Amikor saját érintettségem okán böngészni kezdtem az interneten, nagyon kevés cikket találtam az egyedülálló kismamák témakörében. Míg az elvált szülők gyermeknevelési kérdéseit a társadalom nem kezeli már tabuként, addig vajmi kevés szó esik azokról a nőkről, akik vagy kényszerből, vagy szabad akaratukból, de egyedül vállalják a gyermeküket.

Remélem, megértitek annak a lelki folyamatnak a mélységeit, amelyen egy egyedülálló kismama keresztülmegy, és utána inkább együttérzéssel, mint ítélkezéssel fogtok ránk tekinteni. A sorstársaim számára pedig némi vigaszt nyújthat a tudat, hogy nincsenek egyedül…

Nagyjából két hónapja tartott a kapcsolatom a leendő gyerekem apjával, amikor egyre inkább éreztem, hogy nem illünk össze. Mégsem akartam szakítani vele, mert a rengeteg csalódás után, amit átéltem, nagyon vágyódtam a stabilitásra, abban reménykedtem, hogy idővel mégiscsak megérkezik a meghittség a kapcsolatunkba, és nem csak „agyilag”, hanem érzelmileg is képes leszek felé elköteleződni. Aztán egy vasárnap délelőtt, egy hét gyötrődés és szorongás után szembesítettem magunkat egy pozitív terhességi teszttel.

Mivel védekeztünk, ráadásul nálam egészségügyi okokból elvileg minimális volt a fogantatás esélye, teljesen értetlenül bámultuk a két kis csíkot. Elmondtam neki, hogy ha ez a helyzet, akkor szeretném vállalni ennek a következményeit, mert az, hogy ezt a kis életet én elvetessem, számomra nem opció.

Úgy tűnt, ezt ő is támogatja, de a következő hetekben csak tovább mélyült az a krízis, amiben magunkat találtuk. Az első trimeszterben szörnyen viseltem: a várandóssági tünetek rettentő erősek voltak, depressziós lettem, olyan szagokat éreztem, amelyeket mások nem, szembetaláltuk magunkat az otthonteremtés nehézségével, én azzal, hogy hirtelen egy teljesen új élethelyzet elé álltam (feladni a tízéves munkaviszonyomat, és elköteleződni olyasvalaki felé, akivel kapcsolatban erős kétségeim voltak). Éppen bimbózó kapcsolatunk egyszerűen ezeket az akadályokat képtelen volt megugrani. Mindössze azt kértem tőle, hogy legyen velem türelemmel, próbáljuk meg együtt a helyzetből kihozni a legjobbat, és a gyermekünk számíthasson rá a jövőben, mint édesapjára. Az első trimeszter végére úgy döntött, kiszáll az életünkből.

Ez egyszerre hozott megkönnyebbülést és kétségbeesést, de tudtam, hogy nem hagyhatom el magam, mert a kisbabám senki másra nem számíthat, ha én nem teszek meg mindent a talpon maradásunkért.

Legnagyobb szerencsémre kiváló családi hátterem, munkahelyem és barátaim vannak. Az első pillanattól fogva rengeteg támogatást kaptam, olyanoktól is, akiket eddig csak távolról ismertem. A várandósság egyik legnagyobb élménye számomra az a szeretet és rokonszenv volt, amivel a szűkebb és tágabb környezetem körbevett.
Ez az új felállás az emberi és baráti kapcsolataimat egyaránt átalakította. Talán a szüleimnek volt a legnehezebb feldolgozni, és a szűk családnak, akik minden módon megpróbáltak engem a „jó irányba” terelni, és talán még ma is reménykednek abban, hogy a kislányom születése után majd az édesapja és én újra egymásra találunk (a szívem mélyén egyébként én is... annak ellenére, hogy bánt, ha arra gondolok, hogyan utasított el minket, de a helyébe képzelve magam, őt is megértem).

A legtapintatlanabb gesztus felém, egy Facebook-üzenet volt, amiben egy „szuperjó keresztyén tanítást” kaptam a házasságról, és kerülőutakon az is eljutott hozzám, hogy ki mit gondol rólam. Azt hiszem, én szerencsésebb vagyok, mint édesanyám volt 33 évvel ezelőtt. Őt az utcán nyíltan megszólták, holott négy hónapos terhesen hozzáment az édesapámhoz. Viszont olyan stigma voltam rajta 18 éves korában, aminek a hatásait ma is érzem. Kezdve ott, hogy amikor bement szülni, megkérdezték, miért jött, ugyanis a várandósságnak nyoma sem volt rajta. Szegény, próbált engem elrejteni a népítélet szeme elől, én pedig, ehhez alkalmazkodva, igyekeztem láthatatlan maradni. A máig kiható következmény pedig, hogy egész életemben bizonyítani akartam neki és édesapámnak is, hogy a létjogosultságomat erősítsem bennük. Mégis hálát és nagy szeretetet érzek irántuk, mert – az ideálisnak nem mondható körülmények ellenére – a legnagyobb szeretettel neveltek fel engem, és a később született testvéreimet is.


Hogy valaki egyedülálló szülővé válik, annak számtalan oka lehet, egy közös viszont mindannyiunkban van: nekünk két ember helyett kell helytállni a mindennapokban, ezért én mindig nagyon tiszteltem a gyermeküket egyedül nevelőket. 

Egyszer azt hallottam egy interjúban, hogy az ember nem tudja elkerülni a végzetét, csak betölteni. Épp ezért azt kérem mindazoktól, akiknek megadatott, hogy teljes családban neveljék gyermeküket: ne nézzenek ferde szemmel azokra, akiknek önhibájukból – vagy azon kívül – ez nem adatik meg, hanem legyenek nagyon hálásak a sorsukért.

Panna