„A virágnak megtiltani nem lehet…” – Mit jelentett a virág a régieknek? És mit jelent most?
„…hogy ne nyíljék, ha jön a szép kikelet” – írta Petőfi Sándor. Ahogy az április megérkezett, kipattantak az első rügyek, és a színes virágok elárasztottak bennünket. Ezek a szemet gyönyörködtető természeti jelenségek azonban egykor nem csupán a szeretet kifejezésének jelei voltak: a történelem során akadt olyan időszak, amikor egy-egy virágot inkább a nemtetszés jeleként tartottak számon… Haiser Olga írása.
–
Az ókori görögök, és a viszonzatlan szerelem
Mielőtt valaki azt gondolta volna, hogy a virágok csak úgy növögetnek céltalanul, történet nélkül, bizony nagyot téved. A görög mitológiában, ahol az istenek kapcsolatai összefonódtak a földi halandókéval, a virágoknak is fontos szerep jutott. Istenek és emberek jelképei lettek a szirmos kis növények, vagy emlékeivé váltak egy halhatatlan szerelemnek. A napraforgóra például egész máshogy fogok gondolni szotyizgatás közben, a történetét tudva: a titán Héliosz tüzes szekerével mindennap áthajtott az égbolton, akit Klütia, a vízi nimfa minden alkalommal szerelemre gyúlva figyelt.
Héliosz azonban Leukothoé királylányt választotta, így Klütia bánatában elemésztette magát, helyére pedig egy napraforgó nőtt, örökké kémlelve a napsütéses eget.
Vagy ott van az elkerülhetetlen Narkisszosz példája, aki Teiresziász jóslata szerint hosszú életet élt volna, de csakis akkor, ha nem ismeri meg önmagát. Narkisszosz azonban magára vonta az istenek haragját, és egy alkalommal meglátta tükörképét egy folyó vizében. Abban a pillanatban szerelembe esett képmásával, és a kínzó felismerés, hogy nem kaphatja meg saját magát, elpusztította. Narkisszosz helyén kivirágzott egy sárga nárcisz, az istenről pedig elnevezték az önimádat szindrómáját.
De a jácint virága sem egy egyszerű, illatos tavaszi dísznövény: Apollón isten és szeretője, Hüakinthosz spártai királyfi egy alkalommal diszkoszvetésben mérték össze erejüket. Zephürosz, a nyugati szél féltékenyen nézte a szerelmeseket, és eltérítette Apollón diszkoszát, amely halálos ütést mért a királyfi fejére. Hüakinthosz kicsorduló véréből virág növekedett, mégpedig egy szépséges jácint.
A viktoriánus éra és a virágüzenetek
Ha szabad így fogalmazni, a virágok az 1800-as években tulajdonképpen virágkorukat élték.
A tartózkodás, és a ki nem mondott érzelmek korában találékony kommunikációs csatornára leltek az emberek: virágokkal fejezték ki érzelmeiket, amelyek az utálattól a baráti gesztuson keresztül a halálos szerelemig terjedhettek.
Először is, magának a virág viselésének is külön divatja volt, mindkét nem körében egyaránt. A férfiak kabátjuk gomblyukába tűzve hordták, a nők vállukon, derekukon, és sokszor a hajukba illesztve. Egy igazi viktoriánus úrhölgy kezében pedig séta közben is ott nyiladozott egy aprócska csokor, természetesen az udvarlótól.
Ha a bokrétában szarkaláb, bazsalikom, vagy esetleg hortenzia volt, akkor jó eséllyel nem egy titkos imádótól származott az ajándék: a bazsalikom utálatot, a hortenzia szívtelenséget, a szarkaláb pedig gőgöt szimbolizált. De ha a csokor csillagfürtből, mályvarózsából, fehér hangából és szúnyogvirágból állt, akkor az ajándékozó csodálatát fejezte ki a kiszemelt fantáziadús szelleme iránt, és jó szerencsét kívánt. Az edwardiánus menyasszony csokrában pedig szinte mindig megtalálható volt a halvány narancsvirág, hiszen a növény az örök szerelmet, a szerencsés házasságot, és a termékenységet jelképezte.
A vágott virágok az érzelmek kifejezése mellett titkos üzenetekké is váltak: a muskátli, amely most leginkább nagymamánk virágládájából mosolyog ránk, csokorba kötve azt a kérdést jelentette, találkozunk-e a következő táncon? Ha a válasz egy csíkos szegfű volt, akkor az érdeklődő valószínűleg elcsüggedt, mert a virág az elutasítást jelképezte.
A XIX. század virágnyelve olyan magas szinten működött, hogy külön szótárak készültek a titkos üzeneteket lefordítani vágyóknak. A botanika tanulmányozása pedig igen népszerű elfoglaltság lett, főleg a hölgyek körében.
A virág a legtökéletesebb ajándék – vagy mégsem?
A mai virág-etikett szerencsére már nem olyan bonyolult, mint kétszáz éve, de azért a nagylelkű ajándékozónak most is figyelnie kell. Régi európai hagyomány például, hogy tizenegy szál alatt páratlan számú virágból illik csokrot készíttetni, de minden esetben óvakodni kell a tizenhármas számtól, hiszen az szerencsétlenséget hoz. Ezen kívül krizantémot, liliomot, őszirózsát leginkább temetőbe szokás vinni.
Ha viszont Egyiptomba készülünk, akkor virág helyett érdemes mással megörvendeztetni a háziakat, ott ugyanis csak esküvőkre és betegeknek ildomos csokrot adni.
Dél-Amerikában a bíbor virágok azok, amelyeket inkább temetésre illik vinni, Brazíliában, ha lehet, rózsát csakis romantikus céllal ajándékozzunk, Kínában kerüljük a négy szál virágot, mert a négyes szám az elmúlást szimbolizálja. Ha Indiában vendégeskedünk, szinte minden alkalomra tökéletes ajándék a virág, egy a lényeg, hogy színes legyen.
Én, miután a viktoriánus hölgyekhez hasonlóan beleástam magam a floriográfia bonyolult tudományába, biztos, ami biztos alapon teszek az asztalomra egy nagy csokor sárga tulipánt, amely a napsütéses mosolyt jelképezi. Ha pedig lesz időm, elindulok, és keresek egy nárciszt, a walesiek szerint ugyanis az, aki megpillantja a tavasz első nyíló nárciszát, tizenkét hónap boldogságra lel…
Haiser Olga
Felhasznált források:
