McConaughey szép is, jó is, csak hát feleslegesen

–

Matthew McConaughey hosszú évek munkájával érte el, hogy ma ne elsősorban szépfiúként tekintsünk rá, hanem komoly színészként. Olyan külsővel, amilyen neki adatott, ez nem kevés küzdelemmel járt, de a 2014-ben elnyert Oscar-díja (a Mielőtt meghaltam című filmért, amiben egy AIDS-es cowboyt játszott), majd egy évvel később a True detective (A törvény nevében) című sorozata már senkiben nem hagyott kétséget afelől, milyen kvalitásai is vannak. Ehhez az is kellett (mint oly sok sztár esetében), hogy a külső adottságait elrejtse, vagy azoktól megszabaduljon. Mindkét alkotásban elcsúfítva láthattuk, így tényleg csak a belső energiáira koncentrálhattunk.

Egy ideig mintha azt a tanulságot vonta volna le belőle, hogy tényleg nem megy másképp: olyan szerepeket kell vállalnia, amikben előnytelen külsővel jelenhet meg. Nem volt szép (hogy finoman fogalmazzunk) a Wall Street farkasai mellékszerepében (viszont igazán emlékezetes maradt), a Harc a szabadságért című történelmi drámában, a White Boy Rick című, nálunk be nem mutatott filmjében, és végképp nem az Arany című opusban, amiben még rá is játszott a csúnyaságra, és telibe mutogatta a kamerának meglehetősen nagyra hizlalt ülepét.

Az utóbbi években tehát elbúcsúzhattunk attól a szőke, göndör fürtű aranyifjútól, akinek tökéletesen kidolgozott, napbarnított bőrét, világító fehér fogsorát és csibészes-macsós mosolyát annyi vígjáték és romantikus film aknázta ki még a ’90-es és a kétezres években. Ráadásul úgy tűnt, ennyi metamorfózist (különösen, ami a drasztikus fogyásokat és hízásokat illeti) nem is lehet büntetlenül megcsinálni egy mégoly szoborszépségű testtel sem, mint amilyen az övé volt valaha. Egy ponton túl (negyven felett) már nincs visszaút a szépfiúságba.

Matthew McConaughey isteni alakja a múlt ködébe veszett. Maradt a helyén egy elsőrangú karakterszínész.

Erre most itt egy új film, ami rácáfol minderre. A Vihar előttben Conaughey szép is, jó is – minő balszerencse, hogy tök feleslegesen. Ez egy kicsit olyan, mint amikor valaki egy hozzá méltatlan emberért epekedik, vagy amikor egy halálra ítélt kapcsolatban teszi ki szívét-lelkét. McConaghey rosszul választott, egy gyenge forgatókönyvre és középszerű rendezőre mondott igent és pazarolta a tehetségét. Hibáztatni persze nem lehet érte, több okból sem. Egyrészt nyilván a jó szándék vezérelte, másrészt a filmtervekről valójában sosem lehet tudni, mi sül ki belőlük, harmadrészt pedig nem lehet szemrehányást tenni senkinek azért, mert hitt valamiben, és teljes lényét beletette. Legfeljebb sajnálni lehet.

És az is tegyük hozzá, hogy egyetlen filmet sem lehet annyival elintézni, hogy „gyenge volt, rossz volt, nem méltó megnézésre”. A Vihar előtt nem is bántóan gyatra, csak nem ajánlanám senkinek az Oscar-szezonban, amikor sorra érkeznek az év filmes termésének nagyágyúi.

A sztori egész ígéretesen indul. Főhőse, Baker Dill (Matthew McConoughey) egy tengeri vitorláson él, megszállott horgászként, részeg turistákat pesztrálva. Igazi „keménylegény” ő, akinek bőrét ráncosra cserzette a nap és a szél, gatyáját rongyosra cincálták az évek, tornacsukája kitaposva, haja csatakosan, egy szál, kinyúlt pólóján izzadságfoltok, mégis ellenállhatatlanul vonzó, mert a szabadság és öntörvényűség szimbóluma. A sziget pedig, ahol napjait magányosan tengeti, a számkivetettek paradicsoma – egy képzeletbeli kolónia, egykor gyarmati terület, ma a társadalom margójára szorult „jólelkek” otthona.

Bakernek pedig mindene megvan, ami neki kell: a szenvedélye, a traumája, és egy helybeli szépasszony, aki bármikor az ölébe fogadja.

Aztán egy nap betoppan az életébe a végzet egykori gimis szerelme képében (Anne Hathaway), és közli vele, hogy közös fiuk (akivel Baker évek óta csak képzeletben kommunikál) segítségre szorul, mert bántalmazói kapcsolatban élnek. A film noirok klasszikus femme fatale-ja nem kevesebbet akar Bakertől, mint hogy végezzen az erőszakos férjével. A gyerek érdekében.  

Bizony, a történetnek számos eleme ismerős lehet a műfaji sajátosságokból fakadóan, csak az a fojtott hangulat hiányzik, a robbanásig fokozott feszültség, az egyre érthetetlenebb és szövevényesebb cselekmény és a zavarba ejtő fel nem oldozás – ami a noirok lényege. Az alaphelyzet még viszonylag korrekten tárul elénk, a sziget (Plymouth, amit a magyar szinkronban következetesen „plímusz”-nak ejtenek) kellően lepusztult, bűnös és ártatlan egyszerre; szegény anyagiakban, de gazdag természeti adottságokban, és valóban tele van rejtéllyel meg ígérettel.

A mellékalakok is hozzák a jól bevált recept sémáit: a középkorú szerető kellően kéjes és bölcs (Diane Lane fantasztikus bőrben van, tényleg), a bennszülött jóbarát megbízhatóan hordozza az ősi tudást (Djimon Hounsou), a kocsmáros látott már jobb napokat, a boltos asszony, Consuella pletykás, mint a vénasszonyok bárhol, és felbukkan egy titokzatos zavaró elem is, az öltönyös-szemüveges aktakukac képében (Jeremy Strong – ő egy csöppet, khm,  túljátssza).

Eddig minden adott egy jó kis sötét krimihez, ami főhősünket lelki utazásra késztetheti – megmártózásra a saját pokla legmélyebb bugyraiban. Csakhogy a rendező-forgatókönyvíró Steven Knight többet akart, ő a családon belüli erőszakról szeretett volna prédikálni – és ez itt a bökkenő. Mert ehhez egyáltalán nem ért.

A legrosszabb, ami történhet mindazokkal, akiket még fel kell világosítani a jelenségről, ha azt az üzenetet kapják: hogy 1. a bántalmazók első ránézésre erőszakosak, azonnal látszik rajtuk a valódi természetük. 2. Mindig agresszívek, nincs másik arcuk, mindenkibe egyformán belerúgnak, ebből áll a napjuk. 3. A bántalmazás nyílt titok mindenki előtt, egy egyhetes utazás második napján már erről pletykál a környezetük. 4. a családon belüli erőszakból csak egy kivezető út van: a bántalmazót el kell tenni láb alól. 

Minden, ami ezzel kapcsolatban megjelenik a filmben, merő hazugság és hamisság. És mivel ezt szánják a film fő mondanivalójául, minden romba dől, amit előtte felépítettek. Az utolsó csavar, egyben befejezés meg aztán végképp semmissé teszi mindazt, ami még érték volt a filmben, mert olyan komolytalan, hogy csak mosolyogni lehet rajta.

A „Vihar előtt” egyetlen igazi erénye Matthew McConaughey alakítása marad, aki olyan emberi tartalmat és lelki mélységet kölcsönöz a figurának, hogy abból még egy ilyen félresikerült próbálkozásban is néhány jelenet erejéig valódi ember válik.

Ugyanis olyan könnyedén nyúl le a lelke mélyére, hogy felszínre hozza a démonait, ahogy más a sarki közértbe ugrik le. Egyszerűen bejárása van oda. És ehhez ma már nyugodtan felvállalhatja a szerencsés külső adottságait is, már nem fél egyszerre döglesztő pasi és sérült ember lenni. Le a kalapot előtte.

Partnernője, Anne Hathaway sajnos nem tartja a tempót vele, neki nem megy ugyanez (pedig az elvárás pontosan ez volna az ő figurája esetében is.) Bármilyen nagyszerű színésznő, a végzet asszonya attitűdöt nem tudja magára ölteni, ahogy a bántalmazott nő összetörtségét, traumatizáltságát sem. Kár, mert enélkül nincs meg a lényeg – a mély összetartozáson, hasonlóan terhelt múlton és közös fájdalmon alapuló kapcsolat. Persze nem csak az ő hibája, hogy a Vihar előtt végül kudarcba fullad – ez elsősorban az író-rendező sara.

Kár érte. Lehetett volna jó film is, ha olyan ember nyúl a témához, akinek van tapasztalata, emberismerete, és aki nem akar mindent szájba rágni – hiszen a noir esetében ez megbocsájthatatlan hiba. Így csak Matthew McConaughey megrögzött rajongóinak érdemes látnia, hogy az ő nagyszerű munkája ne maradjon hiábavaló.

Gyárfás Dorka

Képek: Big Bang Media