–

Sok dolgot elvettek az emberektől az utóbbi időkben.

Mondjuk, én csak az utóbbi idők óta figyelem őket. Azelőtt leszartam, mi van velük, inkább magammal voltam elfoglalva. Olyan dolgokkal, hogy szerelmes legyek, hogy legyen pénzem, hogy bulizni menjek egy szép ruhában. Ilyen kis önző hülyeségek, sekélyes módon, tudjátok.

Aztán, ha szerencsések vagyunk, kinövünk ezekből. Nem azért, mert magunktól megtanuljuk, hanem, mert – ha szerencsések vagyunk – nem veszünk el a nagy, aljas mocsárban, és olyanok mellé keveredünk, akiktől elleshetünk néhány leckét emberségből, tudásból. Ha még van benned jóra való hajlam is, akkor termőképesebb táptalajból nő ki a tudás.

De vannak olyanok is, akik nem szerencsések. Akikre könnyebben hatnak a rossz dolgok, akik könnyebben felbasszák az agyukat, elhisznek bármit, akik nem számolnak el tízig, de sokszor kettőig sem. Akikből kiveszett az az alapvető emberi érzés is, hogy a halállal nem viccelünk, nem űzünk gúnyt a gyászból, már csak azon egyszerű oknál fogva sem, mert egyszer eljön érted is, ahogy mindenkiért.

Két hónappal ezelőtt meghalt Princz Gábor (a Postabank volt vezérigazgatója - a szerk.). Ismertem őt. Igaz, kicsi voltam még, amikor ő gazemberségeket csinált, amikért végül el is ítélték. Én már csak onnan ismertem, hogy pultos voltam egy bisztróban, ő meg törzsvendég, és mindig a pulthoz ült, így sokat beszéltünk. Vicces ember volt. Ravasz volt a szeme. Sokszor nevettem a poénjain. Nem foglalkoztam vele, honnan jött és mit csinál, hanem simán csak érdekelt, hogy miről beszél, mert értelmes ember volt, és szerettem nevetni vele.

Amikor felmondtam azon a helyen, hogy tanuljak, és az írással foglalkozzak a felszolgálás és kávéfőzés helyett, az egyetlen ember volt a tehetős vendégek közül, aki a kezembe nyomta a névjegykártyáját, és azt mondta, bármikor felhívhatom, segíteni fog, hogy könnyebben boldoguljak. Tudom, hogy nem csak úgy mondta. Tudom, hogy segített volna. Én viszont soha nem hívtam fel, és soha többé nem találkoztunk.

Amikor két hónapja meghalt, megrendültem egy kicsit, mert emlékeztem még arra a régi, számomra kedves ismerősre, aki nekem – gyakorlatilag egyedüliként – segíteni szándékozott.

Néhány cikk, nem sok, ennyi jelent meg róla a halálakor. Biztos azért, mert valamikor gazember volt. Vagy már nem volt annyira fontos. Vagy, mert már mindenki leszarta.

Két napja meghalt Andy Vajna. Ő is bejárt ugyanabba a bisztróba, ő is sokszor ült a pultnál. Akkor még az a szép, magas szőke barátnője volt, akinek egyszer kilógott a mellbimbója valamilyen puccos partyban, a bulvár meg pillanatokon belül lehozta a fotókat róla. Vele nem beszélgettem soha. (Nem mintha ilyesmit elvárna a vendégtől egy senki kis pultos.) Ő nem adta ide a névjegykártyáját, és nem maradt bennem semmilyen benyomás róla. Jobban emlékeztem a szép, szőke csajra, akinek a bulvár szétszedte a mellbimbóját.

Később, amikor már érdekelt, hogy mi zajlik körülöttem, Vajnáról is olvastam híreket. Hogy megvette a TV2-t, meg rádiója lett, meg a kaszinó-ügyei, szóval, hogy Fidesz-közeli csóka lett. És akkor jött az új csaj is, a jóval fiatalabb, ez is jó magas, csak barna, kicsit harsányabb.

Korábban engem gyakran hívtak a Mokkába, többször mesélhettem ott a rákellenes kampányomról, de miután kormányellenes tüntetéseken szónokoltam, többé nem hívtak szerepelni, a köztévés Ridikülbe sem invitálnak azóta. Ebben az Andy nevéhez köthető TV2-ben is más lett a hangulat. Propagandatévé lett, ömlött belőle a gyűlöletkampány.

Az utcákon, és minden fórumon szép lassan megváltozott a hangulat, az emberek dühösek lettek, és mi, akik máshogyan gondolkodunk, szót emeltünk. Mi is rohadtul dühösek voltunk, aztán kicsit beletörődtünk.

Persze ez mindennek a leegyszerűsítése. Nincs egyetlen felelős, én is csak a magam nevében beszélhetek. Sokszor úgy érzem ma is, hogy nincs sok közöm ehhez, nem is vagyok elég okos hozzá, csak mesélek valamiről, ami talán nem is úgy történt meg, ahogy arra visszaemlékszem.

De az emberek még mindig dühösek. Olyan mélyen és zsigerileg haragszanak, hogy elfelejtik azt is: a gyászban nem gyalázkodunk.

A fegyver végül mégis azok felé fordult, akik megalkották, és felemelték azokat. A gyűlölet évek óta hömpölyög, és már nem ismer határokat, sokszor emberséget sem. Most aztán tényleg olyan részt mart ki magának a lelkekben, amire azelőtt nem volt példa.

Elfelejtették sokan, hogy a gyászt tisztelni kell?

El!

Elfelejtették, hogy nem egyetlen ember a felelős? Hogy nem Vajna Timire kellene haragudni?

De ha egyszer rá lehet a legjobban? Ha egyszer ő rakta ki a legjobban a kirakatba, mennyi minden jutott neki?

Szerinted még akkor sem lehet, mert értelmes ember ilyet nem csinál? Mert sokkal jobban látja az összefüggéseket, és nem timikézik, és nemcsak rá haragszik, hanem az összes többire, aki elindította a gyűlöletkampányt, és széthasította az emberek elméjét ezzel a sok maszlaggal?

Lehet! Lehet, hogy így kéne.

Hogy Vajna Timi is csak egy tünet? Hogy neki is rossz sora volt, nézzük meg, honnan jött, hogy bántalmazták, szegény volt, nem tehet róla, ne bántsuk a gyászában, meg amúgy is… senkinek semmi köze hozzá, hogyan voltak együtt a férjével?

Lehet!

És azoknak az embereknek, akik fröcsögnek és mémeket gyártanak, ki vizsgálja meg a múltjukat meg a mentális állapotukat?

Tőlük ki kérdezi meg, hogy voltál-e bántalmazott, van-e pénzed kajára, fel tudod-e nevelni a kölyködet? És attól, aki úgy néz ki, hogy körülötte minden rendben van, attól ki kérdezi meg, hogy mikor elég?

Ja, vagy úgy. Ők nem látszanak… ők csak egy homályos, egybefüggő massza, akiknek sok százezres Instájuk sincs, és könnyen lehet rájuk mondani:

„Undorító parasztok vagytok, amiért még a gyászban sem hagyjátok nyugodni!”

Átlépte már itt rég azt a határt, azt az emberi minimumot a közbeszéd, hogy ezt számon lehessen kérni. És ha meghal egy olyan figura, aki ezért (ha csak részben is) felelős volt, és elkezdik rajta meg az asszonyán köszörülni a nyelvüket, akkor azon én nem csodálkozom. Nem értek egyet, de nem csodálkozom.

Majd néhányan megírják, hogy Vajna tulajdonképpen király csávó volt, – egyszeriben amnéziába esve –, és elfelejtve, mi mindenhez volt még köze a sok klassz filmen túl. A többi meg elmondja, hogy „hagyjátok az özvegyet”.

Én meg közben a Princz Gábort sajnálom. Ha jobban utálná őt a nép, most írhatnék egy hosszú, ömlengős Facebook-bejegyzést arról, hogy egyszer ideadta a névjegyét, mert segíteni akart. Elmondhatnám benne, hogy 

„Temetni jöttem Caesart, nem dicsérni,
A rossz, mit ember tesz, túléli őt;
A jó gyakorta sírba száll vele.”

És akkor én is elmondhatnám magamról, hogy nagyon érzékeny vagyok, meg emberi, meg malaszttal teljes.

Most viszont sem a fröcsögőkön, sem a dühön nem csodálkozom, még ha én magam nem is érzek dühöt. De részvétet sem.

Szentesi Éva

Az idézet William Shakespeare: Julius Caesar című darabjából van.

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ Image by Marie LaFauci