–

Sokan kérdezik, hogy mikor jött el a pillanat, amikor ráébredtem, hogy nekem „csak” öt ujjam van, és milyen érzés volt a felismerés. Ki kell ábrándítanom ilyenkor mindenkit, mert nem tudnék meghatározni egy ilyen nagy önmagamra csodálkozást. 

Arra viszont tisztán emlékszem, hogy mennyire mókásnak tartottam a Petra, a Lőrinc, a Zsuzsi meg a Boronkay Peti röfikezét. Illetve főleg a Petráé röfi, a többieké kicsit más. Még mielőtt bárki a szívéhez kapna, hogy épp most okozok triatlon-Európa-bajnok barátnőmnek maradandó lelki károsodást és ebből a cikkből kell megtudnia, hogy szerintem leginkább egy malac fejére hasonlít a keze, szeretnék megnyugtatni mindenkit, hogy ezt gyerekkorunk óta nyíltan kommunikáljuk egymás felé. Így tudom, hogy van, aki szerint az én kezem tengeralattjáró formájú (ezt az úszóedzések alatt többször megerősítettem), mások szerint kakastaréjra hajaz inkább, és van, aki úgy véli, az oldschool vérnyomásmérők pumpája tökéletes mása a kézfejemnek. Szóval nincs ebből lelki sérülés, inkább sok röhögés a találgatásokon.

Dóri, Bence és Petra az újjáélesztett alapítvány első táborában, Pécsen

Ehhez persze az kellett, hogy ötéves korunk óta teljesen természetes legyen számunkra, hogy különbözőképpen vagyunk különbözők.

Amikor először találkoztam velük A Végtaghiányos Gyermekekért Alapítvány gödi családi táborában,1989-ben, akkor sokkal mélyebb nyomot hagyott bennem a csodálat, hogy ők már tudnak úszni, én meg még nem.

Mi leginkább annak örültünk, hogy egy olyan táborban lehetünk, ahová a szüleink is elkísérnek minket, és nincsen semmi más dolgunk, mint játszani, meg néha gyógytornára menni (ez egy öt-hat éves gyereknek abszolút a szükséges rosszat jelentette). Az alapítvány minden évben szervezett családi tábort, sítábort, angol tábort, egyszer még kommunikációs tábort is, amiből csak az maradt meg, hogy egy székhez kellett beszélnünk, a saját zászlónkat kellett megtervezni (az enyém kék és sárga volt és egy úszó volt a közepén) és az udvaron volt egy Hella nevű lány, akit olyan szépen szólongattak nap mint nap, hogy akkor eldöntöttem, ha lányom lesz, biztosan Hellának fogják hívni.

Az egyik táborban belevágtam egy lány hajába, a másikban pedig folyamatosan kifogást kerestem, hogy ne kelljen úszni menni a hideg vízbe.

Számtalan emlék kötődik az együtt töltött időhöz, amiben sosem az volt a lényeg, hogy kinek mije nincs meg, hanem az, hogy mi egy közösséget alkotunk és együtt iszonyú erősek vagyunk. Olyan poénokat engedtünk meg magunknak, amiken csak a mi sajátos humorú szűk közösségünk tudott önfeledten röhögni és csak mi tudtuk, hogy ez belefér, senki nem fog rajta megsértődni. Például amikor valamelyikünk műkezét kilógattuk az autó csomagtartójából vagy amikor malackezű barátaim nem sajnálták a ketchupot a rövidebb karjukra, és üvöltve rohantak végig a strandon, hogy valami levágta a kezüket. Ezúton szeretnénk elnézést kérni mindazoktól, akiknek akkor súlyos traumát okoztunk, mi nagyon viccesnek tartottuk.

Az alapítványban megtanítottak minket arra, hogy a humor nagyon jó eszköz önmagunk elfogadására, de csak akkor működik, ha a közösség maga termeli ki a poénokat és nem a környezet röhög rajta. Nagyon vékony a mezsgye a gúny és a poén között. 

Ez a rengeteg közös emlék olyan mély köteléket font közénk, ami kitartott akkor is, amikor az alapítvány parkolópályára került, mi meg kinőttünk a táborokból, és elkezdtük a felnőtt életünket az élet különböző területein, és az ország vagy világ különböző pontjain. Volt, hogy évekig nem találkoztunk, de mindig tudtunk egymásról. Volt, hogy néhányunkat a sport összehozott, volt, hogy a Lőrinc koncertje adott apropót a találkozásra.

Aztán átlépve a harmadik X-et Petra és Zsuzsi kezdeményezésére elkezdődött az alapítvány dolgainak rendbetétele és a programok újjáélesztése. Annyit kaptunk ettől a szervezettől gyerekkorunkban, hogy valamit muszáj visszaadni belőle. Az a fajta pozitív megerősítés, amit a gyerekek és a szülők egy ilyen helyzetben kapnak pusztán azzal, hogy találkoznak hozzájuk hasonlókkal, felbecsülhetetlen. 

Ráadásul a mi életutunk, felnőtt életünk, sikereink pozitív példaként szolgálhatnak azok számára, akik most kezdik ezt az utat, esetleg egy végtaghiányos csecsemőt tartanak a kezükben tele kétellyel és bizonytalansággal, hogy vajon milyen ember lesz belőle, mennyit fogják bántani, milyen nehézségekkel kell majd szembesülnie.

Egy ilyen szervezet támogatása sorsfordító lehet. Számunkra és a családjaink számára mindenesetre ez volt – és ahogy látom a zárt Facebook-csoportunkat, amelyhez az érintett családok csatlakozhatnak, talán másoknak is sorsfordító lesz.

A Balatonnak pedig mindig különös szerepe volt az életünkben és az alapítvány életében. Nekünk akkoriban ez volt az egyetlen élményünk a civil szervezetekkel kapcsolatban, tehát ez nem egy alapítvány volt, hanem Az Alapítvány, ahol az úszásoktatás az egyik legfontosabb tevékenység volt a kezdeteknél, főleg, mert egy olyan fantasztikus emberhez kötődött, mint Pike, akiről már korábban meséltem.

Pikét akkor lehetett tegezni, ha valaki átúszta a Balatont keresztbe. Ez 5,2 km volt, ami egy úszni nem tudó végtaghiányos gyereknek nagyon távoli és szinte elérhetetlen célnak tűnt. Akinek sikerült, az tényleg a legmenőbbek közé tartozott.

Ezért a célért érdemes volt küzdeni, hajtani, majd begyűjteni az elismerést és az önbizalomfröccsöt, amit egy ilyen kihívás teljesítése jelent. Ezek az apró pozitív visszajelzések nekünk a világot jelentették.

Most is a Balaton köti össze a gyerekeket, a kihívást és az alapítványt, ugyanis július 8-án 3 edző 21 tanítványával nekivág, hogy hosszában átússza a Balatont, egymást váltva 80 km-en keresztül. Egy edző mindig a vízben lesz, a tanítványok pedig váltják egymást mellettük. Pont, ahogy annak idején mi is úsztunk Pike mellett Révfülöp és Balatonboglár között.

Dóri és a Kis-Pingvin csapat még egy áprilisi edzésen

A Kis-Pingvinek most nem 5,2 km-en keresztül teszik ezt, hanem majdnem 80 km-en át. Azért, hogy bebizonyítsák maguknak, hogy képesek rá, hogy tovább építsék a Kis-Pingvin csapatot és azért, hogy aki szurkol nekik és támogatni szeretné őket, az hozzájáruljon egy jó ügyhöz, vagyis A Végtaghiányos Gyermekekért Alapítvány új tornatermének felszereléséhez.

Ebbe majd hozzám és hozzánk hasonló gyerekek járnak gyógytornára, talán néha húzzák kicsit a szájukat, ahogy mi is, de lehetőségük lesz életre szóló barátságokat kötni, amilyen a miénk is 30 éve.

Ennél nagyobb értéket nem lehet teremteni, csak úszva!

Pásztory Dóra

Ha kíváncsiak vagytok rájuk, és követni szeretnétek a Kis-Pingvin csapat felkészülését, ITT megtehetitek!