–

Fémes nyikorgással kinyílt a lakótelepi tízemeletes lépcsőház ajtaja. Először csak résnyire, amikor egy pillanatra megjelent a lukban egy barnás-rózsaszín kutyaorr – hogy abban a pillanatban erélyes kezek visszarántsák.

– Hógyisne! Mész azonnal hátra, te nyomorult dög! Mit képzelsz magadról, teee… te Zsolti! A  hétszázát az ilyen felfuvalkodott korcsnak! Rossz Zsolti vagy! Rossz! Nagyon rossz!

Az ajtó most kivágódott, hangos döndüléssel nekicsapódva a falnak. Görnyedt, mackónadrágos asszony lépett ki az utcára, maga mögött vonszolva egy kicsi, tömzsi, seszínű, szafaládéformájú, csúf kutyát.

Kiváltképp rosszul sikerült keverék volt az eb, még az sem kérte volna ki magának, hogy a kutyát korcsnak titulálják, aki egyébként nagy rajongója a nem pedigrés házi kedvenceknek.

Az eb lábai nem egyszerűen görbék voltak, hanem összevissza álltak. A két mellső kifelé kanyarodott, O betűt formázva, mint egy cowboynak, aki túl sokat ült a nyeregben. A hátsók pedig ikszet képezve igyekeztek megtámasztani a szögletes kutyavalagat, amelyen vastag, de annál tömpébb farkinca csóvált bágyadtan. Az eb bundája egy rühes vagy legalábbis valami súlyosabb bőrbetegségtől szenvedő hiénáéra emlékeztetett. Hátul rövid és kopott volt, elöl viszont tüskés taréjként meredt szanaszéjjel. A nyakszirtjénél rasztás göbökké állt össze a szőr. A kutya feje minden képzeletet felülmúlóan csúf volt. Az orra nyomott, a homloka kitüremkedő. A fülei idomtalan leffenytűkként csüngtek alá kétoldalt. Hosszú, lilás nyelve baloldalt lógott lefelé a rút pofából, a másik felén viszont két, sárgásbarna foga is felfelé meredt.

Ám hiába volt a világ rusnyasága, a természet megcsúfolása, farkas ősének ízléstelen karikatúrája ez a korcs kutya. Mélybarna, kedves tekintete, alázatos pillantása, és az a szelíd, szinte már előzékeny, udvarias mód, ahogy végigszaglászta a környéket, mindent összevetve mégiscsak egy szerethető állat benyomását keltette. Már amikor a póráz másik végén álló asszony mindezt a finom eleganciájú érdeklődést és felfedezni vágyást lehetővé tette.

Szegény Zsoltinak azonban ma sem volt sok szerencséje. A görbe hátú öregasszony megállt a lépcsőház ajtajában, teliszívta a tüdejét a friss tavaszi levegővel, és kiegyenesedett. Harcias tekintettel nézett körbe, kezében szorosan markolva a bőrszíj hurkos végét.

Most, hogy kihúzta magát és elindult, látszott, hogy nem is annyira öreg, mint ahogy első pillantásra gondolta volna róla az ember.

A járása ruganyos volt, a léptei puhák, az igénytelen ruhák ellenére szinte kecsesek. A finom összképen azonban sokat keményített a mód, ahogy a kutyáját maga után rángatta az úton. Az hiába állt volna meg egy másodpercre megszagolgatni, netán lepisilni valamit, a kíméletlen kezek már cibálták is tovább.

– Gyere már, te átkozott féleszű, nem érek rá egész nap a lusta szöszmötölésedet nézni! Mit vakarózol, Zsolti? Há? Tán rühes vagy, az anyád úristenit? Úgy bizony, az anyád, az a cafat! Az is biztos ilyen világcsúfja volt, mint te. Ne te, ne! Ne ugass itt nekem, mert a szádba lépek! Még csak az hiányzik, hogy fellármázd az egész környéket, te ostoba! Ugyan, ki kíváncsi rád? Megmondom: senki! – harsogta egyre inkább nekimelegedve a tirádának, miközben elérkeztek a kis sarki közérthez.

Itt Zsolti egy kevéske nyugalomra lelt, amíg a gazdája beszaladt vásárolni, és ő végre békésen szimatolhatott a levegőbe, szagolgathatta a járdát, amíg a kötőféke engedte. De még oda is kihallatszott, ahogy odabent a nő őt szidja a pénztárosnak.

– Sietek nagyon, kint vár a kutyám, az az ocsmány dög. Ha nem érek vissza hamar, képes az a mihaszna elmászkálni, mindenféle rosszaságba beleütni azt a förtelem orrát! Én próbáltam fegyelmezettségre, józanságra tanítani, de mintha csak a falnak beszéltem volna! Nem ért az a jó szóból, tudja? Na, itt vagy, te átokfajzat? Mit nézelődsz a gülüszemeddel, gyerünk már, indulás, nem érek rá egész nap a marhaságaidra, valakinek a házimunkát is el kell végeznie! De sok bajom van veled!

Útjuk a futtató mellett ment el. Az asszony soha be nem tette volna oda a lábát, mert mint mondta, a Zsolti csak eltanulná ott a rosszaságot a többi kutyától. Nem mintha azok feltétlenül neveletlenek lennének, tette hozzá megengedőn, amikor a rácson keresztül elbeszélgetett ezzel, azzal. De ez a Zsolti, ez ilyen egy senkiházi komisz dög, szinte vonzza a bajt, érzékenysége van az erkölcstelen dolgokra. A többi gazda már megszokta az özvegy Radóné furcsa, viselt dolgait. A morgolódását, a barátságtalan, pokróc viselkedését, no meg azt is, ahogy előszeretettel bemutatkozott az új gazdiknak – természetesen a kerítésen kívülről.

– Radóné vagyok. ÖZVEGY Radóné – mondta minden egyes alkalommal, jól megnyomva az özvegy szót, amikor új emberek tűntek fel a kutyafuttatóban.

És közben hosszan, jelentőségteljesen nézett az újdonsült gazdák szemébe. Olyan szuggesztíven, hogy soha, senki nem merte megkérdezni, mikor hunyt el a férje, mióta él egyedül. Elfogadták olyannak, amilyen, egy habókos asszonynak, aki magányát a kutyája társaságával enyhíti. Csak azt furcsállták, hogy miért szidja, mint a bokrot, mi okból mondja el mindennek, ami gorombaság csak eszébe jut, hiszen az a szelíd korcs igazán nem szolgált rá erre.

Özvegy Radóné ma is megállt pár percre a futtató kerítése mellett, odaköszönt az ismerősöknek, és bemutatkozott a kislánynak, aki a húsvétra kapott kajla mopszot terelgette a fűcsomók között.

– Radóné vagyok. ÖZVEGY Radóné. Milyen helyes kis vakarékod van, te gyerek. Látszik, hogy okos kiskutya, nem olyan félkegyelmű, mint ez a mihaszna Zsolti. Na gyere, te málészáj, mert soha nem érünk haza, ha minduntalan elkujtorogsz! Gyerünk, csipkedd magad, mielőtt én csíplek meg, te anyaszomorító, hogy a férgek rágnának szét belülről. Igyekezz, mert elkésünk otthonról, aztán lesz kapsz!

Az asszony tovább rángatta maga után a kutyát, aki engedelmesen karikázott mellette girbegurba lábain. Ahogy újfent a lépcsőházi ajtóhoz értek, az asszony még egyszer hátrapillantott, a tavaszi utca felé.

– Gyerünk, Zsolti, nem érünk most már rá mindenféle léhaságokra.

Nagyot sóhajtott, amitől a háta kissé megroggyant. Az öregasszony és csúf kutyája végleg eltűnt a kíváncsi tekintetek elől az ajtórésben.

Fent, a kilencedik emelet egyik lakásában a férfi résnyire kinyitotta a szemét, ám az agyába erőszakosan betörő fénynyalábtól azonnal hasogatni kezdett a feje, úgyhogy gyorsan vissza is csukta.

A nyelve fel volt dagadva, és éktelen szomjúság gyötörte. Rosszkedvűen felnyögött, de senki nem sietett a segítségére. Hol van már a felesége? Már rég itt kellene lennie annak az átkozott némbernek! Tudhatná, ha nem hozza a hideg sörét másodperceken belül, olyat lekever neki, hogy a fal adja a másikat. Ökölbe szorította a kezét.

Ekkor kulcscsörgés hallatszott. Végre megjött az a mocsadék. Épp itt volt az ideje. Micsoda egy visszataszító szuka, ahogy lapít, ahogy csendben, szinte sunnyogva lép be a lakásba. Jól fel kéne pofozni, abból talán tanulna. Nem sok jót lehet az asszonyról elmondani, az biztos, gondolta magában undorodva Radó Zsolt.

Tényleg, az egyetlen kedves, szerethető dolog ebben a féleszű tyúkban, hogy róla nevezte el a kutyáját.

 

Fiala Borcsa

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images