmiségieknek, mégsem akar valami nagyot mondani, csak némi öniróniát ébreszteni bennük, és mert olyan könnyed az egész, mint egy ártalmatlan kaland egy hotelszobában. 

A végére pedig tartogat még egy slusszpoént is Juliette Binoche-nak/-ról, hogy aki nem vette volna észre, hogy csak kuncogni jöttünk, annak legalább itt essen le. Ilyen lazán és vagányul csak a legnagyobbak tudnak filmezni.   

Gyárfás Dorka

Képek: Vertigo Media