–

Errefelé a helyzet változatlan

Olyan sok nyílt levél jelenik meg mostanában az oktatás, az iskolák, a tanítók, tanárok, pedagógusok nehéz helyzetéről, csoda, hogy még nem történt semmi. Pontosítok, történt. A helyzetünk rosszabbodott.

Hadd kezdjem az elején. Egy kis faluban nőttem fel, ahol összevont osztályba jártam. (Még most, 2019-ben is így tanítanak néhány intézményben!) Kitűnő tanuló voltam.

Falusiként kerültem fel a közeli kisvárosba is

Nem mintha az a kisváros nem lenne épp eléggé vidéki, de az osztályfőnök meg az egész iskola éreztette, hogy mi, falubeliek, nem felelünk meg az elvárásoknak. A jegyeim romlani kezdtek, pedig rengeteget tanultam. De nem csak az enyéim, a többi „vidéki” társam közül is sokan kezdték elveszteni az önbizalmukat.

Elgondolkodtál már azon, mire emlékszel az iskolás éveidből? Csak azokra az eseményekre, amik megérintettek, pozitívan vagy negatívan. A kedves barátok, egy jó hecc az iskolaudvaron, egy rossz jegy, egy megaláztatás, egy lekicsinylő mondat a tanár szájából. Ezek maradnak meg.

Részben ezért is lettem tanító

Meg akartam mutatni, hogy lehet másképp is a diákokkal bánni. Hiszen mindenki tehetséges valamiben! Amikor az osztályfőnököm a ballagás közepén a fülembe súgta, hogy te csak a kisegítő iskolába való vagy, és úgysem vesznek fel a kézműves suliba – ez a megjegyzés a gyerekkoromat tette tönkre. És ekkor fogadtam meg, hogy a tanítói pályát választom.

Célul tűztem ki, hogy akiket én tanítok majd, nem fognak ilyen negatív hatásoktól szenvedni.

Tanárom jóslata ellenére felvettek a kézműves iskolába, amit végül kitűnővel zártam. Aztán érettségi, majd a következő lépcsőfok a tanítóképző volt. Állami ösztöndíjas lettem, négy évig megfeszítve tanultam, hogy elérjem a célom, és bebizonyítsam, nem is annyira a régi tanáraimnak, mint inkább magamnak, hogy mennyi mindenre vagyok képes.

A böjtje

A helyen, ahol a gyakorló tanítást végeztem, nem nézték jó szemmel a tanítási stílusomat, mert nem adtam egyest, és a fekete pont sem szerepelt nálam fegyelmezési módszerként. Az utolsó évem nagyon nehéz volt. Sajnos mivel szorongó típus vagyok, ráadásul maximalista, egyre jobban törekedtem a tökéletes teljesítményre és a kitűnő eredményre. Meglett az ára: 2013-ban immunbetegséget diagnosztizáltak nálam, pontosabban colitis ulcerosát.

Tudtam, hogy mitől alakult ki. Tudtam, hogy mitől lettem szorongó. Tudtam, hogy miért féltem és félek a mai napig a vizsgáktól.

Amit átéltem gyerekként, az kihatott az egész életemre. Jó eredménnyel vizsgáztam, bár a kórházból mentem a diplomaosztóra. De amikor átvettem a dokumentumot, azt éreztem, megérte! Még így is, hogy gyógyíthatatlan beteg lettem.

Valóban megérte?

Most, harmincévesen, egy tanítói és egy ifjúságsegítő diplomával a kezemben, három év tanítás után újra felteszem a kérdést. A válasz pedig már nem ilyen egyértelmű…

Pedig olyan nagyon szeretek tanítani! Semmi formaság, csak én és az osztály. Próbáltam elkerülni minden olyan negatív dolgot, amit én kaptam annak idején a tanáraimtól. A gyereket néztem és nem azt, mit ront el, hol teljesít rosszul. Van, aki unja az órát, talán rajzolni sem tud, informatikából viszont csodákat visz véghez.

Szerettem tanítani! Még a legnagyobb fájdalmak között is bementem dolgozni. Előfordult, hogy nem emlékeztem, hogyan értem be az autómmal az iskolába. A sok szteroidtól szédültem, nagyon rosszul voltam, de bementem. És amikor a gyerekek körülvettek, kicsit el is tudtam felejteni a fájdalmakat. Egészen eddig…

Elértem a határt

A minősítés nyomása, a végtelen, ki nem fizetett helyettesítések teljesen kifacsarták az életet a kollégáimból és belőlem is. A helyzet egyre stresszesebbé vált. A vezetőségben is feszült, ideges légkör uralkodott, ami nemegyszer rajtunk csattant. A fizetés… ne is beszéljünk róla. Rengeteg cikk íródott erről.

Hónap végére maradéktalanul feléltem a kezdetben 107 ezer forintot.

Most felemelték ugyan 130 ezerre, de nyilván semmit sem tudtam félretenni. A szoba, amit béreltem, 55 ezer volt, a gyógyszerekkel és az étellel elment az utolsó fillérig. Harmincévesen az ember nem akarja a szülei segítségét kérni.

Mindig is tudtam, hogy nem gazdagszom meg ezen a pályán, ezért is van mellette még két munkahelyem. Kézműveskedem, ez tart életben a mai napig. Én csak segíteni akartam, a világra nyitott és vidám embereket szerettem volna nevelni. Arra tanítani őket, hogy soha ne higgyenek azoknak, akik azt mondják, nem lesz belőled semmi!

Nagy döntést hoztam: felmondtam

Nem értek egyet az új törvényekkel, nem bírom végignézni a gyerekek „szenvedését”, és a magamét sem. Elég volt.

Nem tudom, ki tanítja majd az én gyerekemet. De ha nem változik itthon valami, akkor inkább külföldön taníttatom majd. Hogy miből lesz pénzem? Ezen a téren cseppet sem vagyok elkeseredve. Bármilyen bevásárlóközpontban kétszer annyi a fizetés, mint amennyit tanítóként kapnék. És ha egyszer megtehetem, elhagyom az országot, abban bízva, hogy más államok többre értékelik a tanítói munkát.

Sok tapasztalatot szereztem az évek során. A betegség velem marad ugyan, de a legszebb emlékeimet az iskolából magammal viszem, bárhová vessen is az élet.

Tanító vagyok, és az is maradok.

Talán egyszer újból bemehetnek egy osztályterembe úgy, hogy szabadon taníthatok és az igazi életre nevelhetem a gyerekeket.

Addig pedig elkezdem élni a saját életem.

Mi lesz veletek, gyerekek?

A legnagyobb szomorúságom, hogy a mai társadalomban mintha senki nem törődne a felnövekvő generációval. A gyereknevelés a legfontosabb és legfelelősségteljesebb feladat, de alig fektetnek bele pénzt és energiát. Aztán, ha a gyerekeink nagy nehezen átvészelik az iskolai éveiket, legfeljebb reménykedhetünk, hogy félévente, évente hazarepülnek hozzánk.

 

Csillag 

Képünk illusztráció