Szeretem a musicaleket, de kényes is vagyok rájuk, csak azok jönnek be, amik feszegetik a műfaj kereteit. Hogy Andy Vajna is szereti-e őket, azt nem hinném, viszont tudjuk, hogy ahol sikert szimatol, abba befektet. (Essünk is túl az elején azon a magyar viszonyokra jellemző furcsaságon, hogy a filmipar állami finanszírozásával megbízott miniszteri biztos hogyan játszhat producert, majd hogyan tagadhatja le azzal, hogy még a neve sem jelenik meg a stáblistán, miközben mindenki pontosan tudja, hogy ő rendelte meg a projektet, még ezt a „tuti” címet is ő adta neki.)

Márpedig azt még Vajna is észrevette, hogy az utóbbi években történt valami a filmmusical műfajában, sorra készülnek olyan alkotások, amelyek az Oscar-díjkiosztó főszereplőivé válnak, és a közönség is díjazza őket: a Moulin Rouge-tól kezdve a Chicagón és Mamma Mián át a Nyomorultak érintésével a Kaliforniai álomig és A szépség és a szörnyetegig. Amit Vajna észrevett ebből, hogy „tarolnak a zenés filmek, csináljunk tehát egyet mi is”. Amit viszont nem vett észre, hogy mitől voltak jók ezek – és miért nem tarolt például Az operaház fantomja.

Vagyis a lényeget nem látta: ahhoz, hogy egy filmmusical (vagy zenés film) ma tömegeket vonzzon, újra kell értelmezni a műfajt, meg kell találni a mai formáját, kapcsolatot kell teremtenie a XXI. századdal.

Azt gondolta, elég egy Hollywoodon edzett rendező, valamint Divinyi Réka kellően „magyaros” sztorija, és az ötlet máris hozza a pénzt. Bár Csupó Gábor évek óta nem dolgozik, de előtte kétségkívül letett az asztalra olyan sikeres animációs sorozatokat, mint a Simpson-család és a Fecsegő tipegők, és egy élőszereplős kasszasikert is A híd Terabithia földjére címmel. Divinyi Réka pedig már többször bizonyította, hogy 1. érti, mi van Vajna fejében, 2. komfortosan mozog a nép egyszerű, vaskos humorában. Még szerencse, hogy mind Csupó, mind a film főszereplői (Ostorházi Bernadett és Szabó Kimmel Tamás) többször nyilatkozták, hogy nem csípik a musical műfaját, Nagy Ferónak meg már mondania sem kellett. Így érdemes belevágni.

De hogy a lényegre térjünk: a Pappa pia legnagyobb hibája, hogy olyan klasszikus musical lett, aminél hagyományosabb már nem is lehetne. Ízig-vérig musical, a konzervatív zenés film tankönyvi példája. Van egy meglehetősen egyszerű, sablonos sztorija (a főhős rozzant csónakházát meg akarja szerezni a tahó-bunkó vállalkozó), egy hasonlóan kiszámítható szerelmi szála (a két szerelmesnek egy rossz emlékű flörtből kell most újra egymásra találnia) és közben dalok, amiket a szereplők érzelmi túlfűtöttségükben adnak elő. A klasszikus musicaltől legfeljebb annyiban tér el a film, hogy a számok nem egy szerzőtől és egy stílusból származnak, hanem a magyar tánc- és könnyűzene klasszikusai, amiket az tesz valamennyire egységessé, hogy Kozma Kata és Rakonczai Viktor újrahangszerelte (és újragondolta) őket.

Bár a cím azt sugallja, hogy a Pappa pia a Mamma mia farvizén próbál haladni, valójában ahhoz az égvilágon semmi köze. Távolról sem rendelkezik például azzal az elegáns öniróniával, amivel az ABBA-film, és azzal a női erőt fókuszba állító szemlélettel sem, ami a Mamma Mia alkotóinak (elsősorban feminsita rendezőjének) küldetése. Épp ellenkezőleg: a Pappa Pia marad a mi jó öreg balkáni hagyományainknál: röhögjük mások (elsősorban kisebbségek és a nők) kárára, magunkat (és sérelmeinket) viszont vegyük halálosan komolyan.

Persze lehet mondani, hogy a magyar közönség erre rezonál, ez a mi világunk. Csak épp boldogok nem leszünk így soha.

Elkeserítő, hogy a film főgonoszának (akit Stohl András alakít) rendszeres szexista megnyilvánulásai mennyire reflexió nélkül maradnak. Még ha épp azért szexista is, hogy negatív színben tűnjön fel, pontosan tudjuk, hogy a közönség egy része milyen élvezettel bólogat majd neki, milyen remekül szórakozik majd kulturálatlan, elmaradott, primitív megnyilvánulásain – amit senki sem tesz helyre a filmben. Ahogy Balázs Klárika marad a főcímben Korda Gyuri bácsi érzéketlenségének áldozata, úgy marad a történet főhősnője, Mara is szótlan a maffiózó Wizy-vel szemben. Egy amerikai filmben – ha már őket másoljuk – minimum egy ötperces monológgal vagy egy külön dalbetéttel vágna vissza a világ összes férfijának, aki ki akarta őt használni. Az az erőtlen kis gesztus, ami itt a történet utolsó csavarját képezi, nem elég arra, hogy a világ egyensúlya helyrebillenjen.

Persze ehhez az is kellett volna, hogy egy olyan színésznő alakítsa Marát, akinek belső ereje és szenvedélye mindent elsöpör, és maga alá gyűri a vele szemétkedő pasikat. Ostorházi Bernadett erre nem alkalmas. A merev, eminens, másokat kiszolgáló nőt még hitelesen alakítja, de az öntudatára ébredő, erős nőt már nem, és hiába énekel korrektül, vagy adja elő a koreográfiákat pedánsan, az a tűz, ami egy musicalszínésznőt kellene, hogy fűtsön, nincs meg benne. Egyszerűen nincs a vérében ez a műfaj, nem robbantja szét a vásznat.

Igaz, gondban lennénk, ha meg kellene neveznünk azt a szereplőt filmben, akinek viszont ez hibátlanul megy. Szabó Kimmel Tamás ugyan kisujjból rázza ki a tékozló fiú figuráját, de láthatóan minden meggyőződés nélkül, félgőzzel. Nagy Ferónak meg egyszerűen nem jutott elég lehetőség arra, hogy kifussa magát. Könyörgök, itt volt nektek Nagy Feró, és ennyivel beértétek tőle? Agyba-főbe kellett volna használni. Ferónak olyan gyötrelmes élet ül az arcán, hogy már a tekintete is éget, és ennél többet egyetlen rendező sem kívánhat. Az egészből a legjobban Stohl András jön ki, akinek sosem fakuló tehetsége és gyarapodó rutinja olyan magabiztosságot kölcsönöz, hogy nincs az a gyenge rendező, aki zavarba tudná hozni. Stohl mellett még a tánc- és énekkar teljesít példásan, az ő energiaszintjük, kirobbanó lelkesedésük sokat ad a filmhez. És ritkán látni magyar filmben ennyi szívvel-lélekkel dolgozó statisztát is.   

A film ritmusával, lendületével egyébként nincs komoly baj, és ez egy musical esetében nem elhanyagolható szempont.

Unatkozni szerencsére nem lehet rajta. Legfeljebb sajnálkozni a fantáziátlanságon és közhelyességen, ami még a látványvilágon is kiütközik.

Az erről alkotott elképzelés nagyjából kimerülhetett abban, hogy a képi megjelenés iszonyatosan (értsd: erőltetten és természetellenesen) színes és mesebeli legyen. A csónakház egy hippitanya operettváltozata, a büfésnő a roma népviseletet karikírozza, a pénzes vállakozó birodalma csupa ridegség és minimalizmus, az ügyvéd irodája meg egy patinás belvárosi palota faburkolattal. A három főszereplő kivételével a jelmeztervező mindenkit a szivárvány összes színével kényeztet, és a sminket is sikerült annyira túltolni, hogy ezzel bizonyos figurákat (például a Mara húgát alakító Kovács Verát, de egyes esetekben magát Ostorházi Bernadettet is) teljesen kinyírja.

Ehhez jön, ugye, az a zenei kavalkád, ami a magyar könnyűzene történetének sarokköveit vonultatja fel, hogy a végén az egészet A nézését, meg a járását-tal fejelje meg. (Állítólag Andy Vajna kifejezett kérésére.) De hogy az egyes zeneszámokhoz mennyire nem született eredeti és ötletes koncepció, arra csak akkor ébred rá igazán az ember, amikor először próbálkoznak valami klipszerűvel: a Darabokra törted a szívem dalnál. Bár egy mai kliprendező (vagy klipszerető) szemében ez is szánalmasan elcsépelt, de a film egészében mégis külön kis szigetet képez, mert legalább valamit kezdtek vele. Az az őszinte érzelmi töltés pedig, amit minden számban kellene éreznünk, szintén csak egyszer  jön át: a Most kéne abbahagyni című számnál.

Összességében azonban igazságtalan lenne leírni a Pappa piát, mert nem nézhetetlenül rossz. Csak nem elég kreatív, nem  profi, nem eredeti, és semmilyen szinten nem szofisztikált. A legutóbbi magyar filmmusical-próbálkozások (a Swing, és azelőtt a Made in Hungária) jóval ízlésesebb és egységesebb munkák voltak – igaz, nem is felkérésre, hanem belső indíttatásból és szenvedélyből születtek. Ez azonban sosem jelenti azt, hogy valami ne lehetne sikeres. Mint tudjuk, a kifinomultság sosem tartozott a tömeg erényei közé, és a sablonosságot is csak a kényes ízlésű műítészek kifogásolják. Lehetett volna jobb, szebb, és főleg modernebb vagy felvilágosultabb film, de arra azért alkalmas, hogy a magyar nézők bimbózó érdeklődését a magyar film iránt meglovagolja, azt fenntartsa, és ne eljátssza. Mert ne legyen kétségünk: minden népnek szüksége van a vásári szórakozásra.

 

 Gyárfás Dorka