–

Esküszöm, hogy mind ez idáig próbáltam megőrizni a hidegvérem, nem stresszelni, nem hisztériázni a felvételi körül, ja, meg hát stresszelni, mint kiderült, amúgy sem lehet, lásd lejjebb.

Nem akartam fél évet görcsbe rándult gyomorral tölteni.

Nem akartam a gyerekemet felesleges szorongásokkal terhelni.

Nem akartam felülni erre a hisztéria vonatra.

Nem akartam, hogy a családunk minden napja, minden estéje és hétvégéje egy szaros középiskolai felvételi fojtogató szorításában teljen.

Nem akartam még jobban utálni az egész oktatási rendszert az összes béna, ósdi hibájával, a maradi fafejűségéért, a nebulók elszögletesítéséért, a rugalmatlanságért, a fantáziátlanságért, a nem gyerekközpontú hozzáállásáért, az idióta elvárásaiért, a hibakereső megközelítéséért.

És nem akartam még egyszer abba a hibába esni, mint két éve, hatodikban, amikor azzal a felkiáltással hajszoltam végig a gyereket fél éven keresztül a péntek délutánok háromórás előkészítőin, hogy „tudom, ez most szar, de ha odateszi magát, akkor feltétlenül meglesz az eredménye”. Mert végül nem lett igazam. Hiába eszes, hiába dolgozta végig rendesen a hónapokat, hiába tanult becsülettel, kutyafülét sem ért. És én nem akartam még egyszer átverni a palánkon.

A mostani esetünket is azért mesélem el, mert olyan jellemző tünete ennek az egész idióta felhajtásnak. Nem ez a konkrét dolog fáj, felül tudok emelkedni a személyes konfliktusokon. De mérhetetlenül frusztrálónak tartom ennek a rigorózus felvételinek a valóságtól elrugaszkodott, lehetetlen elvárásrendszerét, amely másra sem jó, mint a diákokból kiölni a törekvést és a motivációt.

Eleve mélységesen felháborítónak és kontraproduktívnak tartom, hogy matematikából évek óta az átlagteljesítmény az összpontszám ötven százalékánál mozog. Ami, mondjuk, az iskolai számítást nézve, elégtelen. Egyes. Karó. Bukta. Pocsék eredmény.

Mégis hogy lehet egy komplett korosztályt ennyire megalázni? Miért kell eléjük ilyen torz tükröt tartani? Mire jó az, ha sokan, a nagy átlag, ugye – komplett hülyének érzi magát? Ha azt látja, hiába igyekezett, hiába tette oda magát, járta végig az előkészítőket, üldögélt a szülő mellett éjszakába nyúlóan gyakorolva? Mi ebből az üzenet? Hogy ne iparkodj, mert felesleges? Hogy hülye vagy, és erről már 14 évesen is papírod van?

A matematikai feladatok, melyek értelemszerűen könnyen pontozhatók, és ahol vitának legtöbbször helye nincs, évek óta gyerek próbálóan, keservesen nehezek. Nagyon ritkán esik meg, hogy megkönnyebbült, kamaszok jönnének ki a nagy nap után büszkén magukra, a tudásukra, gyors eszükre.

A magyar felvételinél azonban az utolsó feladat, a fogalmazás már enyhén szólva is véleményezhető. Ott sok múlik a jóindulaton, a felfogáson, a rugalmasságon… és még mennyi mindenen, mint kiderül. Ahogy kell, akkurátusan én is végiglapoztam a megoldókulccsal a kezemben mindkét feladatlapot.

A magyar fogalmazás értékelésénél aztán ledobtam a láncot. Ott gurult el a gyógyszerem, és veszítettem el azt a hidegvéremet, amit szeptember óta féltőn őrizgettem – a körülmények ellenére.

A feladat körülbelül úgy szólt, hogy „egyesek szerint felnőttnek lenni sokkal jobb, mint gyereknek, mások ezt éppen fordítva gondolják. Írj két–két érvet mindkét állítás mellett, és fejtsd ki, számodra melyik álláspont az elfogadhatóbb!”

Amellett, hogy érdekes volt belelátni a gyerekem gondolkodásába (éljen, éljen, észrevette az igyekezetemet, és azt is vágja, mennyi aggodalommal és felelősséggel jár a felnevelése), egészen elképesztett az értékelés. Mert nem értettem. Diplomás emberként sem. Le is szaladtam gyorsan megkérdezni a jelen lévő szaktanárt, magyarázza már el nekem, mi a baj.

Az első probléma már rögtön a megfogalmazással volt. A gyerek ugyanis végig egyes szám második személyben szólította meg az olvasót, azaz „ha gyerek vagy, akkor az azért jó, mert… Azonban, ha felnőtt vagy, akkor…” Mint megtudtam, ez azért hibás, mert így, „ebben a formában anglicizmus, ami valóban igen elterjedt a köznyelvben, de egy fogalmazásban ennél magasztosabb színvonalat várnak el”. Igaz, hogy számos újság, regény szintén ezzel a technikával dolgozik, de az most nem érvényes, hiszen „hiába ez van általánosan elterjedve, az iskola azon igyekszik, hogy színvonalas írásra okítsa a gyerekeket. Ez pedig nem az.” Még mindig nem értem, de nincs mit tenni, tovább megyek.

A második hibát szintén szubjektívnek ítéltem meg. A dolgozatban ugyanis elhangzott az, hogy „ha gyerek vagy, akkor sokat stresszelsz”.

Ma azonban megtudtam, a stressz szó szleng, így pontlevonás jár érte. Mert az is köznyelvi.

Már a gutaütés szélén billegve próbáltam azzal érvelni, hogy hány irodalmi műben szerepel ez a szó, hát Esterházy is… De a tanerő tántoríthatatlan volt. Esterházy nem jó példa, hiszen az szépirodalom, nézzem csak meg, még káromkodni is szokott, az sem lenne megengedett.

Tehát sem a köznyelvi, sem a szépirodalmi megfogalmazás nem helyes… ám itt elvesztettem a fonalat. Ez már valóban egy olyan komplex elvárás-mátrix, ahol képtelenség kiismernem magam. Hogy mit tudok erre útmutatónak, tanulságként vagy csak úgy a mihez tartás végett tanácsolni a gyereknek a jövőre nézve, arról fogalmam sincs. Bármiféle üzenet, amit az értékelésből, vagy magából a felvételiből ki akarnánk olvasni, rossz.

Félre ne értsenek (mínusz egy pont), még egyszer hangsúlyozom, nem ez a pár pont zavar. (Mínusz egy pontért) pont leszarom. De rettenetesen bánt, hogy fiatal, alapvetően jól motiválható, érdeklődő és szorgalmas gyerekekből kiábrándult, frusztrált droidokat nevelünk nagy elánnal.

Búcsúzóul inkább Pázmány Pétert idéznék (újabb mínusz egy pontért, de hát most már – az esélytelenek nyugalmával – akár nagyvonalúskodhatok is):

Mindenkinek, aki ezt a felvételi rendszert kitalálta, elfogadja, támogatja, és fenntartja „annak pedig a seggem bűzös terhét küldöm”.

 

Péczeli Valéria