„Igenis képesek vagyunk az érzéseinkről beszélni. Csak leszokunk róla” – Interjú Nyáry Krisztiánnal

–

Kurucz Adrienn/WMN: Azon gondolkodtam, miért nem írunk manapság efféle leveleket? Aztán: mit kellene tennem ahhoz, hogy egy férfitól efféle leveleket kapjak? Romantikusabb volt a régi korok embere, őszintébb vagy dagályosabb?

Nyáry Krisztián: Nem az emberek változtak szerintem, hanem a technológia. Ma jobbára e-mailben kommunikálunk, a postán érkező leveleket általában robotok írják. Nagyon más úgy üzenni, hogy azonnal megkapja a címzett, és a válaszra sem kell sokat várni. Ehhez képest régen napokra, hetekre volt szükség egy levélváltáshoz. Hosszan kellett írni, hisz nem volt értelme pár sornak, épp a lassúság miatt. Ma gyors üzengetések, beszélgetések zajlanak a digitális térben. A szerelmes levél kivételes műfaj viszont ma is, mert azt azért mindenki ír. Egy szerelem kezdetén legalábbis. Egyszerűbb leírni az érzéseket, mint szemtől szembe vallani.

Azt gondoljuk, érzésekről szépen beszélni a művészek dolga, ők értenek hozzá. De ha szerelmes levelet írunk, akkor rögtön megcáfoljuk önmagunkat, hisz igenis képesek vagyunk az érzéseinkről beszélni. Csak aztán leszokunk róla.   

K. A./WMN: A képeslap megint divatba jött.

Ny. K.: Mint a bakelitlemez. Képeslapot még én is szoktam küldeni. Az az üzenete, hogy itt vagyok valahol, rád gondolok, és még sorba is álltam miattad a postán…

K. A./WMN: Lehet, jót tenne a szerelemnek, ha nem szoknánk le a levélírásról?

Ny. K.: Lehet… Van ennek a nem írásnak egy tudományos következménye is, a jövő filológusainak, irodalomtörténészeinek, kutatóinak nem lesz egyszerű dolga, ha életrajzokat szeretnének rekonstruálni. Hisz jelszavak, titkosított dokumentumok őrzik az alkotók jegyzeteit, levelezését. Ez már ma is gond, a kortárs, „félkortárs” szerzők kapcsán. Petőfiről tudjuk, milyen változatokban írta a Nemzeti dalt, mert a kéziratra oda van írva, hogy „rajta magyar”, ezt áthúzta, fölé írta, hogy „Talpra magyar”. Ma egy vers születéséről semmit se tudunk, mert begépeli a költő a Wordbe a szöveget, és ha javít, kitörli az első változatot, aztán kész.       

K. A./WMN: Rengeteget foglalkozik a múlttal, a régi történetekkel. Mit gondol, ön hova tartozik inkább, a múlthoz vagy a jelenhez? 

Ny. K.:

A jelenhez, de úgy vagyok a múlttal, mint az egzotikus tájakkal az, aki folyton utazik. Már az életem része. Leginkább XIX–XX. századi magyar kultúrtörténettel foglalkozom, az nekem nem kuriózum, otthonosan mozgok abban a korban, érteni vélem az embereket, nincs bennem folytonos rácsodálkozás.

K. A./WMN: És nosztalgia?   

Ny. K.: Az sincs, nem hiszek abban, hogy régen minden jobb volt. Az ember alapvetően biológiai lény, nem változunk lényegi dolgokban gyorsan és nagyot. A szerelmes levél jó példa erre. Az első fennmaradt levél i. e. 2200 körül íródott. Babilóniában. Mintha ma írták volna. Az alapvető érzelmek ugyanazok. Vágy, vonzalom. Miközben a kifejezésmód, az illem, a társadalmi szokások persze mások.  

K. A./WMN: Legújabb könyvében neves alkotók szerelmes leveleit gyűjtötte össze, és mesélte el a keletkezés körülményeit. Volt, hogy vacillált, közzétehető-e az, amit a művész a kedvesnek írt, nem a publikumnak? Mi a helyzet a nemzet nagyjainak privát szférájával?

Ny. K.: Olyan levelekkel dolgozom, amelyek már megjelentek egyszer valahol, tehát így nincs dilemma. Sok esetben a szerző vagy a hozzá közelállók hozták nyilvánosságra ezeket a leveleket. Különben nem is jelenhettek volna meg. Persze, ha most találnánk egy Petőfi-levelet, akkor nem lenne kérdés, hogy publikálnánk. A szerzői jogok vonatkoznak a szerelmes levelekre is. A szerző halála után hetven évig a jogörökösnek kell döntenie ebben a kérdésben, ez így volt a könyv esetében is. Van egy másik érdekes körülmény: a privát levelezés jelentős része hírességek esetében gyakran érezhetően nekünk, olvasóknak, az utókornak is szól. Pont azért, mert tudta, remélte a szerző: van annyira fontos, hogy kíváncsiak leszünk a leveleire is.

Kedvenc példám a kötetben szereplő Karinthy-levél, amelyet a szeretőjéhez írt, és amelyben kijelenti, hogy ez a levél érettségi tétel lesz.    

K. A/WMN: Ha ez így van, akkor felmerül, mennyiben formálta e leveleket a nárcisztikus manír illetve az igaz érzelem?

Ny. K.: Nem így van ez minden szerelmes levélnél? Mindegyik egyszerre nagyon őszinte… és nagyon őszintétlen. A levél írója hatást akar gyakorolni, mondhatni, az egyfős közönségre, olyat akar megmutatni magából, ami érdekes a másiknak, bizonyos dolgokat viszont elhallgat. Hírességek esetében sokszor van egy olyan szempont is a megíráskor, hogy ezt más is elolvashatja alkalmasint, nem csak a szeretett lény. Móricz Zsigmondról mondta a lánya, hogy kifejezetten a közönségnek írta a leveleit, sőt, nyersanyagnak tekintette ezeket, beleszőtte a regényeibe, szereplők szájába adott olyan mondatokat is, melyeket neki írtak. Az élete végén meghagyta, hogy bizonyos műveit semmisítsék meg, de a naplóival, leveleivel kapcsolatban nem kért ilyet.

K. A./WMN: A hetedik – nagyon népszerű – gyűjteményes kötetnél tart. Megbocsátották már a kezdetben fanyalgó irodalmártársak is a sikert? Kap még olyan vádat, hogy „bulvárt csinál az irodalomból”?

Ny. K.: Az elején valóban voltak viták. Sokan azt mondták, nagyon örülnek, mert szerintük közelebb hozom az irodalmat a hétköznapi emberekhez. Mások viszont amiatt aggódtak, hogy a konkrét művek helyett ezeket a szerzői portrékat fogják olvasni az emberek. Az azóta eltelt időben kiderült, hogy ez épp fordítva történt: kedvet kaptak egy csomóan az olvasáshoz. Minden lehető alkalommal elmondom, amit én csinálok, az nem irodalomtudomány, nem művészettörténet, hanem szórakoztató ismeretterjesztés. Nem is akar több lenni. Amikor ezt megértették a tudományos körök, akkor a kritika is elcsendesült. A bulvártól pedig elválasztja a könyveimet az a tény, hogy tudományos alapon nyugszanak a történetek, kutatás előzi meg a publikációt, adatokra támaszkodom. Hogy mely adatokat választom ki, abban nyilván benne van az én érdeklődésem, szerzői affinitásom is, de igyekszem csak tényalapú dolgokat írni.

Mindazonáltal érzelmeket regisztrálni nem lehet száz százalékosan. Csak valószínűségekkel.

K. A./WMN: Volt, hogy tévedett?

Ny. K.: Voltak kisebb tévedéseim, a források különbözősége okán. Két nagyobb is. Utólag derült fény rájuk, a megjelenés után. Az egyik egy ötvenhatos történet, egy életút-interjúra alapoztam, kiderült, az alany nem mondott igazat sok mindenben, a téma kutatója pedig feltárta ezt. A következő kiadásba beleírtam ezt. Fuchs Jenő olimpikon története volt a másik, akiről többen is megírták, hogy az egyetlen munkaszolgálatos volt, aki megkapta a német Vaskeresztet. Megírtam én is, de Ungváry Krisztián történész kutatni kezdett, és bebizonyította, hogy nem igaz a Vaskereszt, bár sok helyen olvasható. Örülök, hogy így alakult, és kiderült az igazság.

K. A./WMN: Van most egy vita a sajtóban az irodalomtanításról, epicentrumában Tamás Gáspár Miklós levelével. Röviden és leegyszerűsítve: ő nem ért egyet azzal, hogy például nem kellene Jókait olvasni a középiskolákban a nehéz nyelvezet miatt. Szerinte a fiatalok műveletlenek, és ennek egyik oka az, hogy túlságosan óvjuk őket. Ön mit gondol a mai irodalomtanításról?

Ny. K.: Sok rendhagyó irodalomórát tartok mostanában, találkozom középiskolásokkal. Egyértelmű, hogy az irodalomtanításnak nagy szerepe van abban, hogy olvasóvá válnak-e a fiatalok. Könnyű lemorzsolódni. Sokszor a tananyag miatt.

Én a kronologikus oktatást tartom az egyik nagy akadálynak. Sok száz éve ugyanúgy működik a szisztéma, elindulunk Homérosztól, és eljutunk jó esetben a kortársakig. Ami a legnehezebb, az van a legelején: Odüsszeia, Dante, Szigeti veszedelem. Sok gyereket már itt elvesztünk.

Vegyíteni kellene a régit a kortárssal, mert mégiscsak azt a nyelvet használják, amiben otthonosan mozog az olvasó. A másik gond az, hogy tízéves korunk környékén elhisszük, a vers az, ami ki van nyomtatva egy fehér papírra egy szomorú arcú férfi fotója alá. Óvodában és alsóban a legjobb kortársakat kapják meg a gyerekek, akár énekelt formában, hívhatjuk ezt „Kaláka-jelenségnek” akár. Az énekelt vers kitarthatna érettségiig. Miért ne? Az iskolai kánonnal az a baj, hogy nem változik. Nem állítom, hogy teljesen meg kellene újulnia, de az azért fura, hogy nemrég kezembe került egy 1941-es kötelezőolvasmány-lista, és hatvan százalékban azonos a mostanival. Jókait olvastatnék, csak nem feltétlenül akkor és úgy, ahogy most szokás. A Légy jó mindhalálig 1941-ben majdhogynem kortárs szöveg volt. Jókait is jobban értették. Ma nehéz beleugrani egy XIX. századi szövegbe minden előgyakorlat nélkül. .

K. A/WMN: A tempó sem kedvez ezeknek a regényeknek.

Ny. K.: Ez igaz, de az irodalomnak van egy olyan szerepe is, hogy megtanítson elmélyülni. Mondjuk, nem biztos, hogy egy irodalomóra erre alkalmas a zsúfolt tanterv mellett. Visszakanyarodva: miért kell irodalmat tanítani? Azért többek közt, mert – a fontos, viszonylag kis befektetéssel megtérülő örömforrást jelentő olvasásra szoktatás mellett – van egy műveltségnövelő szerepe is, a közös kultúrkincs kialakítása, közös szövegek által. Emellett lényeges az is, hogy az érzelmi tapasztalatok átörökítésére az irodalmi szövegnél, főleg a versnél alkalmasabb eszköz nincs.

Lehet a magányról hatnapos konferenciát tartani, vagy enciklopédiát írni róla, de annál tömörebben, mint hogy: „A semmi ágán ül szívem”, nem lehet elmondani, mi az.

A versek segítenek az érzelmi tapasztalat átadásában, a gondolkodásunkat formálják, és ezt az élet minden területén kamatoztathatjuk, akkor is, ha könyvelők leszünk például vagy jazzdobosok. Volt egy nagyon jó hagyomány a XX. század elején, az önképzőkörök. Minden iskolában volt. Nem írókat, költőket képeztek, hanem olvasókat. Feléleszthető hagyománynak gondolom.

K. A./WMN: A könyvbemutatóján slammerek léptek fel, köztük a lánya, aki nagyon sikeres ebben a műfajban. Nyitott ezek szerint a fiatalok ötletei iránt?

Ny. K: Nem szeretem a „minden jobb volt régen” attitűdöt. Nem igaz, hogy ne akarnának a fiatalok irodalmat, költészetet csinálni és fogyasztani. A slamkultúra az egyik cáfolat. (Ez tulajdonképpen egy hangzóköltészet: közönség előtt mondanak el szövegeket meghatározott időtartamban, amit a közönség tapssal jutalmaz, slammer-versenyeket is szerveznek.) Nagyon modern dolognak gondolják sokan, mert megszoktuk, hogy a vers az, ami le van írva egy könyvben. Pedig a slam ősibb verziója a költészetnek. Az első magyar slammert úgy hívták, hogy Tinódi Lantos Sebestyén. Ő is azt csinálta, hogy elment egy közösségbe, megnézte, mire van igény, a fejében lévő félig kész szövegeket ennek megfelelően kiegészítette. Az, hogy fiatalok sorban állnak, hogy bejuthassanak ilyen eseményekre, nagyon jó hír. Az intézményrendszer dolga pedig az, hogy utána kezükbe adjon verseskötetet is.

A Rájátszáson és a hasonló produkciókon, amikor a kortárs költők kiállnak a színpadra, annyian vannak, mint egy rockkoncerten. Ez óriási dolog. Hárommillió ember olvas ebben az országban kisebb-nagyobb rendszerességgel. Ezt lehetne és kell is növelni, de egyáltalán nem kis szám. Úgyhogy nem vagyok borúlátó.

Az igaz, hogy a társadalmi érvényesüléshez ma már nem feltétlenül szükséges az olvasottság. Régebben muszáj volt magas kultúrát is fogyasztani, ha sikeres akartál lenni. Ma ez nem így van, az olvas, aki élvezi is. Értelmiségi családok küzdenek ezzel: egyik gyerek olvas, a másik nem. Neki valamiért nem fontos. Nekem szerencsém van, mind a két lányom olvas.

K. A./WMN: Mit?

Ny. K.: A kisebbik 16 éves múlt, ő a korosztályának valókat elsősorban. Jó hír, gyorsan fejlődik ez az ágazata is a könyvkiadásnak, az ifjúsági regények piaca. A nagyobbik lányom 18 éves, évek óta felnőtt irodalmat olvas, tizennégy évesen már Marquezt falta. Majdnem mindegy, mit olvasnak, csak olvassanak.

K. A./WMN: És az ön éjjeliszekrényén milyen könyv hever épp? Kortárshoz nyúl vagy régebbi mesterekhez?

Ny. K.: Sok kortársat olvasok és sok régit, nem is csak irodalmat. Most egyszerre: Barabási Albert László legújabb könyvét, Mándy Iván levelezését, Fekete Vince és Takács Zsuzsa versesköteteit, Hunyady Sándor novelláit és gasztronómiai dolgokat.

K. A./WMN: Megfőzi a recepteket?

Ny. K: Nem főzök receptből, de megihletnek. Kövi Pál Amerikában írt Erdélyi lakoma című a hetvenes évekből az egyik kedvenc olvasmányom.

K. A./WMN: Gondolta volna, hogy a könyvei inspirációs bázisai lesznek színdaraboknak, esteknek, daloknak?

Ny. K.:

Nem gondoltam, de örülök neki, hogy beletrafáltam valamibe. Sok mindennel egyetértek TGM-mel, de abban nem, hogy a művészet terén olyan hatalmas hanyatlás lenne. Látszik, hogy van igény rá. Nem hiszem, hogy új barbárság kora köszöntene be.

K. A./WMN: Mondta valahol, hogy a véletleneknek köszönhet mindent.

Ny. K.: Igen, sokszor előfordult, hogy szembejöttek olyan lehetőségek, amiket nem kerestem, és mégis nagyot fordítottak a pályámon.      

K. A./WMN: Szerencsés ember?

Ny. K.: Összességében igen. Azt csinálom, amit szeretek.

K. A./WMN: Egy könyvkiadó kreatív igazgatója mit csinál?

Ny. K.: Amit akar. Majdnem. Azon gondolkodik, hogyan találják meg az értékes szövegek és az olvasók egymást. Ezen a téren nagy a változás. Maga a könyvkiadás kétszáz éve ugyanaz, ír valaki egy könyvet, elviszi a kiadónak, az varázsol vele valamit, aztán megjelenik.

De az olvasó döntését más dolgok befolyásolják ma, mint akárcsak tíz éve. Régebben a napilapoknak irodalmi mellékletei voltak, ma meg már napilapok sem nagyon vannak, nemhogy mellékletek. A televízióban, rádióban irodalmi műsorok mentek. Ha ma egy írót meghívnak egy műsorba, politikáról kérdezik.

Oké, van internet. Ami felértékelődött, az a személyes találkozás. Ezért csináltuk meg a Magvető Cafét. Olyasmi ez, mint mikor bedőlt a cd-kiadás, és felértékelődött a klubkultúra, amit már a hetvenes években egyszer eltemettek. A szerző meg a közönsége így tud találkozni. Az írók is tudják, hogy a sajtón keresztül ez nem megy már.

K. A./WMN: Kiből lesz ma jól eladható író?

Ny. K.: Ezer dolog játszik ebben szerepet. A szorgalom mindenképpen, persze a tehetségen kívül. Akik felszántják az országot, azoknak a könyvéből többet lehet eladni, ez tény. Van, aki nem szeret szerepelni. Az csináljon mást. Például folyamatosan kommunikáljon az olvasókkal a Facebookon. És nem kell feltétlen kedvesnek és aranyosnak lenni, az a tapasztalat. Ott van például Houellebecq, aki azt a szerepet vette fel, hogy egy bunkó, kötözködő mizantróp. A való életben sokkal kedvesebb. Ezt mondta legalábbis a fordítója.

K. A./WMN: Régen sem volt ez másként. Régen is szerepek mögé bújtak a művészek.

Ny. K.:

Igen! Petőfi volt a legprofibb. Százhetven évvel a halála után is azt gondoljuk róla, amit szeretett volna, hogy gondoljunk. Ady is ilyen tudatos volt, fontos volt neki, milyennek látják, még arra is figyelt, melyik profilját mutassa, ha fotózzák. A rejtőzködés is egy szerep tulajdonképpen. Mint Aranyé. 

K. A./WMN: Ön nem rejtőzködik szerencsére, például ad interjút, és lehet tudni, hogy van két gyönyörű lánya, akiket, mióta megözvegyült, egyedül nevel. Hogyan boldogulnak egymással, ha jól tudom, erős egyéniségek ők is. Kenyérre kenik, küzd velük?

Ny. K: Minden van. Erős egyéniségek. De jól vagyunk. Kevés időt töltünk együtt sajnos ahhoz képest, ami az ideális lenne. Nekik is megvan a saját életük, nekem is a munkám, a barátnőm, akivel nem lakunk együtt, ami azt jelenti praktikusan, hogy ingázom.

K. A./WMN: Laza vagy szorongós apa?

Ny. K.:

Van bennem sok félelem. Változik a világ, mihez fognak kezdeni, hol fognak tanulni, hol fognak élni. Az egyetemista barátaik többsége elment külföldre. Ők is kacérkodnak ezzel. Ez persze fáj.

Szívbemarkoló, hogy ők úgy nőttek fel, hogy minden évben elköltözött valaki a környezetükből. Minden évben van több ilyen traumájuk.

K. A./WMN: Azt mondják, az ő generációjuk nem gondolja a barátságról, hogy örökre tart, mondjuk, a miénkkel ellentétben.

Ny. K.: Rájuk ez nem igaz, vannak két–három éves koruk óta tartó barátságaik. Egy apa persze attól is retteg, milyen fiúk jönnek. De mázlim volt, a nagyobbik lányom egy jó barátom fiával jött össze, akivel szintén kicsi koruk óta ismerték egymást. Nemcsak, hogy nagyon szeretem ezt a fiút, de vicces, hogy egy az egyben úgy néz ki, ahogy az apukája nézett ki a kollégiumban tizenhat éves korunkban.     

K. A./WMN: A Hatszín Teátrumban lesz egy színész-sorozata. A következő könyv tematikáját vetíti ez előre?

Ny. K.: Még az is lehet, bár előbb a leveleskönyv folytatása jön. Felolvasószínház már több is volt a könyveim alapján, most készülődik először olyan, hogy még meg sem írtam a szöveget. Nagyon szeretnék foglalkozni színésztörténetekkel, bizonyos értelemben az övék a legnehezebb művészsors. Őket ugyanis amint meghalnak, elfelejtjük. Akik nem szerepelnek filmben, azokat különösen. És ez olyan méltatlan!

Kurucz Adrienn

Képek: Csiszér Goti/WMN - Goti Photography