–

Felnőttként hajlamosak vagyunk legyinteni a dologra

Hiszen mind átmentünk ezen az egészen, meg „rémes volt az iskolarendszer régen is”. És különben is, „ez felkészíti a gyereket a jövőre, amikor még ennél is durvább stresszt, szorongást kell elviselnie. Végtére is ez jó edzőpálya” – nyugtatjuk magunkat. És akkor is el kell viselni, ha nehéz. Mellesleg, „kölyök, te akarsz épp olyan marha felnőttes tini lenni, nem? Meg évek óta sokáig akarsz fennmaradni, meg »nagyoskodni«, nem? Na, hát akkor rajta!”

Nagyobbat nem is tévedhetnénk.

Úszni sem úgy tanulunk, hogy egy marcona alak belerúg minket a mély vízbe azzal, hogy „el kell viselni, kisfiam”. Meg máshol még ennél is mélyebb ám. Illetve lehet így is, csak többnyire nem így képzeljük a gyerekeink életre való felkészítését.

De kezdjük az elején!

Azért az elején, mert mintha elfelejtettük volna, miért is tanul tovább a gyerek. Vagy az, hogy mi minden történik a középiskola évei alatt. Kezdjük azzal, hogy ezen évek alatt jönnek létre a felnőttkori lexikális tudásának, műveltségének az alapjai. Olyan „apróságok” mellett, hogy szeret-e majd olvasni, filmet nézni, vagy nem. Beszélni-e majd rendesen is nyelvet, vagy csak nyekeg, vagy azt sem, ahogy a magyarok többsége. Egyáltalán, felfogja-e azt a tényt, hogy a tudás hasznos dolog, vagy ez nem érdekli. Élvezi-e majd az életben, ha képzi, fejleszti magát, vagy ez örök nyűg lesz. Nem mindegy.

Alapok

Emellett, akinek felnőttként vannak úgynevezett „gyerekkorom óta” barátai, azok jelentős része ebből a korszakból származik. Nem feltétlenül a középiskolai osztályból, de ezekből az évekből. Tudom, hogy manapság jó pár általános iskolás szexel, meg járnak egymással, de azért nagy arányban az első meghatározó élmények a középiskolából származnak. Sőt, a szexuális kultúrát is javarészt ebben a korban szerzik. A szociális kapcsolódásaikat, azok minőségi igényeit, alapjait itt állítják fel maguknak. 

Itt tanulnak meg tisztelni vagy nem tisztelni egy tanárt, és ha lesz tisztelhető tanáruk, az itt tesz rájuk mély benyomást tudással, széles látókörrel, szemlélettel, kíváncsisággal.

Vagy nem tesz, és innentől a nagy nihilista vagány „beleszarás” válik mintává.

Nem mindegy, hogy az iskolai közegben az lesz a menő, aki okos, vagy az, aki az első csoportos szexszel kapcsolatos élményeivel haknizik a folyosón. Nem mindegy, hogy olyan lesz a suli, amiben mindenki sportol, vagy olyan, hogy a vécéből csak cigiszagúan lehet kijönni. Nem mindegy, hogy az iskola olyan, hogy van frankó tábor, kirándulás, közösség, amihez kapcsolódni, amire emlékezni, építeni lehet, és feltöltődni belőle. Vagy az intézmény egy légüres térben lévő kamaszt gyárt nekünk, akinek vagy mi, dolgozó, ciki és tiniszemmel idióta felnőttek töltjük ki a szabadidejét, vagy a téren találja meg.

Ezek, a gyerek életét meghatározó, életre szóló tapasztalások múlnak a középiskolán

Jelenleg úgy kell bejutni ezekbe az intézményekbe Magyarországon, hogy először is központi írásbeli felvételi van, azaz egyetlen dolgozatot írsz, és azt küldik el minden iskolába. Ha elszúrtad, mindenhol elszúrtad. Ha nem szúrtad el, akkor minden egyes iskola külön pontszámítási rendszerében (igen, tényleg) egyesével kiszámolhatod, hol mennyit ér a feladatlapod. Imádkozol, hogy behívjanak szóbelizni. Van, ahol van, van, ahol nincs. Van, ahol csak elbeszélgetnek, van, ahol négyórás a szóbeli. Akármennyi középiskolát beírhatsz, a rendszerben egyáltalán nem számít, hogy sok helyre pályáztál, van nagyjából két hét, amikor kétnaponta mész felvételizni, mint egy gép. Sokszor úgy jön ki, hogy naponta két szóbeli van. E mellé iskolánként más és más papírokat, bizonyítványt, fényképet stb. kérnek.

Az egész család hónapokig böngészi a neten a feltételeket. Aztán elemez, megbeszél, határidőket tart. Nyomtat, sőt nyomdát vesz, úgy olcsóbb.

Csapatbeosztások készülnek, ki hova megy a gyerekkel. Valaki tanul vele extrában, a másik iskolákat hívogat, kérvényeket írogat vagy táblázatokat gyárt. E-mail-, chat-, telefoncsatornák keletkeznek, és ezek csak a felvételit tartják szem előtt. Mindenkinek külön feladatai vannak. Minden héten más nyugtatja, biztatja és csillapítja a gyereket, aki teljes bizonytalanságban van, húszféle listát gyárt iskolákról, felvételi feladatokról, felvételihez csatolandó dokumentumokról. „Kell még igazolványkép, papa. Ki kell nyomtatni a tavalyi bizonyítványt a netről. Kell egy jellemzés ebbe a suliba, kézzel kell írni. Oda híres fotókat kell vinni, ide egy fogalmazást magamról.”

Ha behívták három, négy, öt helyre szóbelizni, olykor ütköznek időpontok

Ilyenkor kérvényeket kell írni, mint akkor is, amikor a gyerek írásbelije egy–két ponttal marad le a szóbelihez kellő határról. Az egész család titkárnő, sofőr, személyi edző, szakács üzemmódban van. Hónapokig. Az általános iskola úgy támogatja ezt a nehéz időszakot, hogy elküldi a központi jelentkezési lapot. Pont. És az általános iskola előtt leborulsz, mert csoda, hogy képesek színvonalas oktatást produkálni ebben a sokszor kaotikus térben. Mindenkinek minden oldalon ezer kötelezettsége, kötöttsége van. Hogy mást ne mondjak, a nyolcadikosok keringője a legzsúfoltabb felvételi előtti héten van, annyi a program… Miközben a gyereknek amúgy is téboly az időbeosztása, gondolok itt, ugyebár, a nulladik órában zajló ének- és tesiórákra, meg mindenre, ami ma egy felvételiző általános iskolás életét nehezíti.

És mindennek a katasztrofális mátrixnak a tetején ülnek tizenkét–tizennégy éves gyerekek…

…Akik legtöbb esetben, ugye, először így élik át a „kisgyerek- helyett… nagygyerek-élményt”. A pályaválasztást, a komoly tétet, a stresszt, az idegeskedést. Felfoghatatlan mennyiségű és érthetetlenül bonyolult a feladatrendszer, teljesen feleslegesen megbonyolított a pontrendszer, miközben (amúgy érthetetlenül) a legtöbb esetben hihetetlenül kedvesek és készségesek a középiskolai titkárságok. Vélhetően évek óta több ezer frusztrált szülővel, gyerekkel van dolguk.

Valószínűleg el sem tudjuk képzelni, valójában mekkora káosz van a rendszerben, ha mi ennyit érzékelünk belőle.

De volt olyan középiskola, ahol a negyvenkilencféle papírból egyet elfelejtettünk. És felhívtak minket, hogy ezt tessék még mellékelni. Ki is vághatták volna azonnal a gyereket a felvételi folyamatból. De szóltak. Nagyon meglepődtem.

Szóval szerintem ez a felvételi rendszer…

…sok tekintetben romboló, általánosságban pedig mindenki számára káros felállás. Ha valaki eltölt egy felvételi időszakot bármelyik kölyökkel, látni fogja, hogy ez sajnos igaz. Ebben a mostani káoszban a legkevésbé a gyerek tehetsége fontos, a szándéka, terve, akarata szintén túlságosan keveset számít.

Adott egy teljesen igazságtalan és feleslegesen stresszes írásbeli, ahol negyvenöt perc van matekból a tíz példára. Értem, hogyha szelektálni szeretnénk, azt szigorú feltételek mellett hatékonyabban tehetjük, de szerintem túl magasan van a léc. Legalábbis, ami a stressz-szintet jelenti a napi rutinhoz képest. És mindemellett van egy szóbeli, ami minden iskolában teljesen más, és amire emiatt alaposan felkészülni is közel lehetetlen. Illetve tizennégy évesen – hetekig éjszakázva – esetleg lehet. Ezt csinálja ezekben a napokban minden gyerek. Jobb híján.

Egységesnek mondott rendszer, ami nem is rendszer, hanem arcpirító káosz.

Ebben kellene felkészülnie a gyereknek élete egyik legfontosabb életszakaszára, amelyik teljesen biztosan meghatározza a felnőtt korának igen fontos, említett részeit. A személyiségének egy részét. A képességeit. Az alaptudását, és az alap- hozzáállását az élethez. És ki merem mondani, hogy ezek a gyerekek pontosan az ellenkezőjét érzik és kapják annak, mint amit kellene nekik. Ez az egész azt üvölti feléjük, hogy kicsit sem vagytok fontosak. Sem az, amit tudtok, sem az, amit akartok. Sem az, amire készültök, sem az, amitől féltek, aminek örültök, amiben kihívást láttok. Nem fontos nekünk semmi, ami ti vagytok.  

Pedig nem ezt érdemlik

Nem azt érdemli ez a rakás csillogó szemű kamasz, akik szépen megfésülködve éppen most szorongatják a tolltartót valami vadidegen, lenyűgöző középiskola termei előtt, hogy négy–öt hónap izzasztó készülés után egy sokkszerű élményt követően zokogjanak a folyosón, ahogyan gyakran láthattuk ezt az írásbeli felvételik után. És nem ezt érdemlik az iskolák sem. Döbbenetesen normális, segítőkész, kedves emberek szinte mindenhol megértőn bólogatnak, és tanárok meg szülők kísérgetik az elszánt gyerekeket, akik próbálják feldolgozni, ami éppen történik velük.

Pedig lehetne ez tök izgalmas, sőt akár szép élmény meg próba is. Lehetne valódi megméretés, sokkal reálisabb körülmények között, emberibb léptékkel, és nem is kellene hozzá sok. Szerintem megérdemelnék.

Doffek Gábor