Steiner Kristóf: Miért kellene választanom a vegánság és Madonna között?

–

„Nagyon komolyan veszed ezt a nemvegán-vegán szerepet, ha már az állathasználatot is reklámozod” – érkezett az üzenet egy barátomtól. Elsőre nem is értettem, amit olvasok, aztán bevillant: megosztottam Madonna új videóklipjét, amelyben a pop királynője… lovagol. A barátomnak igaza volt – vegánok nem promotálnak állathasználatot, ugyanakkor elmerengtem: soha többé nem írhatom le, mennyire rajongok az Elfújta a szélért, mert a kétszer két óra telis-tele van lovakkal, akiket használtak a forgatáson?

A barátom így felelt: „Ami elmúlt, elmúlt – a jelenre kell koncentrálnunk, és a te pozíciódban fontos volna leírnod: Madonna nálad gyerekkori kattanás, és nem azonosulsz vele.” 

Nagyon szeretem és tisztelem az aktvista barátomat, és „Kristóf Konyhája” énem egyet is értett vele – de valahol mélyen kicsit piszkált, hogy a döntésemet egyszerű „kattanásnak” tudta be, és ott motoszkált bennem a kérdés: ha egy lisszaboni bárban spontán örömzenélést örökítek meg Insta-storyn, és az egyik zenész vonószőrrel szólaltatja meg a hegedűt; ha meglátok egy festményt, ami megszólít, és megvásárolom, majd kiderül, hogy a művész egy állatkertben alkotta meg; ha odavagyok Judy Garlandért, pedig bundát viselt, akkor én önellentmondásokba keveredtem? 

Miért érzem úgy, hogy Madonna, aki bőrt visel, aki bár makrobiotikus étrendet követve kevés hús fogyaszt, halat eszik, és köztudottan lovagol, belefér az én értékrendembe – még mindig? Azért, mert születésem pillanatától fogva Madonna folyamatosan „ott volt”? 

1982-ben születtem. Madonna ekkor már igazi „new yorker” volt – néhány évvel korábban pár dollárral a zsebében érkezett meg, és bevallottan a Meki szemeteséből halászta ki a maradék sült krumplit, mert inkább Martha Graham, a legendás koreográfus táncóráira költötte a pénzét. A legtöbben hatalmas álmokkal érkeznek meg New Yorkba – vagy egy új élet bármely színterére, amelytől friss kezdetet, és gyors sikert remélnek –, de a legtöbben hamar megpördülnek maguk körül, és vagy visszaszaladnak a kényelem ketrecébe, vagy tovább hajtják az utolérhetetlen sikert, akárhol legyen is az. 

Születésem évében debültált az Everybody című szám – a legeslegelső Madonna-szerzemény, amely hivatalos kislemez formájában jelent meg. 

Én kinyitottam a szemem, ő pedig épp megszületett mint ikon – punk rockerből, tánctanoncból, kezdő színésznőcskéből, bajkeverő huligánból és egy underground művészből Madonna lett. 

Mire a fülemet is kinyitottam, már javában dőlt a Like a Virgin a rádióból, és mire megtanultam beszélni, az egész világ a La Isla Bonitára salsázott; amikor életemben először mehettem diszkóba, mindenki az ő himnuszára Vogue-ingolt, és mire saját (homo)szexualitását felfedező kamasz lettem, ő már rég az LMBTQ+ emberekért kampányolt – szégyentelenül feszes alsóneműkben, a tettlegesség határáig elmerészkedve, megállás nélkül társadalmi konvenciók ütköztetésére provokálva a közönségét.  

És ha már a tabuknál, a szexnél tartunk – illetve a feszes bugyiknál. Nem tudok elnézést kérni érte, hogy teljes vállszélességgel támogatom az önkifejezést, különösen akkor, ha egy alapjában véve értelmetlenül prűd társadalomban élünk. 

Ma már észre sem vesszük, hogy egy átlagos tusfürdőreklám, egy wellness hoteleket bemutató magazin vagy egy kislányoknak dedikált videóklip egy aktuális sztárocskától telis-tele van olyan elemekkel, amikért Madonnát a nyolcvanas évek végén a konzervatívok és az egyház egy emberként kívánta a pokolra. Nem, nem erőltetném rá senkire, hogy öltözködjön úgy, mint Madonna, és meseszépnek és önazonosnak látom a nála tízessel idősebb Susan Sarandont is, de ahogyan fontosnak tartom, hogy az utóbbi megmutassa a nőknek: hetven felett is lehet csinos és elegáns, dögös színészNŐnek maradni, az előbbinek is fontos küldetése bebizonyítani ugyanezt. És nem kötelessége senkinek személyiséget változtatni azért, mert egy tőle idegen viselkedésminta mások szerint jobban illene a korához. 

Nagyon jól teszi, hogy éli az életét – akkora seggel, amekkora neki tetszik, annyi idősen és annyi szeretővel, amennyire vágyakozik és amennyire kapacitása van, és elvitathatatlan joga, hogy a művészetében szakrális, vagy akár politikai elemeket jelenítsen meg, ahogyan mindenkinek jogában áll egyáltalán nem hallgatni Madonnát. Vagy nem bírni őt.

Egy dolgot nem lehet (ha az underground szcénában eltöltött éveket, és az első diákfilmben való szereplést is beleszámítjuk): fél évszázada lehetetlen úgy tenni, mintha nem létezne. 

Mindent ő talált fel? Nem. Madonna bevallottam és gyakran inspirálódott Frida Kahlo, Tamara de Lempicka, vagy akár Marlene Dietrich művészetéből. Neki van a legcsodálatosabb énekhangja a világon? Egyáltalán nem, maga mesélte el egy interjúban: amikor a Don’t Cry for Me Argentinát rögzítették a stúdióban az Evitához, zokogva rohant ki a stúdióból, mert úgy érezte, képtelen kristálytisztán felénekelni a dalt. Virtuóz táncművész? Nem kimondottan, viszont úgy követi, azaz diktálja a koreográfiát, hogy arra a másfél percre, amíg bedobja magát, ő tűnik a legjobb táncosnak a húszévesekből álló tánckarban. Aztán a kezébe veszi a mikrofont, és pihegve, kislányhangon elénekli a La Vie an Rose-t, és talán mellékesen megmutatja a mellbimbóját, mielőtt félpucérra vetkőzteti a kockás hasú latin zenészeket, vagy mesél egy barátjáról, akit az AIDS vitt el, és arra kér: vigyázzunk egymásra. Vagy épp disznó vicceket mesél az apjáról, és kacsintva hozzáteszi, hogy fontos kitartóan követni a célokat, de azért azt sem szabadna elfelejtenünk, honnan érkeztünk. 

A néhány alkalom során, amikor személyesen találkozhattam vele – egyszer a Velencei Filmfesztivál sajtótájékoztatóján, ahol saját rendezését mutatta be, legutóbb pedig múlt héten, a #MadonnaxMTV londoni eseményen, ahol egy negyvenfős, zártkörű vetítésen mutatta be legújabb videóklipjét, a Medellínt – sosem kerültem remegő transzba, ahogy előttem állt a megközelíthetetlen Madonna, mert bár vitathatatlanul lehengerlő a kisugárzása (olyannyira, hogy néha röhögök magamban, hogyan semmisülnének meg egy másodperc töredéke alatt az őt pocskondiázó kritikusok, ha egyszer mellette állhatnának),

elsősorban zéró megjátszás, totális természetesség, és mindenek felett maximális, őszinte elszántság jellemezte. 

Velencében megkérdeztem tőle, változtat–e valamit a napi rutinján, ha nagy projektben van – és nem feltétlenül több óra edzésre vagy vulkanikus-mágneses arcmaszkokra gondoltam, inkább a szellemi rutinokra. Lássuk be, „nemmadonnaként” is vannak napjaink, amikor a feladatok száma végeláthatatlan, a türelem viszont véges. Hat gyerekkel, egyedülálló anyaként, a világ talán leghíresebb embereként, új albumon dolgozva, éjszaka forgatókönyvet körmölve, egy luxuskozmetikai céggel és egy lemezkiadóval a nevük alatt, kókuszvízbe fektetett részvényekkel, Malawiban leányiskolát és gyermekkórházat építtetve, élete száznegyvenedik koreográfiáját begyakorolva vélhetően azért a legtöbbünk kacifántos életénél komplikáltabb projektekkel egyensúlyoz. 

Azt felelte, a lelki élete teljes mértékben összefonódik az aktuális projektjével: azon keresztül él, érez, gondolkodik, így, ha végigtekint a karrierjén, gyakran keveredik önellentmondásba a személyes és a szakmai szinten. Akit sokan „számító popkult-kaméleon”-nak neveznek, valójában egyike azon kevés ismert embereknek, akik látványosan és folyamatosan mernek változni és változtatni – nemcsak frizurát vagy imidzset, de zenei zsánert, társadalmi szerepvállalást, de a magánéleti kudarcokat követő személyes metamorfózist is beleértve. 

Néhány napja pedig – londoni légyottunkon – összevissza lábakkal, mélyen a fotelbe süppedve, vagy épp random a padlóra heveredve szürcsölte a rozé pezsgőt, amikor pedig technikai malőr adódott, és Maluma, a huszonöt éves kolumbiai megasztár, akivel közösen írta a dalt, csak másodperces késésekkel követhette a beszélgetést, ő lassított felvételt imitálva integetett a kamerának, majd vihogva kijelentette, hogy ez élete legunalmasabb beszélgetése, és inkább arról mesélne, milyen Lisszabonban élni, és titkos kis bárokban muzsikálni. 

Majd pironkodás nélkül kibökte, hogy depresszióba zuhant, amiért az elmúlt évek során a fő feladata a fia fociedzésén esedékes kötelező szurkolásban, vagy hatéves ikerlányai iskolába kísérgetésében merült ki. 

A riporter végighallgatta, és feltette a következő kérdést – én pedig azon agyaltam, hogyan lehetséges akár profi riporterként, akár beszélgető emberként elszalasztani a pillanatot, amikor Madonna röhögve mesél a depressziójáról, és ugyanilyen botor dolognak tartottam, hogy a műsorvezető sokadik kérésére sem volt hajlandó koccintani, mondván, ez élete egyik legfontosabb interjúja, és józannak kell maradnia. „Én bármikor berúgnék Madonnával, ha pedig nem érdekelne igazán és mélyen a válasza egy olyan kérdésre, amiről feltételezem, hogy nem teszik fel neki mindennap, inkább csendben maradnék” – súgtam férjem, Nimi fülébe, aki az izraeli MTV-t képviselte, de azonnal be is fogtam a szám, felismerve: igazából savanyú a szőlő, és valószínűleg tízből kilenc Madonnával beszélgető riportert alkalmatlannak tartok a feladatra. Ahogyan az újságírókat is, akik ostoba érvek mentén próbálják jelentéktelen alaknak beállítani. És azokat a rajongókat is, akik szerint „most már azért nem kéne mutogatnia magát/politizálnia/több gyereket örökbe fogadnia/filmeket készítenie”.

Ilyeneket persze csak egy elvakult rajongó írhat le – ha nem a gyerekes rajongás vezérelne, már rég tiltólistán lenne nálam a lovagló Madonna… De tiltólistára kerül az a testvérünk, aki történetesen egy nem kizárólag növényi tejjel dolgozó kávézót nyitott, vagy a nagyi, aki csirkéket tart? Mi van, ha a rajongás valójában a mindannyiunk számára jól ismert szeretet, elismerés, és hála változó arányú keveréke? Miért ne érezhetnénk ilyesmit azok iránt is, akikkel nem vagyunk mindennapi, személyes nexusban? 

Két nő van az életemben, akinek első novelláskötetem, a Gumimatrac a Gangeszen óta egészen a Kristóf titkos receptjei című vegán receptgyűjteményemig minden egyes könyvben szenteltem egy fejezetet: az édesanyám és Madonna. Édesanyám tizennégy éve halt meg – de soha nem éreztem őt bűnös asszonynak, amiért nem volt vegán, és pávatollas fülbevalót viselt. Teljes joggal nevezhetem őt a számomra legtökéletesebb mamának, és imádhatom rajongásig akkor is, ha sem az értékrendünk, sem az ízlésünk, sem a céljaink nem fedték egymást.  

Nem, a szeretet, az elismerés, és a hála nem kell, hogy maximálisan összekapcsolódjon mindazzal, amit mi, egyénileg tökéletesnek hiszünk.  

Én nem akarok tökéletes emberért rajongani, mert annak egyenes következménye, hogy csalódni fogok. A világon ugyanis – nem nagy titok – senki sem tökéletes. Azok sem, akiknek egy-egy kvalitását vagy személyiségjegyeinek összességét végtelenül nagyra értékeljük. 

Végül azt feleltem a barátomnak: „Valóban nem támogatom az állatok kizsákmányolását, de sosem volt lovam. Madonna a Lisszabon melletti tengerparti fövenyen lovagol, amikor csak teheti, a saját lován. Kutyám már volt, és tudom, milyen érzés kötődni egy állathoz, szeretni és gondoskodni róla, csodálni, és együtt élni vele. Lehet, hogy egy hardcore vegánnak egy kutya befogadása is használatnak minősül – ám én kölcsönös gondoskodásként éltem meg a kutyámmal töltött éveket. Merem hinni, hogy vannak lovasok, akik hasonlóan éreznek a lovuk iránt.” 

Őszintén megköszöntem, hogy felhívta a figyelmem a kérdésre, és hogy elgondolkodtatott. Fogmosás előtt még meghallgattam a frissen az iTunes-ra került számot, felhörpintettem a boromat, és boldogan fellélegeztem, hogy nem kell választanom: az állatok élethez való jogáért folytatott küzdelem, vagy inkább Madonna szeretete határozza-e meg a személyiségemet. Mert ahogy ő lehet egyszerre tanár és tanító, anya és szajha, titkos ügynök és táncosnő, úgy te is, én is, mindannyian merészelhetünk teret engedni a bennünk jelenlévő ellentmondásoknak.

Akinek pedig meggyőződése, hogy benne márpedig egy szál sincs, arra különösen ráfér, hogy mélyebben beleássa magát Madonna mindenkor kompromisszumoktól mentes művészetébe. Csak merészen – nem gáz. Hallgasd végig teljes sötétben a Ray of Light lemezt, táncolj egyedül a tükör előtt a Confessions on a Dancefloor összes dalára, és szeretkezd végig az Eroticát, majd nézd végig a kanapéd kényelméből három random turnéját – különös tekintettel a Girlie Show-ra és a Rebel Heart Tourra. Sokkal cikibb lesz előttünk, művészet és popkult-fogyasztók előtt, ha egy újabb élő legendát cinkelsz, majd a halála után posztumusz szentté avatod. Madonna egyébként sem akart szent lenni. Ikon? Annál inkább. Történeteket mesélő showgirl? Egészen biztosan. Ehhez pedig semmi egyéb kritériumnak nem kell megfelelnie, mint hogy minden körülmények között ő legyen Madonna.  

Hiszem, hogy a sokat emlegetett jó barátommal, de még a „sosem érdekelt”, sőt, a „sosem bírtam elviselni” klubbal is egyetérthetünk: ha másban talán nem is, ebben azért 1958. augusztus 16-a óta makulátlanul teljesít.

 Steiner Kristóf

Kiemelt kép:Vibe Budapest