–

Egyszerű lenne minden cikk végére odaírnom, hogy „a megoldás: a terápia”

De ezt sekélyesnek érzem, nem is beszélve arról, hogy óriási különbség van két terápia között is. Nem tisztem bemutatni különféle módszereket, de azt le tudom írni, hogy milyen enyhülést kaphatunk általa.

Mélységesen hiszem, és minden porcikámmal át is érzem, hogy sokszor irtózatosan nehéz a leggyengébb pontjainkról beszélni, mégis sokat hozzátesz a gyógyulásunkhoz, ez az első fontos lépés annak irányába. Sokszor érzem azt, hogy a terápiától gyors, szinte azonnali enyhülést várunk. Mi elmondtuk a problémáinkat, és akkor a pszichológusnak „lehet szépen megoldani mindazokat”.

„Oké, legyőztem a rettegésem, elmondtam magamról olyan dolgokat, amiket talán senkinek, most viszont kiszolgáltatottnak érzem magam, és meztelennek, és akkor hogyan tovább?”

Ez még csak az első lépés. Innentől kaphatunk valami olyat, ami gyógyító, egy olyan kapcsolatot, ahol soha nem élnek vissza ezzel a kiszolgáltatottság-érzéssel, nem aláznak meg, amikor meztelennek érezzük magunkat. Egy jó terapeuta nem minősíti az érzéseinket, nem tudja jobban helyettünk, hogy mit kellene éreznünk. Íme, itt a következő lépés a gyógyuláshoz, hiszen rettentő sok embernek ez az érzés eddig még soha nem adatott meg.

Talán életünkben először ülhetünk egy olyan fészekben, ahol melegebb van, mint máshol, nincsenek tüskék a puha textilek között, nincsenek bántó megjegyzések beékelve a kapcsolatba, ami sajnos, mire idáig eljutunk, sokunknak már teljesen megszokott alapélménye. A celofánba csomagolt sértő beszólások, a „jó szándékú” bántások.

A terápiás kapcsolat egy olyan fészek, ahol az ember végre a saját életének a főszereplője lehet, és az elfogadás légköre, mint egy pihe-puha meleg pléd takargatja be.

Egy ilyen kapcsolat irtózatos erővel gyógyít, de nem irtózatos sebességgel

A jó terápia és a tünetek megszűnésének tempója nem állnak párhuzamban egymással. Gyakran előfordul, hogy valakinél kifejezetten hosszú időnek kell eltelnie ahhoz, hogy a sebeit meg merje mutatni, mert annyira erősen hozzászokott a megalázásokhoz, és ahhoz, hogy a kiszolgáltatottságával visszaéltek, ezért így védi magát ösztönösen ettől a fájdalmas élménytől.

A jó terapeuta pedig ilyenkor nem erőszakolja rá a jó szándékát, a gyógyítást és a segítést, hanem türelmesen vár, türelmével is csak simogatja az arra szoruló sebzett lelkét, és megengedi neki, hogy a saját tempójában haladjon. Nem akarja mindenáron kivezetni az illetőt a saját lelki labirintusából, hanem ő is bemegy a labirintusba, ezzel biztosítva a másikat arról, hogy nincs egyedül, akármerre is bolyong. Nem rángatja az illetőt akkor sem, ha ő látja a kijáratot. hiszen, ha az ember ebben a labirintusban élte az életét, nem tud egyik napról a másikra kirohanni belőle. Itt vannak az emlékei, a kapaszkodói, az önvédelmi mechanizmusai és a biztonságérzete. Itt tanult meg tájékozódni, ha kirángatná innen, akkor egy légüres térben találná magát, ahol nincsenek kapaszkodók, tájékozódási pontok és énvédelmi szokások. Semmi, ami biztonságot adna.

A terapeuta megpróbálja megismerni ezt a labirintust, és megérteni, miért érzi magát a hozzá forduló ember úgy, ahogy.

Az elfogadó, meleg légkörben rengeteg elfojtott érzés végre felszabadulhat, és szabad érezni őket anélkül, hogy bárki manipulálna, zsarolgatna vagy büntetne érte. Ezek az érzések gyakran gyerekkortól kezdve tiltva vagy büntetve voltak. Olyasmiket érezhetünk, amiket egész életünkben elfojtottunk. Ez igencsak fájdalmas folyamat lehet. Ugyanakkor számtalan testi betegség megelőzhető vagy enyhíthető általa.

Személyiségünk elfogadása – minden negatív érzelmünkkel, és gondolatunkkal, tulajdonságunkkal együtt, – alapvető szükségletünk a jólléthez

Mégis kevés kapcsolatban kaphatjuk meg. Egy terápia során az érzéseinket jogosnak és érthetőnek érezzük, ezek jogossága pedig nincs időhöz kötve. Nem szólítanak fel, hogy melyik érzést mikor kell elengedni.

Gyakran dobálóznak jó tanácsokkal az ismerősök: „Egyszerűbb lenne mindenkinek, ha elengednéd a haragod, a sértettséged, a vágyadat…” – magyarul: „lapozz, légyszi, mert ez már uncsi… ”

Engem ettől kiráz a hideg, mert sosem arról az emberről szólnak, aki éppen szenved, hanem a másikról, akinek lehet, hogy rossz már a szenvedését nézni.  De ha én nem éltem át soha azt, amit a másik, akkor nem mondhatom meg neki, hogy benne egy érzés meddig jogos, és mikortól kellene elengednie.

Egy érzés addig jogos, amíg az emberben jelen van. A jó tanácsok után maximum hazudni tudja, – akár magának is – hogy akkor most elengedte.

Megpróbálja nem érezni azt, amit „nem szabad”, és újra benne van abban a spirálban, amiből valószínűleg szabadulni próbál. Számtalan nőt ismerek, akiknek nem sikerül teherbe esniük, bármennyire szeretnének is. Ilyenkor százasával jönnek a kéretlen tanácsok: „engedd el a vágyad, ne akard annyira, akkor sikerülni fog”. (Ugyanezt hallani szerelmi bánat esetében is: „ne vágyj rá annyira, engedd el, majd akkor megérkezik”…)

Komolyan azt gondoljuk, hogy egy ilyen erős vágyat el lehet engedni pusztán azért, mert valaki azt tanácsolta?

Minden ilyen javaslat spirálba kényszeríti az illetőt, hiszen magát fogja hibáztatni az érzéseiért. „Biztos azért nem sikerül, mert túlságosan akarom. Akkor mától azt akarom, hogy ne akarjam.” Íme, egy újabb láncszem, amire rá lehet görcsölni: „mindig érezhetem a szégyent, amikor rajtakapom magam, hogy már megint a »helytelen« érzést érzem”.

Egy terápiában az érzéseink elfogadásával kapunk egy olyan tükröt, amibe jó belenézni.

Amiben bár látszanak a hiányosságaink, mégsem kell szégyenkeznünk miattuk. Ahol a sebesüléseinkkel együtt is szépnek tudjuk látni magunkat. Ez sajnos sokszor egy nagyon hosszú folyamat. Hiába lát engem a pszichológus szépnek, ha én húsz éven keresztül csak azt hallottam, mi a baj velem, mi az elfogadhatatlan bennem, mi miatt vagyok méltatlan a szeretetre.  

A terápia közben végtelen sok türelmet és tapintatot kapunk, amire óriási szükség is van

Hiszen ez a gyógyító folyamat gyakran egy újjászületés, kinek rövidebb, kinek hosszúra nyúló vajúdással. Ami néha igen fájdalmas. Az embernek végig kell gondolnia az addigi életét, a kapcsolatait, a szenvedéseinek, tüneteinek az okát, gyökerét. Számtalan illúzió, amelyet egész életében kergetett, köddé válik, szertefoszlik. Ha a tüneteit, és azoknak üzeneteit megpróbálja megérteni, megtalálja az összefüggéseket, a valóság rajzolódik ki előtte, és az fáj.

Ha meglátjuk, mely bántások azok, amelyek miatt a tüneteink kialakultak, akkor már nincs az a celofáncsomagolás, ami megtévesztene. Akkor már nincs az az illúzió, ami szépítené a helyzetet.

Az újjászületéskor ezek a mázak mind leválnak rólunk. Mert a terápia során azt ismerhetjük meg, hogy ránk hogyan hatottak életünk eseményei, hogy keveredtünk bele a saját labirintusunkba. 

A kiutat pedig így találhatjuk meg, egy jó segítő kíséretében, aki végig mellettünk van, fáradhatatlanul tartja a tükrét, szabad utat ad az érzéseinknek, ezáltal segít hozzá saját magunk felszabadításához.

 Sebestyén Eszter