– 

Azoknak a házasságoknak, amiknek a csírája még a gimnáziumban, netán a főiskolán, egyetemen szökött szárba, van egy igen gyakori forgatókönyve tapasztalataim szerint. A két fél együtt áll fel a startvonalra, mély egyetértésben és harmóniában. Egyenlő esélyekkel. Aztán, ahogy telik, múlik az idő, az egyikük elszárnyal. Befut, sikeres lesz, megcsinálja magát. Ezzel párhuzamosan pedig szép lassacskán a kettejük között lévő, eleinte aprócska különbség egyre nagyobb és nagyobb réssé tágul, mígnem a végén egy komplett szakadék tátong az egykori szerelmesek között.

Az egyik fél úgy érezheti, ő bizony nem ebbe az emberbe szeretett bele tíz-tizenöt-húsz évvel ezelőtt. A közös életük nem erre az alapra épült annak idején. A másik pedig azt fájlalja, hogy földhözragadt kedvese miért képtelen örülni az ő sikereinek, miért nem rajong érte ugyanúgy, mint a frissen kialakult támogató környezete.

Az egyik elvárná, hogy a párja lássa a maga sikereiben az ő támogatását is, no meg az ő szerelemből és hitből meghozott áldozatát. Hogy észrevegye, egyedül nem lehetne ott, ahol, hiszen ahhoz kellett a stabil háttér, a biztató pillantások, az egyszemélyes, lelkes rajongótábor.

A másik… a másik pedig úgy érezheti, egyedül könnyebben tudna szárnyalni, a párja csak visszahúzza a nyavalygásával, az igényeivel, a szűk látókörű realizmusával.

Valami ilyesmi az alapja a Hugo Gélin rendezte Szerelem második látásra című francia-belga romantikus vígjátéknak. Olivia és Raphael még a középiskolában ismerkednek meg és szeretnek egymásba. Titokban mindketten a tökéletes műalkotásról álmodoznak, Raphael évek óta egy Zoltan nevű hős akciódús történetét fabrikálja, ám a kéziratot még a legjobb barátjának sem akarja megmutatni, amíg a regény nem lesz hibátlan. Csak annyit árul el a haver faggatózására, hogy a hősének – mivel szuperhős – temérdek nője van. Az meg csak legyint, hogy akkor az ő főszereplője minden bizonnyal egy lúzer fajankó, hiszen a nagy hősöknek mindig csak egy igazi, stabil szerelme van. Hamarosan ezt Raphael is belátja, amikor megismerkedik Oliviával, aki épp az iskola egyik eldugott termében zongorázik egymagában, ugyanis nem szeretne a közönség elé lépni, amíg nem tud tökéletesen játszani.

Így találnak egymásra, és egyúttal egymás művészetére is véletlenül. Tíz évvel később pedig, már házasként, még mindketten a művészetüknek élnek, ám egészen más szinten. Olivia zongoratanárnő, Raphael viszont befutott és körberajongott sztáríró, akit teljesen elvakít önnön nagysága és sikere. Olyannyira, hogy óriási hibát követ el: elfeledkezik róla, honnan, és kivel együtt indult el a csúcs felé vezető úton.

A büntetése pedig ehhez méltó: mire a veszekedést követő ivászat után reggel magához tér, nemcsak egy kiadós fejfájással kell megküzdenie, hanem fel kell találnia magát egy párhuzamos valóságban is.

Egy olyan lehetséges jelenben, ahol soha nem ismerkedett össze Oliviával, nem lett belőle sikeres sztáríró, de még csak boldog házasságban élő férfi sem. Középiskolai irodalomtanárként egyedül él egy garzonban, ahová hol ezt, hol azt a jelentéktelen nőt viszi fel egy kis kötelezettségmentes romantikázásra. Egykori feleségét pedig legfeljebb a nézőközönség soraiból csodálhatja, ha nagyon szerencsés. Ebben a valóságban ugyanis Olive az, aki körberajongott sztárként, híres zongoristaként tengeti elegáns mindennapjait.

Vajon mitől függ, hogy az ember sikeres lesz, vagy sem? Milyen véletlenek kellenek ahhoz, hogy két szív egymásra találjon? Min múlik az ember boldogsága?

És mi jelenti az igazi boldogságot: a siker, a csillogás vagy a szerető társ? Meghódíthatja a szerelmét az ember másodjára is? Segíti vagy épp hátráltatja az a sok apróság, amit tud róla? Mennyire kell eltávolodni a másiktól, hogy rájöjjünk, a legcsodálatosabb dolog az életben az, hogy szerethettük? És mennyire kell eltávolodnunk saját magunktól, hogy rájöjjünk, mivé formált, mivé torzított bennünket a siker?

A film eredeti címe Mon inconnue, azaz: Én ismeretlenem. Ami talán egy fokkal szerencsésebb, mint a Szerelem második látásra, amivel már jelent meg 2008-ban egy angol-amerikai romantikus dráma Emma Thompson és Dustin Hoffman főszereplésével, kicsit hasonló üzenettel megspékelve, miszerint sohasem késő új életet kezdeni. Aztán ott van még a Szerelem sokadik látásra című amerikai romcom Ashton Krucherrel és Amanda Peettel, akik meglepő módon épp nem a jó időben szeretnek egymásba…

De mielőtt feljelentené a komplett globális filmgyártást a vakok és gyengénlátók szövetsége a szerelem egyoldalú, kizárólag egy érzékszervhez kötött ábrázolásáért (kész szerencse, hogy azért ott van az Egy asszony illata!), gyorsan söpörjük is be az asztal alá ezeket a címbeli nüanszokat, és inkább örüljünk, hogy franciák által született meg ez az izgalmas kérdésfelvetést körüljáró film.

Mert hiába a romantikus nyári tartalom, a limonádé jelleg, a kivitelezés mégis sodró lendületű és elgondolkodtató. Amellett, hogy helyenként elképesztően vicces. Remek választás lehet első randira ugyanúgy, mint hatszáznyolcvanötödikre. Jó alapot biztosíthat egy mélyebb beszélgetésre is, akár a párunkkal, akár magunkkal ejtjük meg, miközben azt a kérdést feszegetjük: ki vagyok én, és hol lennék a másik nélkül?

 

Fiala Borcsa

Képek: Hungaricom