–

Szinte minden állatot bírok, a kutyák pedig különösen kedvesek a szívemnek. Elárulom, hogy a rossz PR-al bíró „harci fajták” még ráadásul extrán vonzanak. Talán azért, mert tudom: a zord külső hatalmas lelket takar. Így találkoztam Jersey kutyával, akinek az Amstaff-mentők kerestek ideiglenes gazdát. Na, ez lettem én. Előttem egy háromgyerekes családnál lakott, ahol vélhetően jól lefárasztották, nálam azonban erre kevés esélye van. 

Jersey kutya tehát első körben itt is azt kereste, hol vezetheti le az energiáit. Szétrágta a cipőimet, bepillantást engedve a cipőfelsőrészek rétegeibe. Megette a LEGOkat. Elpusztított mindent, ami ehető, és véletlenül elöl maradt.

Egy ilyen kutya áldás egy rendetlen embernek, azaz nekem. 

Amikor hozzám került, a másik két jószágom ignorálta, tüntetőleg külön kanapéra vonultak, és nem voltak hajlandók vele bratyizni. Pedig Jersey igazán kedves jószág, semmilyen állatra nem jelent veszélyt. Na, jó, a szárnyasokhoz nem engedtem be, mert meglehetősen izgatott lesz a kukorékolástól, de a macskákkal nagy span, és azt is megtanulta, hogy nem eheti meg a kajájukat. Nyilván mindig megpróbálja – a többi is –, de amint rászólok, abbahagyja. 

Jersey másfél éves, ivartalanított, és olyan, mint egy nagy kamasz: hatalmas a mozgásigénye. Pörög, mint a gép, a mezőn ide-oda rohangál, és ha talál egy barátot, órákig képes kergetőzni vele. Simán megesik, hogy ha kocsival megyek a mezőhöz, (mert három kutyát nem tudok egyedül kivinni), akkor a másik kettő elunja, és visszaballag a kocsihoz, hogy ott várjon meg, míg ez a kis hülye kitombolja magát. 

De hogy jön ehhez a futás?

Elkezdtem nézni, manapság mi mindent művelnek az emberek kutyákkal. Kiderült, hogy egy csomó sport létezik, a frizbitől az agility-ig, a kutyás akadályfutástól a mantrailingig (azaz emberkeresésig), a szarvasgomba-vadászattól (ami engedélyköteles) a dog dancinging. Pont ekkor jött szembe a Facebookon egy hirdetés, hogy itt, Pomázon rendezik meg a Hard Dog Race - Not Just Run Edition versenyt, hat kilométeres távval. Mi az nekem? – gondoltam én, aki életében egyszer futott egyben hat kilométert, az Ultra Balaton csapatversenyén – majdnem bele is döglöttem. Mindez kutyával súlyosbítva még izgalmasabb, ráadásul most már nem lehet nyakörvvel futni, hanem hámmal kell. (Nyilván én sem akarnám, hogy a hülye gazdám a nyakam rángassa, szóval megértem. )

Tehát döntöttem: nevezek a versenyre, hogy én legyek az utolsó, akit majd célba lök a tapsoló tömeg. 

Kutyás evolúció

Amikor kutyázni kezdtem – huszonhat éve, Szopó Béla bácsinál –, akkor még a fojtó meg a szöges nyakörv ment, egy kutya sem ismerte a klikkert és a tükör módszert, és nem léteztek kutyapszichológusok sem. Ehhez képest ma a világ pénzét el lehet költeni szebbnél szebb pórázokra, hámokra, feliratokra, kiságyra, mobilitatóra, logikai játékra, meg amire csak akarja az ember. Én azonban leragadtam a hámnál, amiről kiderült: nagyjából annyi vita forrása lehet, mint az otthon/kontra kórházi szülés témájának, vagy a paleo vs. vegán összecsapásnak.

A kutya anatómiájának mélyelemzése helyett úgy döntöttem, én biztos nem adok ki egy új hámért egy rakás pénzt, jó lesz a használt változat. Még akkor is, ha sikerült egy olyan példányt találnom, amin a „Pasi nős” felirat díszelgett mindkét oldalon. Nem szeretném megérteni, ki és miért rendelt ilyet, és csak a fotó kedvéért hagytam rajta a hámon. Egyébként miért ír bárki bármit is egy hámra? Az egyetlen értelmes ötletem, hogy jelzem, ha harapós az eb, de akkor úgyis szájkosárral fog sétálni, nemde? 

Hám tehát van, kutya van, lelkesedés és zsírréteg van (részemről), indulhat a móka.

Ez úgy nézett ki, hogy megkérdeztem a hosszútávfutó exférjem, hogy miben is kell futni, ő meg adott egy komplett listát a technikai felszerelésekről, amelyek nullától–három fokos időjárásban használhatók. Persze én az egészet kukáztam, és az örökölt futópulcsiban, a gyerek hokis aláöltözetében, meg egy tornagatyában húztam el. Kimaradt egy csomó fontos kellék, de ahhoz a távhoz, amit én nyomok, ezek teljesen feleslegesek. Már… ha egyáltalán távnak lehet nevezni a vállalásomat. 

A dolog most úgy fest, hogy a kutya remeg az izgatottságtól, hogy megyünk futni, én nem annyira. Aztán szépen elindulunk, a kutya megránt, én pedig repülök néhány métert, aztán földet érek.

A kerítéseknél ugató ebek miatt eleve cikkcakkban haladunk, ami biztos remekül fejleszti a koordinációt, de annyira nem élvezem. Aztán elfutunk egy olyan terület mellett, ahol se kutya, se házak nincsenek, emelkedő viszont igen. Innentől a kutya gyakorolja a súlyhúzást. Szerencsére csupa izom, nem okoz neki gondot. A „Szedd magad”-táblánál visszafordulunk, rá a mezőre, ahol megérzi a lovak szagát, és teljesen begőzöl, előttem ugyanis egy olyan ideiglenes befogadónál is lakott, amelyik lovakat tartott. Itt is átszáguldunk – mondjuk, én főleg azért, mert baromira félek a vaddisznóktól, akik sötétedéskor érkeznek. 

via GIPHY

Amikor vége a körnek, levezetésként kiköpöm a tüdőm, megkeresem az útközben elhagyott izmaimat, és amint belépünk a kapun, már ülök is le a lépcsőre. Jersey pedig, mintha mi sem történt volna, heves játékba kezd a többiekkel, vadul kergetőzve. 

De nem adom fel, mert kutyával futni állítólag élvezet. 

Zimre Zsuzsa

U. i.: Kellett neked ez a gyönyörűség?