–

A kert olyan, mint egy férfi vagy egy nő. Hol imádni való, hol a pokolba kívánja az ember, hol arra vágyik, ne is lenne, hol meg arra, hogy végre csak vele lehessen. Aki azt állítja, hogy egy kert csak móka és kacagás, az hazudik. De ettől még csodálatos dolog. 

Én igazi újlipótvárosiként kezdtem az életem, aztán jött a IX. kerület, és onnan irány Békásmegyer-Ófalu. Nem mindenki tudja, de a hegy felőli lakótelep felett laktak régen azok a svábok, akik a panel helyén álló szőlőt művelték. A parasztházak közül az egyik lett a miénk. Azért szerettünk bele, mert a kertben állt egy hatalmas cseresznyefa. Germersdorfi fajta. Emlékszem, az Expressz újságban cseresznyefa jeligével hirdették. Egy füzetbe ragasztottuk a hirdetéseket, amelyek érdekesek voltak számunkra, és Budapest minden, árban szóba jöhető szegletét bejártuk. 

Végül győzött a fa, és vele együtt beköszöntött az életünkbe a kertművelés. Anyám igazi „zöld ujj” volt: ha ránézett egy csenevész növényre, az feltámadt, a halott orchideák virágozni kezdtek a keze alatt, és a kert pillanatok alatt megtelt élettel. Dombágyást készített, egyedi bútort tervezett, megálmodta a rossz adottságú kert minden centiméterét.

Piszkosul irigyeltem érte, hogy bele tudja látni a földkupacba a virágágyást, a betonba a későbbi sziklakertet. 

Később úgy hozta az élet, hogy Pomázra költöztünk. Ezerkétszáz négyzetméter kert, de mivel itt autószerelő műhely volt korábban, a fele lebetonozva. A házig be lehetett állni autóval. Teljesen abszurd. Ott a hatalmas kert, és félig le van betonozva. A másik fele viszont virágzott, én meg élveztem. Anyu boldogan metszette a virágokat, porozta a kivit – mert a fiú kivi nem volt túl aktív –, és minden tavasszal tele volt az autója növényekkel. Szerencsére hely volt. 

Amikor elutazott, részletes rajzot kaptam róla, hol és hogyan kell locsolni a növényeket, és mindig volt néhány, amit elfelejtettem. 

Aztán anyu meghalt, és vele együtt az a hatalmas tudás is elveszett, ami a kertet övezte. Fel kellett kötnöm a gatyámat. Korábban csak a veteményest gondoztam, mert a cukkini és a paradicsom instant sikerélményt adott, salátával pedig elárasztottam a barátaimat, most viszont enyém lett az egész, kivistül, datolyaszilvástul és árnyékliliomostul. 

Két éve elkezdtem feltérképezni, melyik növény micsoda, fotóztam, és mellé írtam a nevét. Aztán rájöttem, hogy ez az egész nem is olyan borzalmas, mint amilyennek tűnik. Csak néha. 

Vannak növényeim, amikkel sok a gond. Nem azért, mert érzékenyek és a széltől is óvni kell őket, épp ellenkezőleg. A sunyin kibújó tiszafák, a mindenhol megtelepedő és kiirthatatlan bodza, és az éjszakai rémálmaiban előjövő bambusz teszi tönkre az életem. 

Úgyhogy laikusként azt tanácsolom, hogy bambuszt kizárólag akkor ültess, ha raksz köré gyökércsapdát, különben néhány év múlva azt veszed észre, hogy a kerted akár árva pandák befogadására is alkalmas lenne. Igen, a bambusz takar. Nálunk körülbelül hat méter magasan. És tényleg nem látni be tőle. De szaporodik is, mint a viccbeli nyulak. Pomáz lakóinak felét elláttam már bambuszgyerekekkel, és meggyőződésem, hogy néhány év múlva a Pilis kapuja helyett kiérdemeljük a bambusz városa címet. 

Idén tavasszal pedig úgy döntöttem, rendbe rakom a kertet. A komposztom nem csak egy halom lesz a kert végében, a vetemény nem csirkehálóval lesz elválasztva, bizonyos fákat átültetek, és egy csomó új növénnyel népesítem be. Az egymást elnyomó sövény és tuja közül pedig az egyiknek mennie kell. 

Mert azt gondolom, hogy az itthon is megszokott tuja a kert szélén, belül a gyep, és hozzá egy sor virág mulccsal takarva maximum a női magazinokban néz ki jól, de amúgy borzasztóan steril és élettelen. 

Az utóbbi két hetem a kertről szól. A meggyfa elköltözött a tyúkudvarból, és új helyet kapott, a rég kivágott, elöregedett cseresznyefa helyére új került, a komposztom indulhatna a komposztok európai szépségversenyén, a vetemény pedig olyan raklapkerítést kapott, hogy ennyi kreativitástól McMenemy Márk is sírva fakadna. 

Jelentem, már csak a beton gyepráccsal vívok harcot, ugyanis kiderült, hogy az előző tulajdonos a kert felét ezzel burkolta.

Persze takarta némi föld, de mivel ez főleg a kutyák területe volt korábban, ezért senki nem foglalkozott vele. Afféle parasztfitneszként hordtam a huszonöt kilós betondarabokat, jelenleg öt és fél tonnányit szedtem fel. És ez nem a vége. Azt hiszem, betonnagyhatalom lettem, bár nem terveztem. És közben kiderült, hogy hatalmas különbség lehet ásó és ásó közt, és mostantól nem egy Jimmy Choo az álmom, hanem egy Fiskars ásó – az ára úgy nyolcszorosa a mezei ásóénak, de a különbséget zongorázni lehet. 

Mindez csak egy rövidke ízelítő az elmúlt két hetemből.

Most várok négy köbméter földet (apropó, tudod, milyen sokba van a föld?), közben elviszik a konténert, amibe a kerti hulladék egy része került, kötözöm az ágakat, hogy ne égessem, hanem elvigyék zöld hulladékként, és közben eléggé utálom az egészet. De aztán átmegyek Gyula bához, a szomszédhoz, aki csákányt adott, és meglátom, hogy a liliomfája már bimbós, rámosolygok a kikeleti bangitára, a téli jázminra és a krókuszokra, és arra gondolok, mennyire jó lesz kint dolgozni a teraszon, és mennyire imádom az aranyvessző ragyogó színeit, a hajnalban kiabáló madarakat, a repülni tanuló gerléket, a frissen szedett paradicsom ízét, a barátaim dicséretét, hogy milyen szép a kert, és máris elfelejtem, mennyire utálok diófalevelet söpörni, ágat aprítani és a kutyák után terepet rendezni.

Mert a kert legalább annyit ad, mint egy pszichológus és egy fitneszterem együtt. 

Zimre Zsuzsa

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images