Olaszból jeles! – Toszkánaán Steiner Kristóffal

–

Most, hogy ki is merítettük az összes klisét, ideje elmerülni a térség valódiságában – mert bizony olyan is van neki. Erről győződtem meg szerelmemmel és társ-séfemmel, Nimi Dagannal, amikor barátaink, Bencze Viki és Szabó Mikael – ismerősek lehetnek az Édes élet Toszkánában című tévésorozatból – meghívtak minket egy gasztroálomutazásra tavaly ilyenkor, mi pedig úgy beleszerettünk Toszkánába (meg a teljes famíliába), hogy idén közel két hetet maradtunk „Olaszba’” az évi rendes Kristóf’s Kitchen főzőtanfolyamunk után…

Farinátával a fellegekben

Este kilenc óra is elmúlt, a nap mégis magasan a tenger felett ragyog – már nem éget, kellemesen cirógat, és nem is vakít, olyan színe van, mint egy… farinátának. (Segítek, a más néven „torta di ceci”-nek is becézett finomság csicseriborsóliszből készült – azaz természetesen gluténmentes és vegánl epény, amelyet a legautentikusabb pizzériák kínálnak, többnyire hagymával megszórva.)

Életemben nem hallottam róla, mielőtt Olaszországba „költöztem” egy hónapra, mostanra viszont képtelen vagyok meglenni nélküle. Érdekes módon a gelatóra (fagyira) az első héten ráuntam, de ez a csicseritorta! Könnyebb, mint a pizza, mégis csodásan tápláló, az egyetlen „hibája”, hogy afféle szegények eledelének van megbélyegezve, így akik menőnek hiszik magukat, nem veszik fel a repertoárra.

De nem baj, mert mostanra feltankoltam csicseriliszttel, helyi, édes fokhagymával – amely még nyersen, magában majszolva is igéző snack, és persze a két legfontosabb konyhai kellékkel: olívaolajjal és balzsamecettel. Így piknikezünk mi, La Lecciona partjainál, homokdűnék és egymástól kilométerekre heverő, anyaszült meztelen fürdőzők között. Ez az utolsó esténk, miután közel egy hónapot töltöttünk Olaszországban, és illene beiktatni valami félhivatalos búcsúprogramot, mindketten érezzük:

egyszerűen semmi kedvünk sehová se menni. Pont itt jó, most.

Még dolgozunk a da Vinci-kód megfejtésén

Pedig lenne hová: mielőtt átköltöztünk volna Torre Del Lagóba, az álmoskás kisvárosba – amely Puccini palotájáról híres, meg arról, hogy még ez a kastély sem elég ahhoz, hogy tényleg híres legyen –, Viareggióban lazultunk, a két szomszédos városka pedig nem is különbözhetne jobban egymástól.

Torre Del Lagóban kizárólag helyiekkel, vendégmunkásokkal és menekültekkel találkoztunk, míg Viareggióban művészet tős-gyökeres viareggióiba botlani. Míg az előbbi egy tengerparti, elvarázsolt erdőszerű ősparkba fut ki, addig az utóbbi büszkén viseli az olasz Riviéra ékszerdobozkája címet: Liberty-stílusú villaépületek, az olasz filmművészet klasszikus aranykorát idéző plázsok, és sokcsillagos fine dining éttermek sorakoznak.

A két város hangulatát ötvözi, és szórja meg egy leheletnyi luxussal a tízperces vonatozásnyira, a parttól a hegyekig nyújtózó Pietrasanta, ahol a legenda szerint da Vinci egy egész nyarat áthéderelt, a tökéletes márvány (és a tökéletes itáliai modell fiúcskák) után kutatva. Közös a három helyben, hogy a legeslegfőbb árucikk a hosszú, lenge, bohém ingruha mindenkorra, minden korba – az árfekvés viszont merőben más: Torre Del Lagóban 15, Viareggióban 50, míg Pietrasantában 500 Euró körül kóstálnak a hol gagyicskás, hol elképesztő esésű, művészeti alkotással felérő pelerinek.

Bevallom, mi is beújítottunk párat a kimonókollekciónkba.

Ferde torony, egyenes beszéd

Akinek a nagyváros nyüzsgése, a nagyonmagaskultúra, és az igazi „high fashion” hiányzik, Firenze felé veszi az irányt. A város, amely leginkább egy gigantikus, nyitott múzeumra emlékeztet, még a fast fashion üzletek és gyorséttermek is reneszánsz kastélyok és barokk paloták auláiban kapnak helyet, az utcán sétálgatva pedig több farok jön szembe, mintha a Pornhubon lógnánk (Michelangelo Dávidjának korabeli másolata is itt ágaskodik a több száz angyali tekintetű, feszes hasizmú márványhaverjával együtt a katedrálisokkal, kávézókkal és kirakodóvásárokkal tarkított piazzák fölé.)

Aki nem kalandozna ily messzire, Pisában is megtalálja a számításait, mert a közhiedelemmel ellentétben a ferde tornyon és az útikönyvekben felsorolt múzeumokon túl is van élet.

A legtöbben mit sem sejtve sétálnak el Keith Haring alapítvány kávézója mellett, pedig a nyolcvanas évek ikonikus művésze, Madonna néhai BFF-je egy tíz méter magas városfalat festett tele legendásan huncut figuráival. Ebbe a közegbe valahogy tökéletesen passzol, hogy a Museo della Graficában épp Alfred Hitchcock kiállítás vendégeskedik.

Ám a toszkán térség legizgalmasabb, legszínesebb, és legmeglepőbb kisvárosa pedig egyértelműen Lucca, amely naplemente után kenderfüstbe borul, ahol a kézműves sörök manapság még jobban fogynak, mint a híres-neves helyi bor, és ahol minden butik bezár este nyolckor, mert „a turisták menjenek csak haza – nekünk is van saját életünk, grazie”.

Sebaj, sőt jó: ilyenkor is körbekerekezhetünk az ősi városfalon bringó hintóval – a legjobb módja, hogy a lugasokkal ékes teraszokon át bepillanthassunk a helyiek titkos kis élettereibe. Jobb inspiráció, mint bármilyen múzeum!

Út közben is lehet sziesztázni

Kicsiny hajókirándulásokra La Speziából érdemes indulni – a kikötővárosba futnak be a tengerjáró luxushajók, így nem meglepő, hogy itt a konyha elszakad a kizárólagosan olasz hagyományoktól, a nemzetközi ízek szerelmeseinek nagy örömére, akik még a minőségi olasz kaja mellett is hiányolják hosszú távon a Közel-és Távol-keleti, Dél-és Észak-amerikai kulináriát. Jelen!

Innen úszik ki a nyílt vízre a Cinque Terre felé kanyargó hajócska:

az öt faluból álló természeti és turisztikai szenzáció egy impresszionista festő palettáját megszégyenítő színkavalkádba öltözött, keskeny sikátorokat és titkos beacheket rejt, ahol a tenger fölé magasodó sziklákról ugrálhat az öbölbe, aki nem inna inkább egy Aperol Spritzet a beach bárokban vagy a sétálóutcácskák kis kocsmáiban.

A mi kedvencünk a legnagyobb „falu”, Monterosso al Mare, nem csak azért, mert az az utolsó állomás, és mindig addigra csiccsentünk be igazán, plusz itt VAN farinata. Tengeribetegségre hajlamos utazók bérelhetnek Vespát, és a ciprusfákkal szegélyezett utakon felroboghatnak Bolgheribe – a szupertoszkán borok kisvárosába, ahol minden a gasztronómiáról szól: olajfából faragott vágódeszkáktól és fakanalaktól családi tésztamanufaktúrák portékáin át friss fűszerekkel ízesített tengeri sóig és még tovább, egészen a helyi pörkölésű kávéig.

A Culinarium kurzusunk valódi „minden az égvilágon klappol” pillanata Fonte di Foiano olívahegyen, a La Casa degli Ulivi olívafarmon és vegetáriánus étteremben kapott el: mennyei borok, aranyló, sűrű olívaolaj, házi vegánfagylalt, és a kutya, Achile, aki már-már giccsesen tökéletesen illik a képbe. Volterra városka, a pasta fellegvára inkább már autós kaland – A tehetséges Mr. Ripley című film díszleteit megszégyenítő szépségű településen él és alkot a magyar származású Sümegh Réka, aki @foodieintuscany néven lelhető fel a neten, és egyetlen délután alatt megtanít gnocchit, tortellinit, meg még egy csomó olyan tésztát gyúrni, amiknek bevallom, kacifántos nevüket rég elfelejtettem, de az ízükre örökké emlékezni fogok.

És akkor most álljon itt egy tízpontos felsorolás mindarról, amiről úgy érzem, titkokban tartani egyenesen vétek volna…

1. Carrie Bradshaw tudja, milyen a jó bor, vagy nem fél megkérdezni – Sarah Jessica Parker kedvenc toszkán borásza Giovanni Chiappini, akit biodinamikus kertészkedés fellegvára: Bolgheri végtelen zöld lankáin remekül megférnek a szőlőtőkék az olajfákkal és rózsabokrokkal, a kilátás a tengerre pedig egyenesen ámulatba ejtő.

2. Aki másfajta bódulatra vágyik, boldogan konstatálja majd: Olaszországban, 100 százalékban legális a magas CBD, alacsony THC tartalmú – azaz a hallucinogéntől mentes, ám a lazító  komponensben annál gazdagabb – fű, melyet random minimarketekben és profi kannabiszbutikokban áruknak – a mi kedvencünk a Glass & Green fűpatika volt Luccában.

3. Pietra Santában még választani sem kell, hogy múzeumba vagy koktélozni induljunk – a #PietrasantaArte hashtaget követve helyi művészekkel és vendéglátókkal is megismerkedhetünk. Mi így kötöttünk ki a Palazzo Guiscardóban, amely egyszerre kastély, galéria, bár és kávézó.

4. Ha ne adj’ isten, eseget az eső, a Teresa Beach Spa masszázsokkal, medencével, arckezelésekkel váltja ki az elmaradt beachelést, a fiúk pedig foglalhatnak időpontot a viareggioi THY borbélyszalonban is – a srácok nagyon értik a dolgukat.

5. Mi ugyan olyan vegánok vagyunk, akik nem vegán helyen is megtalálják a számításaikat, ám ha valaki 100 000 százalékos, pecséttel ellátott veganizmusra vágyik, La Speziában, az Origami étteremben felleli (még Beyond Meat burger is van) Még full gluténmentes olasz étterem is van Toszkánában, hagyományos, mégis GM-pastákkal – a La Posteria minket nem győzött meg, de ha valaki komolyan allergiás, vagy „egy szem liszttől is megzuhan” (nem ironizálok, ezt egy barátnőm vallotta saját magáról, azóta merem idézni), annak kiváló opció lehet.

6. Toszkána ugyan nem Míkonosz, de azért elég gay tud lenni: Pietrasanta a helyi értelmiségi melegek kedvence, Torre Del Lago nudista strandja felé sétálva a természet lágy ölén is kemény sztorik pörögnek, míg a kisváros hivatalos tengerpartján egymást érik a gay-bárok – itt vendégeskedik a Pride Village évről évre, a Toscana Pride idején. Pisában pedig még egy kis „vintage” gayszauna is van – igaz, inkább mókás kultúrtörténeti jelenségként aposztrofálnám, mint „must do”-ként.

7. A legzseniálisabb autentikus olasz étterem, ahol ettünk az Osteria Cantine Bernardini Luccában – se nem vegán, se nem reform, viszont bármit elkészítenek a vendég igényeinek megfelelően, és olyan mágikus dolgokat művelnek, mint a paradicsomvízben főtt rizottó, vagy az antipastival töltött rétes. 

8. A legcsodálatosabb, igazi nápolyi pizza, égett kis buborékokkal a peremén, papírvékony, és zöldségekkel gazdagon megpakolt közepével a pisai Martino pizzeriában vár a műértő foodie-kra, és tényleg, minden túlzás nélkül valami ájulat.

9. A taxi drága, a vonat olcsó – megbízható, mindenhonnan mindenhová gyakran és gyorsan jár, de kisebb távok bicajozással is bejárhatók, kölcsönzők pedig minden városban vannak.

10. Viareggióban, közvetlenül a tengerparton van egy kis szálló, amely valaha a hedonista társasági élet és a bohém utazók hírhedt temploma volt – aztán később fine dining étterem lett, manapság pedig egy kozmopolita-magyar család menedzseli: az Apollo főszezonban szállodaként működik, egyébként pedig a Culinarium főzőkurzusainak és gasztronyaralásainak ad helyszínt. Nekik köszönhetem a helyi főzőkurzusaimat, és sok életre szóló barátságot is.

Steiner Kristóf

A képek a szerző tulajdonában vannak