wmn - bónuszbrigád

–


Szerintem a Mikulás igazából egy nő álszakállban

Legalábbis azt tapasztaltam, nőtársaim jelentős része viszi a családi ajándékfelelős szerepkörét – minden szezonban, nem csak télen.

Hozzánk futnak be a kívánságlisták, tőlünk kérdezi meg az összes rokon, ki minek örülne, sőt, ha már olyan jól ismerjük az igényeket, és az „ízlésünk is olyan pompás”, a „legegyszerűbb”, ha nemcsak a brainstormingon veszünk részt, hanem el is ugrunk egyúttal a kiötlött ajándékért mindenféle rokonoknak és mindenféle rokonok helyett.

Vannak családok, ahol a Mikulás-anyák magukat is ajándékozzák, szintén megbízás nyomán, és ezeket az anyákat néha nagyon irigylik azok, akiket mégiscsak meglepnek valamivel a rokonok.

Nekem például volt olyan évem, amikor három kávédarálót kaptam karácsonyra, igaz, ennek a kapásnak előtörténete volt: elfelejtettem megdarálni a mákot a gubára, és feltálaltam úgy a férfinak, aki azért mégiscsak elvett később.

De gonosz vagyok, hogy ezzel példálózom, mert amúgy sok szép ajándékot kaptam már életemben, a legszebbet még úgy is hívják, hogy „ajándék”, a Dorka név ugyanis ezt jelenti.   

No, és már közelítünk is ahhoz, amiről én ma leginkább beszélgetni szeretnék veletek – remélem, éltek a hozzászólás lehetőségével –: egy ideje ugyanis az élményajándékon töröm a fejem. Meg úgy általában az ajándékozáson, legyen szó a másoknak vagy akár az önmagunknak való örömszerzésről.

Régóta mantrázom, mert őszintén hiszek benne, hogy nem kellene összevásárolni mindenféle tárgyat, sem ajándék gyanánt, sem csak úgy. Ehelyett minden forintot, amit nem nyel be a háztartás meg az egyéb, „kötelező kiadások” címkéjű bödön, arra kellene fordítani, hogy jobban érezzük magunkat ezen világon, és élményeket gyűjtsünk, amennyit csak lehet.

Egy neves kutató, dr. Thomas Gilovich, a Cornell Egyetem professzora húsz éve kutatja, hogy mi tesz bennünket, embereket, boldogabbá.

Gilovich egészen biztos benne, hogy nem érdemes tárgyakra költenünk

A fogyasztói társadalom eszetlen költekezésével ugyanis több gond is van.

Például az, hogy a szerzés öröme illékony. Miután az, amire vágyakoztunk, a miénk lesz, és nem elérhetetlen többé, pillanatok alatt elértéktelenedik a szemünkben. A boldogtalanság egyik legfontosabb forrása, tudjuk, a megszokás.

Különösen igaz ez manapság, amikor gyorsan élünk, gyorsan vásárlunk, és nagy a fluktuáció.

Míg a régi korok emberei nem szívesen váltak meg semmitől – még attól sem, ami elkopott, elhasználódott, elromlott –, mi könnyedén vetjük a szemétre, amire már nincs szükségünk.

A másik probléma a vásárlással, mondja a kutató, hogy sokszor újabb vásárlást generál. Gyűjteni kezdünk dolgokat, amelyekre tulajdonképpen nincs is szükségünk, kollekciókat halmozunk fel, kiegészítőket, sorozatokat. Vagy az egyre jobb és drágább típusait ugyanannak a használati eszköznek.

A vásárlás ráadásul versenyezteti az embereket, és mert nagy eséllyel mindig lesz olyan, akinek valamije drágább, szebb, praktikusabb, mint a miénk, nem győzhetünk ebben a csatározásban.

Az ember azt gondolná, mondja dr. Gilovich, hogy mindenki annak az ajándéknak örül a legjobban, amit kézbe vehet, érinthet, birtokolhat. De ez nem igaz.

Az élmények érintik meg valójában a lelkünket, beépülnek a személyiségünkbe, a történetünkbe, az életünkbe.

A tárgyaink nem válnak részünkké, ellentétben azzal, amit láttunk, tettünk, átéltünk

Egy drága kütyü nem változtat meg valakit, hiába szerzi meg sok munka árán, de az igen, ha teljesül egy régi álma, például eljut  oda, ahova mindig vágyott.

Az élményeink összessége vagyunk, nem a tárgyaink raktára, akkor sem, ha felettébb ragaszkodunk egyes darabokhoz.

Egy ránk váró élmény izgatottá tesz minket, már a tervezgetést is élvezzük, egy vásárlás előtt inkább csak türelmetlenkedünk.

Az utóélet is más: a kutatások azt mutatják, hogy ha egy tárgy nem váltja be a hozzá fűzött reményeinket, az idő múlásával egyre csalódottabban pillantunk rá, míg egy élmény – még ha nem százszázalékosan azt hozta is, amit vártunk tőle – az évek során egyre kedvesebbé válik a szívünknek, ahogy visszagondolunk rá.

Amikor ezeket a gondolatokat olvastam, többek közt eltöprengtem azon, hogy bár rendszeresen agyalok azon, mivel lehetne megajándékozni másokat, mi szerezne számukra valódi örömöt, mi lenne tényleg nagy meglepetés, nem csak valami „figyelmességféle” vagy „jelzésértékű ajándék”, azt viszont még sosem gondoltam végig, mik azok az ajándékok, élmények, amikre én magam szívből vágyom.

Miért is ne írhatna az ember felnőttként is – magának akár – kívánságlistát?

Miért beszélünk mindig „bakancslistáról”, mintha csak a lesújtó orvosi leletek birtokában lenne jogunk kívánni dolgokat az élettől?

Szóval, remélem, precedensértékkel, elmondom nektek, mire vágyom most, 2019 márciusában, ti pedig reményeim szerint folytatjátok a listát. Talán a hozzátartozóknak is segítünk ezzel, de az sem baj, ha nem, mert nem mindig mástól várjuk a csodát, hanem teszünk a saját boldogságunkért.

Tehát:

Kedves Mikulás! Kedves Adrienn!

Íme, a kívánságlistám:

1. A legaktuálisabb: szeretném, ha pár napig egészen kikapcsolhatnék, és nem kellene megszólalnom sem, a kütyüzésről nem is beszélve. (Update: áprilisban pár napos csendelvonulásra megyek, megleptem magam vele – megírom majd, milyen volt!)

2. Szeretnék sokkal, de sokkal többet erdőben lenni, mint amennyit most vagyok. Aki engem (meg a kutyámat) kirándulni, túrázni visz-kísér-hurcol, boldoggá tesz.

3. Szeretnék eltölteni pár napot egy igazi lombházban (nem a luxusváltozatban, a full extrás, méregdrága „lombházlakóparkok” valamelyikében, hanem egy valóban vadregényes verzióban), még sose próbáltam.

4. A legmerészebb terv: szeretném bejárni a Pacific Crest Trail egy szakaszát. Ez a világ egyik leghosszabb túraútvonala (4279 km), átszeli észak–déli irányban az Egyesült Államokat.

Azóta álmodozom erről a kalandról, amióta láttam a Wild (Vadon) című filmet Reese Witherspoonnal, és olvastam a könyvet is, amiből ez a film készült. Aki látta, annak nem kell magyaráznom semmit, aki nem, annak pedig megtekintésre ajánlom.

5. Szeretnék fazekas tanfolyamra járni, tanulni korongozni, agyaggal bánni, létrehozni a két kezemmel valamit.

6. Szeretnék a barátaimmal hajnalig táncolni. (Tavaly nyáron spontán összejött, széttáncoltam egy szandált. Jó volt, repetáznék.) Egy tánctanfolyam is jó muri lenne, ha elvinne valaki. 

7. Szeretnék a világ csodás helyszínei közül minél többet megmutatni a gyerekemnek, azokat is, amelyeket még én sem láttam. Először északra indulnék, Skandináviába. Talán a Mikulással is összefutnánk, ki tudja, és akkor átadhatnám személyesen is a listámat, hátha kipipál rajta ezt-azt.

Kurucz Adrienn

Kiemelt képünk illusztráció