–

„Uh, Virág már iszonyat álmos – haza kell vinnem lefektetni” – mondta a barátnőjének egy a mellettünk lévő padon ülő édesanya, és odalépett a homokozóban önfeledten játszadozó kislányához, aki – felismerve, hogy itt az indulandusz ideje – széles mosolyból azon nyomban átváltott fülsiketítő üvöltésbe. „Látod, mondtam, kis fáradt királykisasszonyom, nemsoká otthon vagyunk” – ezzel sietősen elhagyta a parkot, meg egy kicsit a realitás talaját is. Dédanyám, Köröszt jutott eszembe, aki jobb híján Zsuzsi nevű macskájára vetítette ki az érzelmeit: „Milyen ideges ma ez a macska!” – hördült fel, ha épp rossz napja volt, ha pedig épp rózsás kedvében volt: „Ez a Zsuzsi! Ki van virulva!”

Néhány hónappal ezelőtt – valahol a jégvödrös és a kupaklerúgós kihívás között – a netet elárasztották szülők videói, amelyekben egy óvatlan pillanatban egy szelet sajtot vetnek a gyerekük arcára. A kihívás valódi felháborodást váltott ki érzékenyebb szülőkből és nem szülőkből, mondván: ha a gyerek nagyobb lesz, és felfedezi: az anyja/apja az ő kinevetésével szerzett Insta-lájkokat, a szülő elveszíti hitelességét. Persze voltak sokan olyanok is, akik szerint túl lett lihegve a dolog, hisz pont annyi esély van rá, hogy a gyerek visszanézve jót röhög majd a gegen, mint hogy egy az arcán landoló sajtszelet pszichológushoz kellene járnia.

Anélkül, hogy a sajtkérdésben állást foglalnék – nem akarok feltépni régi sebeket senkiben –, el kell mondanom, számomra a legmeglepőbb reakciók voltak a „fel kéne jelenteni az ilyen szülőt”, „minek az ilyennek gyerek”, és a „hol vannak ilyenkor a gyerekjogászok”, sőt akadt olyan is, aki pontokba szedett szabálykönyvet tett közzé arról, mit szabad és mit nem feltölteni a webre, szülőként. Fürdős fotók, pelenkás képek, sírós vagy grimaszolós fotográfiák, posztok, amelyben a gyerek beszéd- vagy nyelvtani hibáit kacagjuk ki, képek, amelyeken fürdőnadrágban/fürdőruhában van, fotók, amelyeken más gyerekekkel játszik, videók, amelyeken zongorázni/járni/táncolni/énekelni/teniszezni tanul, de még nem megy neki… a sor végtelennek tetszett.

Ekkor gondolkodtam el először azon, mi van, ha annyira aggódunk, hogy az online beszámolókkal megfosztjuk a gyermeket a neki járó ártatlan, külső behatásoktól védett gyerekkortól, hogy végül – épp ezzel – egy nagy szelet lazaságot csaklizunk el tőle? Miért oké a gyermekvédelem nevében elhatározni, hogy „a gyerek majd eldönti, akar-e szerepelni, addig viszont kizárólag háttal vagy pokrócba burkolva fotózható”, és miért nem oké azt mondani: „Ha nagyobb lesz, és nem akarja látni a képeit online, majd letörlöm őket.”

Miért van rendben kiírni, hogy milyen lett a bizije, megosztani, milyen menő zenét hallgat, és milyen sokat olvas – és miért ördögtől való elmesélni, hogy milyen pózban alszik, vagy épp kibe szerelmes az oviban?

Ki mondja, hogy egy kisgyerek – ha nagyobb gyerek volna – nem kérné ki magának, hogy az intellektusával hencegjen bárki, és nem kérné számon, hogy miért nem került be a nyaralós Facebook-albumba, amikor fejest ugrott a medencébe?

Miért ne lehetne megkérdezni egy négy-, nyolc-, tizenkét évest arról, hogy mit szeretne – és gyerek lévén talán valószínűleg nem fog felelősségének teljes tudatában felelni, sőt az is lehet, hogy majd meggondolja magát, de ne áltassuk már magunkat azzal, hogy az „én vagyok az anyja” elég indok arra, hogy mindent mindig eldönthessünk helyette. A gyerek ugyanis egy individuum, aki – még ha a szülők génállományát hordozza is – pont annyira akar hasonlóan gondolkozni és élni, mint mi, felnőttek, összevetve a saját szüleinkkel, akikkel – lássuk be – korántsem mindenben értünk egyet.

Tudom, tudom, nincs gyerekem – ezért vélhetően sokan, akiknek van, azt mondanák: nincs jogom megítélni, hogyan beszél, nevel, bánik egy szülő a gyerekével. Ugyanakkor hozzá kell tennem, rendkívül gyakorta kapok „jótanácsokat” olyanoktól, akik sosem éltek az enyémhez hasonló életet. A „Szegény kutya, minek hurcolja magával?” kérdést feltevők akkor sem érezték magukat inkompetensnek a témában, ha elmondtam: a kutyám képtelen egyedül maradni, akik szerint morális mocsárban dagonyázom, amiért Izraelben élek, és nem kérdőjelezték meg a magabiztosságukat, miután megkérdeztem őket, jártak-e valaha az országban, amelyet szenvedélyesen gyűlölnek.

És persze azok is sokan vannak, akik szerint ismert emberként ilyen, olyan, amolyan viselkedéssel kellene és lenne szabad képviselnem a melegeket/vegánokat/magyarokat, jóllehet ők maguk legfeljebb a kedvenc Facebook-csoportjukban ismertek, és még azt sem tudják kezelni. Miniszterelnök, osztályfőnök, filmrendező és repülőgép-pilóta sem volt sok-sok ember, aki gátlástalanul bírálja politikusok, tanárok munkáját, aki kikiált egy művészt tehetségtelennek, vagy aki szerint a repülőgép-vezető túlságosan durván landolt.

Mindezzel persze nem azt akarom mondani, hogy tilos, nem ildomos vagy gáz olyasmit véleményezni, amit mi magunk személyesen sosem éltünk át, vagy legalábbis nem olyan mélységekig, mint azok, akiket bírálunk – épp ellenkezőleg.

Attól még, hogy nem voltam soha szobafestő, meg tudom ítélni, ha egy fal csúnyán lett lefestve. Attól, hogy sosem voltam taxis, nem nehéz rálátnom arra, hogy egy sofőr rosszul végzi a munkáját, ha átver, az egész úton fennhangon telefonál mellettem, vagy büdös a kocsija. És attól, hogy ebben az életemben egyelőre nem született gyerekem, teljes joggal vélekedhetek úgy: egy a saját gyerekét önigazolásra használó, a gyerek formálhatóságával, nyitottságával és önzetlen szeretetével visszaélő édesanya, vagy egy a családot hanyagoló, esetleg a gyereket az anyja ellen hangoló apa biztosan fejlődhetne – szülőként, emberként, példaként más szülők, és a gyermekeik számára.

És bár volt idő, amikor én is azt mondtam a módszereimet megkérdőjelező embereknek: „sosem jártál az én cipőmben”, ma már azt felelem: „Köszönöm, hogy elmondtad a véleményed, át fogom gondolni.” Nem állítom, hogy minden kritikát mélyen a szívemre veszek – és nem ösztönzök erre senkit. Nem jó, ha mások intelmei lerombolják az önbizalmunkat – ám az sem jó, ha elefántcsonttoronyban üldögélve legyezgetjük önnön vélt vagy valós tökéletességünket, és ha bárki tanácsot ad vagy kérdést tesz fel, elhajtjuk a francba, mert „mit tudhatna ő, aki csupán ő, nem pedig én, aki én vagyok, így aztán mindent tudok, amit tudnom kell”.

Mindannyian tudhatunk többet, mindannyian tanulhatunk másoktól, és mindannyiunknak meg kell tanulnunk elfogadni, hogy tetszik vagy sem, fogunk hibázni, a hibáink pedig nem mindig maradnak észrevétlenül.

Ellentmondást nem tűrő attitűddel rányomni a gyerekre a saját meggyőződésünket és ideológiánkat a jó szándék nevében pont olyan, mint azt mondani neki: „amíg az én kenyeremet eszed, addig…” – és mindegy is, hogy végződik a mondat, mert jól nehéz kijönni belőle. És bár nem panaszkodhatom a szüleimre, világ életemben a lehető legjobbat akarták, és általában véve a lehető legjobban tettek értem mindent, sőt lazábbak és nyitottabbak voltak bárkinél, akit ismertem, azért még emlékszem rá, amikor óriási hisztit kellett csapnom egy Barbie babáért, mert meggyőződésük volt: csúfolni fog érte a többi gyerek. Vagy mikor nem nézhettem reklámokat, mert „butít”, és amikor nem vihettem magammal a kölnimet az áttetsző műanyag retikülömben a sulibuliba, mert „az buzis”.

Sosem akartak nekem rosszat, és a lehető legjobb szívvel, ésszel jártak el, sőt (nem is olyan sok) idővel (később) meg is változott a véleményük, ezzel együtt igenis korlátozva voltam a szüleim meggyőződései alapján, és azon kívül, hogy felesleges feszültséget keltettek, és rövid időre kicsit megkavartak, vagy lelassítottak a saját utamon, semmit sem értek el vele. Aztán megtanultuk egymást, és szeretetben, elfogadásban hagytuk egymást kiteljesedni.

Persze tudom, egy kiskorút nem lehet felruházni teljhatalommal, ahogyan olyan döntéseket sem hozhatunk a nevében, amelyek veszélybe sodorhatják – ám míg az előbbivel vitatkozni sem lehet, olyan egyértelmű, a másik egyszerűen személyes meggyőződés kérdése: van, aki szerint hegedűórákra vagy kung-fu bajnokságokra hordani a gyereket kitartásra és következetességre neveli őt, mások szerint minden szakkör, különóra és verseny a szülő megvalósítatlan vágyairól és elvárásairól szól. Szerintem pedig valahol mindkettőről, és egy kicsit arról is, hogy néha jó kicsit hátradőlni és meginni egy pohár bort, összebújni, vagy elmenni színházba, étterembe, múzeumba, míg a gyerkőc épp nemezel, szinkronúszik vagy franciául szaval. Ilyenkor pedig kénytelen-kelletlen rá kell bízni őt valakire – egy tanárra, egy nevelőre, aki óhatatlanul másképpen lát, tesz és gondol dolgokat, mint a miniszabin lévő szülő. És bár ezekből a helyzetekből kerekedhet ki a „Panni néni hülye, ne hallgass rá, kicsim”, a „mi nem olyan család vagyunk, mint a Benőke szülei”, és a „hallgass anyára”, meg „apa jobban tudja”,

az igazság az, hogy még a legjobb szülőnek is szüksége van olyanokra, akik hatnak a gyermekére, ráadásul másképpen, mint ahogyan azt ő maga teszi. Ez az egyetlen módja, hogy ne formáljunk egy másik emberi lényt „kicsi én”-né.

Legszerencsésebb csodálni a gyerekeket, és figyelni rájuk. Hallgatni őket, beszéltetni őket, vagy ha még nem megy, egyszerűen csak hagyni őket megnyilvánulni. És amennyire evidens, hogy ha a kanalát egy másik gyerek szemébe döfi, akkor elmagyarázzuk neki, hogy ezt nem így; vagy ha félmeztelenül akar kimenni a hóba, akkor felöltöztetjük; és ha zsiráfot akar tartani a panellakásban, akkor elmagyarázzuk, hogy sajnos azt nem lehet – annyira alap, hogy nem feszülünk bele a gyermeknevelésbe, és mindenkinek a maga szintjén elmeséljük, milyen lehetséges következményei lehetnek a döntéseinek.

Ezen túl pedig hagyjuk békén, fejlődni, alakulni, okulni, ahogyan azt mi is megköveteltük volna a saját szüleinktől… Mert mégis csak az volna a tanácsos, ha egy gyerekre nem tulajdonként, nem vele született „semmittudásból” felépülő fordított demensként, és nem is a tükörképünkként tekintenénk.

Steiner Kristóf

Kiemelt kép: Alessandra Merlo