–

Megpróbálom öt pontban összeszedni, hogy pályakezdő pedagógusként milyen okokat látok amögött, hogy az értelmiség egyik meghatározó rétege képtelen hangot adni az elégedetlenségének, és egy emberként felállva érvényt szerezni a saját és diákjai érdekeinek:

1.

Az emberi tényező

Az egyik legfontosabb ok, amely akadályozza a pedagógusokat az ellenállásban, abból fakad, hogy nap mint nap gyerekekkel foglalkozunk, életünk több mint felét velük vagy az ő segítésükkel töltjük.

Ez óriási lelki és hivatásbeli kötődéssel is jár. Az ő problémáikkal kelünk és fekszünk, folyamatosan a köré szervezzük az életünket, hogy hogyan tudunk nekik segíteni, vagy érthetőbbé tenni az amúgy korszerűtlen és túlzsúfolt tananyagot.

De hát, mit tehetnénk? Merül fel gyakran a kérdés:

„Hagyjam cserben az érettségire készülő, és emiatt amúgy is túlstresszelt osztályomat? Mi lenne az ovisaimmal, akiknek mind a két szülője dolgozik, és nem tud senki vigyázni a gyerekre? Mi van azokkal a gyerekekkel, akik tényleg olyan rossz körülmények közül jönnek, és csak a mindennapi iskolában töltött idő jelenti számukra a fűtött, biztonságos környezetet?”

A kérdések már önmagukban kétségbeejtőek, kikészítik a kétségek között vergődő pedagógusokat, és csak rátesznek egy lapáttal az amúgy is nehéz mindennapokra.

2.

Leterheltség

A közhiedelem szerint a pedagógusszakma annyiból áll, hogy reggel bemegy az ember, leadja az anyagot/elénekel pár népdalt/pillangókat rajzolgat a gyerekekkel, majd a hazafelé vezető úton beül egy kávézóba, kijavítja a több száz dolgozatot/megtanul pár népdalt másnapra is röpke fél óra alatt, aztán övé az egész délután. De ez tévedés.

Normál esetben egy-egy órára felkészülni, minimum két órát vesz igénybe, pontosabban venne, ha nem azzal töltené a délutánjait a fél tanártársadalom, hogy különórát különórára halmozva próbálja meg kiegészíteni a nevetségesen alacsony fizetését.

Ehhez társul a rendszeres adminisztrációs munka, amely szintén a felkészüléstől vesz el időt, és talán már említeni  sem kell a nemrégiben bevezetett portfólió rendszert, amelynek az alapgondolatával nincs is nagy probléma, de a megvalósulásával már annál inkább.

A leterhelt napok után már annak is örül az ember, ha a szeretteivel tölthet némi időt, vagy bármilyen módon kikapcsolódhat.

3.

Presztízsvesztés

Abból is elegünk van nekünk, pedagógusoknak, hogy folyamatosan bizonygatnunk kell, hogy amit teszünk, az nemhogy értékes, de az egyik legértékesebb dolog, amit ember tehet az emberiségért.

Mindennap a tudás átörökítéséért, egy jobb társadalomért harcolunk, és amit általában kapunk, az nem más, mint a lenéző pillantások és a megvető kommentek.

De most álljunk meg egy pillanatra. Pár éve még magyaros büszkeséggel magoltatták velünk, hogy az MTA megalakulása: 1825-ben történt, továbbá szentként tiszteljük Kazinczyt és társait, akik egész életük munkáját áldozták azért, hogy ezt a cikket most magyarul olvashassuk. (Azt már csak halkan jelezném meg, hogy ők mind bölcsészek voltak.)

Ehhez képest ma ott tartunk, hogy elüldöztünk egy egyetemet, ezután 64(!) pedagógust elküld(t)ünk az ELTE-ről pénzhiány miatt, illetve az előbb említett MTA éppen olyan problémákkal küzd a szemünk láttára, amely lassan odáig fajul, hogy ellehetetleníti a működését, és a közoktatásról már ne is beszéljünk.

Hogy ezeket a dolgokat közfelháborodás nélkül véghez lehet vinni hazánkban, többek között annak köszönhető, hogy az elmúlt évtizedekben a pedagógus- és úgy általánosságban az értelmiségi szakma óriási presztízsvesztésen ment keresztül.

Az általános támogatottság hiánya és a tehetetlenségből fakadó beletörődés pedig itt is elindította a pusztító lavinát.

4.

Elnőiesedett pálya

Két éve Jocó bácsi írt egy cikket az elnőiesedett pedagógusszakmát érintő veszélyekkel kapcsolatban. Az írásban számos tanulságot olvashattunk, ám most másfelől közelíteném meg a problémát.

A minap egy pedagógusokat érintő beszélgetésben egy ehhez hasonló mondat hangzott el:

„A pedagógusok azért nem tudnak kiállni magukért, mert nagy százalékban nők alkotják a tanártársadalmat, és a nők eredendően kevésbé szeretnek konfrontálódni, vagy kiállni a saját igazukért, inkább a biztonságot választják.”

A mondatot követően egyszerre öntött el mérhetetlen harag, kétségbeesés, ellenállás, majd később a felismerés, hogy ebben talán lehet valami. Mert valljuk be, hogy a tyúkanyószerep, a „diákokért mindent” mantrázása, és a „legalább van munkám” attitűd sokkal inkább jellemző a társadalom azon részére, amely még jó pár évre van a teljes egyenjogúság kiharcolásától.

Kedves női (pedagógus) honfitársaim!

Mielőtt a következő kérdésemet megválaszolnátok magatoknak, először olvassátok el Szentesi Éva Disney-hercegnőkről szóló cikkét! Megvan?

Akkor most mindenki eldöntheti magában, hogy Mulán, Merida, Aranyhaj, Elsa, illetve Moana táborát kívánja erősíteni, vagy megmarad abban a szerepben, amelyben nem létezik önállóság, függetlenség, rátermettség és céltudatosság, csupán a rokka tűje által okozott öntudatlan, örök álomba zuhanás.

Bár az sem tart örökké, hiszen „a szőke mérnök fehér lovon, nettó ötszázzal” majd kiment minket keserű sorsunkból, aztán az egész világmegváltó jövőképünk egy távoli álom marad.

Megint. 

5.

Elidősödött pedagógustársadalom

Kár tagadni, hogy a pedagógusok körében sokkal több idős kolléga van, mint fiatal.

A legtöbb fiatalt az alacsony bérek tántorítják el a pályától, és ha el is végzik a hatéves egyetemi képzést, inkább jobban fizető állások után néznek.

Tehát némi túlzással azt mondhatjuk, hogy ennek a háborúnak a megvívásához egy olyan társadalmi réteget kellene megmozgatnunk, amely nyugdíj felé közeledve már leginkább csak a békére és megnyugvásra vágyik. A bérek arrafelé már nem annyira rosszak, a legtöbbjüknek már van (ha hitelre is) saját lakása, autója, kiskutyája, unokája. E mellé gyakran nem fér be a lázadó hangulat, és a változtatni akarás. Ez egyrészt teljesen érthető, másrészt szomorú.

Úgy gondolom, hogy ennek a rétegnek a legnagyobb a felelőssége a jobb oktatásért folyó küzdelemben, hiszen ők azok, akik – óriási (élet)tapasztalattal rendelkezve – iránymutató bölcsességgel rendelkeznek. Ők azok, akik olyan időket is megéltek, amikor még (talán) magától értetődő volt a pedagógusok társadalomban elfoglalt szerepe, éppen ezért nekik fáj leginkább az, ami jelen pillanatban az oktatásunkkal (is) történik. Mindenkire szükség van. A változáshoz is, illetve annak érdekében, hogy ez a mondat többé ne hangozhasson el:

„Hát. ez nem jött össze. Megint”

 HJR

U.i.: Az általam összegyűjtött öt pont természetesen nem fedi a teljes képet, számtalan elemet lehetne még kiemelni, és azt is érdemes leszögezni, hogy az elégedetlenség magja nem pusztán az alacsony béreknél keresendő, mindenesetre a centrális problémák egyikét képezi. Itt az ideje belátni, hogy nemcsak a katedrán szolgálunk példaként diákjaink számára, hanem akkor is, amikor értük, az utánuk következő összes generációért, szüleikért és magunkért is képesek vagyunk egységesen kiállni, és nem tűrjük csendben a tűrhetetlent.

 Kiemelt képünk illusztráció