Házastársi halleluja? – Szabó T. Anna levele Dragomán Györgynek a születésnapján

–

Kedves,

ugye, kibírsz egy újabb Nemes Nagy Ágnes idézetet? Az éles szemű és még élesebb nyelvű költő egy kolumbiai házaspár előadását hallgatja az amerikai írótáborban: „A férfi avítt szerelmes verseket olvas fel a nőhöz. Olyan kínos az egész, hogy mindenki lesüti a szemét; a nő önünneplése határtalan. Már Aragon házastársi hallelujája is kínos volt – hát még ez.”

Szóval önünneplés. Házastársi halleluja. (Jó, NNÁ híresen szemérmes volt, a saját verséből is kigyomlálta a személyességet – „Az volt aztán a szerelem, Balázs!”, ez a sor is csak utólag, a halála után került vissza az életművébe). Amióta ezt olvastam, mindig eszembe jut, hogy milyen lehet egy kívülállónak, ha meglát egy ilyen nyilvános ömlengést, mint ez itt. Hogy ország-világ előtt köszöntelek fel a születésnapodon, mint életem szerelmét, életem párját, édes etceteráját (cummings). És tudod, mit? Nem érdekel.

Nyilvánosan is szeretlek. Azt tanultam tőled, hogy ne törődjek a kívülállókkal. Hogy a belső hangra figyeljek, legyek bátor, még ha ez kívülről önzésnek tűnik is. Ha szerelemről kell, akkor írjak arról. Hát írtam.

Rólad is, verset. Sőt, mit sem törődve NNÁ intő kezével, párszor már fel is olvastam. Az lett volna a hazugság, ha nem teszem meg.

Eddig csak te voltál prózaíró a családban, de ma leadtam az első novelláskötetemet. Csupa harag, csupa horror, nincs benne szó rólunk, és mégis van, mert a szerelem határos a haraggal, a szenvedély pedig a halállal. Te érted ezt, sőt, mindig biztattál, hogy írjak, hogy ne féljek a saját szövegeimtől. Ha a mondat jó, és a történetet meglátom, már meg tudom írni. Csak bátran. Csak szenvedéllyel.

Szenvedélyesen szeretjük egymást – de erről nem itt fogok beszélni. Szenvedéllyel szeretjük a munkánkat is mindketten.

Csak az a baj, hogy a bioritmusunk különbözik: te reggeli ember vagy, én meg éjszaka szeretek dolgozni, amikor már mindenki más elaludt. Te este abbahagyod a munkát, én meg épp akkor kezdenék bele a nem-kötelező körökbe – mert nappal is dolgozom, igen, mindig, és este sem tudom abbahagyni. Te nagyon tehetséges vagy a pihenésben is, tudsz feltöltődni, lazítani, kád vízbe vagy függőágyba feküdni, nézni az eget – én nem. Engem hajt – de micsoda? A szorongás? Az akarat? Nem jó ez így, nem jó. Belehalok, vagy testileg, vagy lelkileg. Te mindig biztatsz, hogy lazítsak, hogy nézzem az eget én is. Ez a boldogság, igen. Nézni veled a lombokat meg a felhőket. Ahogy idén nyáron is, a tengerparton.

Csak úgy lenni. Amikor nem kell tenni semmit, mert a szerelem van. Ahogy a föld és az ég, úgy.

Aki költővel kezdi, költővel is végzi. Ez nem fenyegetés, hanem Nemes Nagy után egy újabb irodalmi anekdota bevezetése, végezetül. Azt beszélik, hogy Kormos István azért hagyta el a második feleségét, a szintén költő és műfordító Rab Zsuzsát, mert az túl sokat dolgozott. Hogy nem bírta abbahagyni a munkát. (Úgyhogy aki költővel kezdi, nem biztos, hogy költővel végzi.)

Én nem ígérhetem neked, hogy kevesebbet dolgozom – de azt, születésnapod alkalmából, ünnepélyesen mégis kijelentem, hogy többet fogok veled lazítani. Hogy éljünk még egy kicsit. Így, ahogy eddig, szeretetben – de lazán, és még vidámabban, ha lehet. Ameddig lehet.

Szabó T. Anna

Ráadásként egy vers, melyet 2005-ben írt Szabó T. Anna Dragomán Györgynek

Szabó T. Anna

A mai nap

Képzeld, mi történt. Kora délelőtt,

amint utaztam új lakást keresni,

és azon tűnődtem, hogyan tovább,

míg üres szemmel bámultam a boltok

januári, kopott kirakatát,

és annyi minden eszembe jutott –

hirtelen tényleg csak a semmit láttam:

a házak közül épp kirobogott

a villamos, a hídra ráfutott,

s a megszokott szép tágasság helyett

köd várt a láthatatlan víz felett –

döbbenten álltam.

Köd mindenütt: a szorongás maga

ez a szűk, hideg, fehér éjszaka;

éreztem, hogy most ez az életem:

hogy gyorsan megy, de nem én vezetem,

hogy megtörténik, de mégsem velem,

hogy ott a látvány, s mégsem láthatom,

hogy sínen megyek, biztos járaton,

de hídon: földön, vízen, levegőben,

és felhőben is, mint a repülőben,

s a valóságnak nincs egyéb jele,

mint kezemben a korlát hidege.

Két hosszú perc, míg újra volt mit látni.

És most úgy érzem, megtörténhet bármi.

2.

Hogy folyt a könnyem! Nem tudtam, mi van,

csak feküdtem alattad boldogan.

Egy másik város, egy régi lakás.

És ezután már soha semmi más.

Elvesztettem, de megtaláltalak.

Csak azt vesztettem el, mi megmarad.

Nem az ég nyílt meg, hanem az ölem.

Jöttél az úton, indultál velem.

3.

Levágott hajad sepregetem össze.

Tizenhat éve együtt. Hány helyen.

Terek, lakások. Nézegetem: őszül.

Jaj, életem.

Szemétlapátra. Hogy lehet kidobni?

Inkább szálanként összegyűjteném.

Jó, tudom: soha semmit se dobok ki.

De hát: enyém!

Fenyőtűk közte. Nyáron napraforgó

pöndör szirmai. Hogy hull minden el.

Forog a föld is velünk, körbe-körbe.

Nem érdekel.

4.

Nem érdekel csak a nyakad, a vállad.

Ahogy megyünk egy téli hídon át,

összefogódzva. Ahogy hazavárlak.

Csak vándor hordja hátán otthonát.

Nem érdekel, hogy hol leszünk, csak együtt.

A csupasz padlón, széken, asztalon.

Én nem akarok igazán, csak egyet,

de azt nagyon.

5.

Képzeld, mi történt. Érzem, hogy öregszem.

Házunk a várunk, így gondolkozom.

Pedig nem kősziklára építettünk,

hanem utazunk, egymás melegében,

a ködös hídon, egy villamoson.

És azt érzem, hogy megtörténhet bármi,

mint akkor, ott, az első éjjelen.

Pedig csak sín visz. Köd van. Ki kell várni.

Ahova te mész, oda jöjj velem.

(A kiemelt képen a tizenéves Szabó T. Anna és Dragomán György látható.)