Egymásban lelt menedék – Kell egy közösség, amivel együtt öregszünk

–

Ha turista lennék, és csütörtök este épp a VIII. kerületi palotanegyedbe tévedtem volna, majd onnan lecsorogtam volna a Szentkirályi utca–Krúdy Gyula utca–Horánszky utca környékére, és végül belebotlom a Lőrinc pap téri forgatagba, biztosan azt gondolnám, hogy Budapest a legkúlabb város Európában. Hogy legalább olyan jó, mint Párizs, ahol a belváros eldugottabb szegleteiben is oázisokra bukkanhat az ember.

A Lőrinc pap tér persze máskülönben is varázslatos hely a gyönyörűen felújított épületeivel és teraszos kávézóival, meg történelme is van, de aznap este végképp a legszebb pompájában tündökölt. Ott zizegett ugyanis a levegőjében az egykori Cirkó mozi emléke, ami kultikus hellyé vált a kilencvenes években, amikor még a film után azonnal a Tilos az Á-ba ugorhatott át az ember. És ott zizegett a díszburkolatán több mint száz ember, aki ünnepelni jött, koccintani a Cirkó baráti körével és megnézni együtt egy filmet a szabad levegőn, a csillagos ég alatt.

Nem sok hely maradt a bámészkodó turistáknak, az egyszer biztos. Volt, aki pokróccal készült, mások körbe ülték a tér közepén felállított szobor talapzatát, természetesen foglalt volt az összes pad és szék, és még így is sokan ácsorogtak egy borospohárral a kezükben, amikor kezdetét vette a vetítés. 

Kész csoda, hogy találtam egy olyan zugot a forgatagban, ahonnan látható volt a vászon – a bal sarkát így is egy csenevész fa lombja takarta ki, de ezzel együtt is a mázlisták közé tartoztam. Pedig én amellett, hogy a Cirkót a szívem csücskében dédelgetem, alapvetően a film miatt jöttem. Szerettem ugyanis az első részét, amit majdnem tíz évvel ezelőtt szintén a Cirkó forgalmazott, Apró kis hazugságok címmel. 

Marion Cotillard rajongói valószínűleg sokkal többen vannak Magyarországon, mint a férje, Guillaume Canet tábora, főleg hogy utóbbi már ritkábban látható színészként, inkább rendezőként bontogatja szárnyait. Ezt a filmet is kizárólag rendezőként jegyzi. Úgyhogy bár tanácsosabb lenne azt mondani, az Apró kis hazugságok és az Együtt megyünk is Marion Cotillard-film, de valójában semmivel sincs nagyobb szerepe benne, mint a többi szereplőnek, merthogy ezek úgynevezett ensemble-filmek, vagyis egy társulatra építenek.

Igaz, nem akármilyen társulatra: ebben a csapatban ott van a francia filmszínészet színe-java, legalábbis egy generációból.

Ha névről nem is, arcról biztosan mindenkinek ismerős lesz François Cluzet (például az Életrevalókból), Gilles Lellouche, Benoît Magimel, vagy az én személyes kedvencem, Laurent Lafitte (akinek neve mellett állandó jelző, hogy „a Comedie-Française-ből”), illetve villanásokra láthatjuk a franciák „George Clooney-ját”, Jean Dujardint is. Meg persze a tőlük megszokott vonzó, szexi nőket, akik még negyven felett is zűrösek és csábítóak.

Nem tudom, ki milyen emlékeket őriz az Apró kis hazugságokból, nekem csak annyi maradt meg belőle, hogy egy nemzedék megkésett felnőtté válásáról tudott olyan keserédes tónusban mesélni, hogy öröm volt nézni, de közben bele is lehetett gondolni abba, milyen nehéz a párválasztás, milyen nehéz az elköteleződés, milyen nehéz a házasság, és milyen nehéz mindezek közben az embernek önmagához is hűnek maradni. Voltak itt facér negyven felé közeledők és a házasságban harcoló felek, hirtelen öntudatra ébredő meleg, és persze némi életközepi válság is – egyik témába sem akart túl mélyen belemenni, de nem is csinált úgy, mintha nem léteznének. A közép- és felső középosztály filmje volt, amelynek tagjai elég könnyen magukra ismerhettek.

Fene sem tudja, miért volt szükség a folytatásra – nyilván mert az első rész sikeres volt, és mert Canet annyira beletette a személyes élettapasztalatát, hogy úgy érezte, futja abból egy következő részre is, hiszen a figurák (és a valós megfelelőjük) élete sosem oldódik meg teljesen, minden korszak új kihívások elé állítja őket.

De persze a második résznek kell egy komolyabb tét is, nem elég pusztán annyi, hogy mindenki új küzdelmekkel találkozik az életében. Ilyenkor szokott felmerülni, hogy „veszélyben a hely”, ami a közösségnek otthont ad – emlékezzünk csak az Üvegtigrisre, hogy egy másik ensemble-filmet említsek, ami filmsorozattá duzzadt. Szóval a jómódú franciák is kénytelenek anyagi problémákkal szembesülni, és ezáltal összefogni, de mindemellett privát drámákkal is megbirkózni, legyen az szülői alkalmatlanság, vagy hogy valaki továbbra sem találja a neki való partnert (esetleg mindkettő egyszerre).  

A gond csak az, hogy mindez most erőltetetten van beleszuszakolva egy történetbe. Sokkal jobban érezhető a forgatókönyvírói számítás, mint a korábbi epizódban, ahol sikerült megoldani a karakterek jelleméből következő konfliktusokat – itt viszont mindenki mintha egy tankönyvi példát mondana fel arról, hogy 1. a saját démonaink hogyan nyomják rá a bélyegüket a gyereknevelésünkre; 2. hogy valójában mindig más kell nekünk, mint aki mellettünk van; 3. hogy az életben egyszer el kell veszítenünk a legfontosabbat ahhoz, hogy rájöjjünk, mi is az igazi érték – legyen az ház, társ, gyerek, vagy bármi, blablabla. A nagy életbölcsességek közé pedig el kell még férnie pár klipnek, hogy legyen rágógumi a szemnek is: táncolásról, ejtőernyőzésről, és persze szexről (de csak olyan sötétben, hogy semmit ne lehessen látni). 

Nem lett igazán jó az Együtt megyünk. Klasszikus esete a „húzzunk le még egy bőrt róla, olyan jól ment az előző” szándékának. Annyira nem is rossz, hogy átverve érezzük magunkat, de gondolat nem sok szorul belé. A remek színészek ezúttal is elviszik a hátukon, még ha híján voltak is a háromdimenziós karaktereknek és az igazán éles helyzeteknek – szeretik egymást annyira, hogy pusztán az együttlétben örömüket leljék. Ilyenformán a címnek tulajdonképpen eleget tesznek. 

Mi is, hiszen végül együtt mentünk haza azokkal, akiknek a Cirkó mozi sokat jelent – egy helyet a városban, ahol hasonló ízlésű és gondolkodású emberek jönnek össze, a legkülönfélébb generációkból. Hogy az a hely most másutt van, már nem a Lőrinc pap téren, igazán nem számít.

A helyeket mi teremtjük. A lényeg, hogy legyen egy közösség, amivel együtt öregszünk, együtt küszködünk. Amíg ez megvan, nagy baj nem történhet. 

Gyárfás Dorka

Kiemelt kép: Jelenet az Együtt megyünk c. filmből (fotó: Cirko Film)