Miért van az, hogy a stílust bizonyos népekhez kötjük? A franciáknak van stílusuk, az olaszoknak van stílusuk, még az angoloknak is van. De például egy románnak… nem ez az első, ami eszünkbe juthat. És persze rólunk, magyarokról sem ez lenne az első asszociációja egy külföldinek. (Bár talán a századforduló környékén, és a XX. század első évtizedeiben közel voltunk hozzá…) Miközben a sztereotipizálás persze hülyeség, mert mindenütt élnek olyan emberek, akiknek az ízlése kiemelkedik az átlagból.

Csak azért írom ezt, mert noirt nem lehet máshogy készíteni, mint biztos stílusérzékkel, és ez korántsem csak a szereplők öltözékére vonatkozik, ó, dehogy. Ugyan a noirt Amerikából származtatjuk (ami hagyományosan megint csak nem kifejezetten „stílusos nemzet”), de a kifinomultság (vonatkozzon akár eleganciára, akár romlottságra, lerobbantságra), az arányok tökéletes vegyítése akkor is alapfeltétele. 

A hegyek szigete esetében mindjárt a film elején felmerül a kérdés, hogy ez rendben lesz-e, amikor felcsendül Iggy Pop The Passenger című száma (meglehetősen domináns zene), és a képen megjelenik Vlad Ivanov letagadhatatlanul kelet-európai feje egy kietlen tengerpart mentén haladó hajó fedélzetén.

Olyan kontraszt van a kép és a zene hangulata között, ami felveti a kérdést: jó-e ez a disszonancia, stílust akar-e teremteni, vagy sem? A baj az, hogy ez mindvégig így marad.

Ami bátorságnak is hathatna, az sosem válik egyértelműen azzá, csak egy kísérlet marad a hagyományos választással szemben.  

Hősünk tehát – akit Cristinek hívnak – a Kanári-szigetek egyik, La Gomera nevű szigetére érkezik, ahol a noirokból ismerős Femme Fatale várja. A lélegzetelállító szépségű nő (Catrinel Marlon) rögtön közli: ami köztük történt Bukarestben, az csak az álca miatt eshetett meg, itt és most már nincs köztük semmi - nyilván az üzleti kapcsolaton túl. Később látjuk is azt a bizonyos bukaresti liezont, ami persze azt sugallja: szegény Cristi, még jó, hogy nem fogja tudni ennyiben hagyni a dolgot. Egy ilyen ágyjelenetet bizonyára szívesen megismételne az ember. De kemény zsaru ő (merthogy az a hivatása), arcizma sem rándul.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Egyre több szereplő bukkan fel azután, helyi keménylegények például, akik Cristit egy ősi füttynyelvre tanítgatják, amin majd később kommunikálniuk kell. Ez adná a film komikumát, hiszen elég mulatságos ezeket a zord fickókat a szájukba nyúlkálva nézni – egyedül a bombanő nem hat komikusnak fütyülés közben, neki még az is jól áll. Folyton szó esik valami Zsoltról is – akinek a neve ugyan magyar, de a nemzetisége nem lényeges –, és felbukkannak más román rendőrök, élükön a dörzsölt rendőrkapitány asszonnyal, Magdával (Rodica Lazar), aki bámelyik pasin túltesz rafkósságban, keménységben. És persze minden a pénz körül forog… Elég sokáig ennyit tudunk kihámozni a sztoriból. 

Nyilván senki sem szeret úgy ülni a moziban, hogy nem érti, mi történik. Tíz-húsz percig még oké, de ennél tovább elég frusztráló. 

Márpedig A hegyek szigete végképp ilyen történet – végig azt vártam, hogy kiderüljön, mi többről szól, mint a pénz utáni hajszáról. Nem volt egy szereplője, akivel azonosulhattam volna, nincs olyan karaktere, aki megbízhatna a másikban, mindenki mindenki ellen harcol, és aztán mi lesz? Miért érdekeljen így, hogy ki győz végül? (Meg aztán, elég nyilvánvaló…)

Tényleg nem a győzelem a fontos, hanem talán az, mennyire nincs különbség a bűnözők és a bűnüldözők között. De semmi, abszolúte semmi. (Ilyet viszont nem először látjuk.) És nincs olyan arc a filmben, aki ne lenne képes bármire – miközben lágyan szól az opera a háttérben. A zene ugyanis végig meghatározó marad, és mindig leválik a vászonról. Anna Netrebkótól Ute Lemperig felvonulnak a legszebb hangok és legszebb melódiák (népszerű operaáriáktól és duettektől Bicska Maxi Cápadaláig), elnyomva a látványt, erőszakosan.

Ahogy a fejezetcímek (hat szereplő neve egy rikító háttér előtt) sem igazán passzolnak a lefojtott, neutrálisnak szánt tónushoz, ami a történetmesélést és a dialógokat jellemzi. Nem áll össze nekem, bevallom.

Stíluskavalkád, ha jóindulatúan akarunk fogalmazni, katyvasz, ha őszintén. 

Azzal a kíváncsisággal ültem be rá, hogy vajon egy román film – egy bizonyítottan tehetséges rendezőtől – képes-e olyan nemzetközi sikert elérni a műfaji filmek mezőnyében, ami egy magyar filmnek sosem sikerült még. Mert a művészfilmek piacán már stabil helyünk van, mindkét országnak. A nyomorúságunkról, a történelmi traumáinkról, a poshadt, kisszerű és provinciális világunkról tudunk mesélni. De tudunk-e itt, Kelet-Európában mást is? Tudunk-e leckét adni eleganciából, rafinériából, emberi drámákból?

Ha A hegyek szigete hivatott ezeket a kérdéseket megválaszolni, akkor a válasz sajnos: nem. Ugyan ott áll mögötte egy csomó nyugat-európai befektető, és olyan helyszínek is adottak, mint a Kanári-szigetek holdbéli tája, vagy Szingapúr csillogása, de ez mind nem elég. Vagy jobban magunkra kellene szabni a műfajt, vagy sokkal mélyebben elsajátítani. Esetleg mindkettőt…    

Gyárfás Dorka