–

Izgatottan lépek be a budai fotóműterem ajtaján. Én leszek az első újságíró, akinek Kondor Vilmos élőben interjút ad (telefonon már beszéltünk egyszer), most meg ráadásul még fényképezik is, biztos, hogy nem lesz a leglazább hangulatában – gondolom. Ehelyett fura látvány fogad: egy öltönyös, nyakkendős úr a stúdió sarkában vasalóállvány mögött bíbelődik egy női ruhával, próbálja szalonképes állapotba hozni. Miután kiderül, hogy Kondor úr épp Kemény Zsófi kosztümjét igyekszik kivasalni a fotózásra, viszont láthatóan nem valami profi ebben, átveszem tőle a vasalót, és máris mindkettőnkben feloldódik a feszültség. Nemsokára Zsófi is megérkezik a sminkből, és elkezdhetünk beszélni a közös munkájukról.   

Gyárfás Dorka/WMN: Kemény és Kondor – ez úgy hangzik, mint valami magánnyomozó-iroda cégére.

Kondor Vilmos: Jó ötlet. Kemény és Kondor – magánkutatók.

Kemény Zsófi: A Kondor és Tsa még jobban hangzik, inkább az legyen a nevünk.

Gy. D./WMN: A Kondor és Tsából Kondor Vilmos már régóta utazik krimiben, de Kemény Zsófinak ez hogy jött?

K. Zs.: Váratlanul. Én nem igazán szerettem a krimit. A középiskolában is mindig húztam a számat, például amikor Chandlert vettük. De még Kondort is tanultuk, a Budapest noir-t.

Gy. D./WMN: Tényleg? Tananyag lett?

K. V.: Úristen.

K. Zs.: Akkor még csak fakultatív alapon, de igen.

Gy. D.: Hogy tetszett?

K. Zs.: Azt, ahogy Gordon Zsigmond mászkál a régi Budapesten, már 16 évesen is imádtam.

Kicsit ellenálltam a krimi műfajának, de amúgy tetszett a sztori is. Volt bennem egy kis sznobéria, amit azóta feladtam.

A krimivel is csak azért volt ellenérzésem, mert félek a gyilkosságoktól, és iszonyúan nyomasztanak. Például, ha egy filmben meglátok egy lesből gyilkoló képsort, utána hetekig nem merek körbejárni a saját lakásomban. Durván hatnak rám ezek a részletek, de idővel – például a Budapest noir hatására – rájöttem, hogy valójában ez a műfaj sem erről szól.

K. V.: Amikor elkezdtük a közös munkát, meg kellett találnunk azt a közös nevezőt, ahol a Zsófi félelmei még kezelhetők, és az én sorozatgyilkosokkal szembeni merev ellenállásom is feloldódik. Én ugyanis a sorozatgyilkosos történeteket utálom, ki nem állhatom őket.

Gy. D./WMN: Pedig ebben a történetben épp egy sorozatgyilkos az elkövető, ahogy egyébként a mai krimikben gyakran. Mintha egy bűntény már nem lenne elég egy történethez, a feszültség fokozásához újabb és újabb esetek kellenek, egyre durvábbak.

K. V.: Én nagyjából harminc éve irtózom ettől a jelenségtől – zsigeri alapon. Ugyanis nagyon eltúlzottnak, már-már karikírozottnak tartom. Zsófival is átbeszéltük, hogy kétféle sorozatgyilkos létezik: aki értelmi kapacitás és cél nélkül öldököl (ezek leggyakrabban mélyen elfojtott, szexuális indíttatású gyilkosságok) – ez nem érdekel. A másik fajtának van valamiféle ideológiája – itt kezdtünk el közeledni egymáshoz Zsófival. Én akkoriban láttam egy sorozatot Ted Kaczynskiról, az Unabomberről, és akkor találkoztam először olyan sorozatgyilkossal, aki valóban elkezdett érdekelni, mert itt már nem arról volt szó, hogyan öl, hanem arról, hogy miért. Innen próbáltunk közelíteni mi is. Könyveket és filmeket adtam Zsófinak, hogy lássa, hogyan épül fel egy ilyen típusú bűnöző lelkivilága.

Gy. D./WMN: De miért kellett neki megbarátkozni ezzel a műfajjal? Miért kellett maguknak közös regényt írni?

K. Zs.: Nem tudom, én csak békésen írogattam a regényemet, a Rabok továbbot a forradalomról, aztán megjelent, és lecsengett a hatása, túl voltunk a gyalázkodós körön, az anonim szidalmazáson, mindenfélén, amikor egyszer csak megjelent egy könyvajánló róla, amit Kondor Vilmos írt. Anyám találta meg, mert mindig ő találja meg ezeket a dolgokat, és azzal küldte át nekem, hogy „végre valaki, aki épp azt gondolja a könyvemről, amit ő”. Aki tényleg érti és élvezi. Azt gondoltam, „mennyire megtisztelő ez már”, és azonnal büszkén meg is osztottam. Aztán pár nap múlva Sárközy Bence, a Libri Kiadó igazgatója felhívott, hogy menjek be az irodájába, mert Kondor Vilmos találkozni szeretne velem.

Gy. D./WMN: És mit gondoltál, miről fog szólni ez a találkozás?

 K. Zs.: Azt gondoltam, hogy talán csak kezet fogunk, és kapok egy csokit a könyvemért. És örültem, hogy személyesen is megköszönhetem a Rabok tovább-ról írt cikkét.

Gy. D./WMN: Magának, Vilmos, a Rabok tovább olvasása közben már egy közös regény terve körvonalazódott a fejében?

K. V. :

Amikor a Falk Miksa utcai pincelabirintushoz értem a könyvben, már tudtam, hogy egy városban járunk Zsófival. Rögtön bevillant, hogy máshonnét, más fénytörésben, de ugyanazt a várost látjuk, és ez borzasztóan tetszett.

Nagyon élveztem a történetet, és onnantól végig bennem mocorgott, hogy lehetne írni egy közös regényt. Amint letettem, tudtam, hogy nincs mese: ha Zsófi benne van, akkor meg kell csinálni.

Gy. D./WMN: Számomra még mindig rejtélyes, hogy miért kell két írónak közös regényt írni. Ez nem egyenes következménye annak, ha valakinek tetszik a műve, vagy a világával azonosulni tudunk. Az írók egyedül szoktak dolgozni.

K. Zs.: De néha kedvük támad játszani is. Tök izgalmas, hogy két ember, aki hasonlóan lát valamit, mégis baromi különbözően, hogyan tud létrehozni valamit együtt. Nekem eszembe sem jutott, hogy valaha krimit írjak, de amikor Vilmos felvetette az ötletet, azonnal tudtam, hogy ez a feladat régóta várt rám, mint gyilkos a sötétben. Na, jó, nem úgy. Hanem, mint egy szelet csokitorta egy szépen megterített asztalon. Megírtam egy regényt, ahol (a magam módján) komolyan vettem a szereplőimet, és hirtelen kaptam egy lehetőséget rá, hogy dolgom végeztével szépen sorban legyilkoljam őket. Azért nem mindegyiket, sőt nem is mindegyik szerepel az Értetek teszem-ben, de jónéhányat. Vagy ez spoiler?

K. V.: Belefér.

K. ZS.: A közös munka egyébként egy kávézóban zajlott, sok kávéval és nevetéssel. Időnként összeültünk, és szőttük-fontuk a sztorinkat, aminek bele kellett illeszkednie a Rabok tovább tér-idejébe. Táblázataink voltak, és sok-sok szerteágazó ötletünk. Büszkén jelentem, néha nekem is eszembe jutottak a történetet előrevivő mozzanatok.

K. V.: Így van.

Gy. D./WMN: Akkor magának, Vilmos, még egy kész sztori sem volt a fejében, amikor nekiláttak?

K. V.: De, volt. 

K. Zs.: Csak egy csomószor más irányba kanyarodott azáltal, hogy én is elkezdtem törni rajta a fejem. Neki volt egy nyomozója, akit már megalkotott a Bűntől keletre című könyvében, nekem pedig politikusaim és forradalmárjaim a Rabok tovább-ból.

Gy. D./WMN: Ön a Bűntől keletre című kötettel eredetileg is egy sorozatot akart elkezdeni?

K. V.: Igen, persze, mindenképpen egy sorozat nyitódarabjának szántam. Azzal a kimondott céllal, hogy a főhőst úgy ütjük-verjük, ahogy csak bírjuk, mert nagyon vonzott benne a szétesettsége, a piálása, a gyógyszerek iránti „vonzalma”, és a közeg, amiben él. Nagyon szerettem írni ezt a káoszt.  

Gy. D./WMN: Az önpusztító, zűrös életű nyomozó karaktere régi toposz a krimikben, de mostanában mintha különösen divatba jött volna.

K. V.:

Nekem az a szerencsém, hogy könnyen bele tudom magam képzelni bármilyen helyzetbe. Illetve nem mindig szerencse, mert néha nehéz vele együtt élni…

de éppen eleget olvastam és írtam olyan emberekről, akik hosszú éveket töltöttek bűnözők üldözésével, bűnesetek felderítésével, hogy lecsapódjon bennem: aki ezt ép ésszel végigcsinálja, az lassan radírozza ki emberi mivoltát, ami nyilván nem igaz, de én így képzelem, mert velem ez történne. Mintha valaki nem retúrjegyet, hanem csak egy odaútra szóló jegyet váltana a pokolba. Onnét nincs visszaút. Nem véletlen, hogy alkoholhoz nyúlnak, szerencsejátékba menekülnek – mindent megragadnak, amivel ki lehet lépni ebből a mérhetetlenül nyomasztó életből. Nagyon kevés a sikerélmény is – én nem tudom, szeretnék-e nyomozó lenni. Szerintem nem.

Gy. D./WMN: De nincs abban a szakmában is szupervízió például? A segítő szakmákban ez már bevett dolog, és a háborút megjárt katonáknál is ismert a poszttraumás szindróma, amit pszichológusok kezelnek.

K. V.:  Nem véletlen, hogy száz nyomozóból kilencvenöt férfi, mert annál macsóbb dolog, mint hogy „megyek, és kiderítem az igazságot”, nincsen. Ebbe nem fér bele, hogy „Doktor úr, az történt, hogy…” Vannak kedves ismerőseim, akik sokáig nyomozóként dolgoztak – nos, inkább belülről rágnák le a szakállukat, mint hogy bárkinek egy szót is szóljanak arról, hogy min mennek keresztül. Egyébként tényleg nagyon nehéz elmondani, milyen az, amikor egy holttestet talál az ember. Ez egy olyan tapasztalat, amit nagyon kevesen élnek át. Gyötrelmesen nehéz teher együtt élni vele, és közben megőrizni azt az arany középutat, ami aközött húzódik, hogy megérintse az embert, de ne menjen rá az élete. Az sem véletlen, hogy Amerikában húsz év aktív rendőri szolgálat után el lehet menni nyugdíjba. Tisztában vannak vele, hogy ez is milyen hosszú idő a szakmában.

Gy. D./WMN: Na, de akkor még magukkal visznek egy megoldatlan esetet, ami nem hagyja őket nyugodni…

K. V.:  Természetesen!

Gy. D./WMN: És miért került egy fiatal, női nyomozó a folyton széteséssel küzdő Ferenczy mellé?

K. Zs.: Hát, hogy nekem is legyen egy nyomozóm! Méghozzá egy határozott és cselekvő hősöm, aki nem nyafog, és nem tolja magát előtérbe, hanem teszi a dolgát. Végre valaki, aki nem olyan, mint amilyen vagyok, hanem mint amilyen szeretnék lenni. 

K. V.:

Szerintem baromi jól vette ki magát, hogy a Zsófinak ez volt az első krimije, ahogy a karakterének, Lengyel Rékának is az első nyomozása. Amit Réka átél, azt a Zsófi áttételekkel, de szintén átélte. Szerintem ez mélyebb hitelességet ad a dolognak.

Gy. D./WMN: A két nyomozó szinte minden jelenetben együtt szerepel. Ez azt jelenti, hogy effektív együtt kellett írni őket?

K. Zs.: Külön írtunk, és nekem kellett egy kis idő, amíg belejöttem Ferenczy karakterébe. Először túl sokat káromkodtam és túl kemény voltam.

K. V.: Írtam is a Zsófinak: Ferenczynek rézből vannak a tökei, de nem akkorák! Vissza kellett venni belőle. Zsófi cowboya nem berúgta a szalon ajtaját, hanem szétrúgta a szalont, ahogy megérkezett. Ahogy egyébként én sem éreztem Réka karakterét az elején.

Gy- D./WMN: És mindenki akkor dolgozott a szövegen, amikor ideje volt?

K. Zs.: Egy idő után már labdákat dobáltunk egymásnak.

K. V.: Azért valamennyire le voltak osztva a szerepek. A rendőrségi jelenetekért, Ferenczyért és a nyomozás technikai, gyakorlati vonulatáért én feleltem, a forradalom, Réka és a szerelmi szál pedig Zsófi asztala volt.

Gy. D./WMN: Érdekes, nekem a szerelmi szál Gabriella és Ferenczy között így is visszaidézte Gordon Zsigmond és Krisztina kapcsolatát.

K. V.: Persze, mert egy tudatos döntés a részemről, hogy a nyomozó magánélete ne legyen feszült. Ha a főhősünk egész nap gyilkosságok után nyomoz, akkor legalább hadd ne arra menjen haza, hogy a három gyerek az anyja haját tépi, és a budi is eldugult, a felesége meg szemrehányásokat tesz neki. Én ezt nem szeretem, mert szerintem sok. Ahogy Gordonnál, úgy Ferenczynél is arra törekedtem, hogy kifejezetten harmonikus legyen a párkapcsolata. Ezzel szándékosan szembementem minden műfaji hagyománnyal. Nagyon érdekel, hogyan tud együtt élni egy ember ezekkel a szörnyűségekkel, és hogyan osztja meg a társával, illetve a társa hogyan segíthet neki. Mert egyedül baromi nehéz. Ez Réka és Ferenczy kapcsolatában is megjelent. Réka akaratlanul is átvett Ferenczytől terheket, az meg akaratlanul is átadott belőle.

Az volt a legüdítőbb a közös munkában, hogy végre nem az én paneljeim alapján alakult a történet, hanem egy másik szemszögből. Nagyon jó volt látni, hogy Zsófi máshonnan akart eljutni bizonyos, előre meghatározott pontokhoz, mint ahogy én tettem volna.

Gy. D./WMN: Ahogy a Bűntől keletre, úgy az Értetek teszem is olyan könyv, ami kicsit érinti a politikát, de közben távol is tartja magát tőle. Még az áthallásokat is kerüli, alig van a sorok között rejtett társadalomkritika, miközben az egyik regény a miniszterelnök meggyilkolásával indít, a másik pedig egy anarchiába fulladt országgal.

K. V.: Engem az érdekelt, milyen az, amikor egy életellenes osztályon dolgozó nyomozónak a totális káoszban kell a munkáját végeznie. Technikai értelemben érdekelt, hogy mi van, ha az általunk ismert infrastruktúrából semmi sem áll a rendelkezésére. 

K. Zs.: De még internet sem! Csak időnként, aztán megint nem. Igazi káosz van, ahogy az valószínűleg tényleg lenne.

K. V.: Nyilván van egy politikai háttere a sztorinak, de ha ezt eltolom tőle, és a gyilkost nem találjuk meg, akkor a káosz még nagyobb és csúnyább lesz. Nagyok voltak a tétek.

Gy. D./WMN: Tehát ezért lett egy forradalom az alaphelyzet, nem pedig azért, mert a mai Magyarországra ez bármilyen formában utalhatna?

K. V.: Nem. 

K. Zs.: Én a Rabok tovább-ban még a mai Magyarországból indultam ki. De abban sem szerepeltek direkt utalások, hogy ne váljon politikai pamfletté.

K. V.: A Rabok tovább minden, csak nem politikai regény – az egy szerelmes regény.

Gy. D./WMN: Szóval szándékosan kerülték az állásfoglalást.

K. V.: Én boldogan foglalnék állást, de szerintem az olvasó nem lenne kíváncsi rá. Márpedig tartom az olvasóimat annyira szuverén embereknek, hogy bízzam abban: el tudják dönteni, mit olvasnak, és abból milyen következtetést lehet levonni. Nem szeretem azokat a könyveket, amik a számba adják, hogy mit kellene valamiről gondolnom.

Nekem határozott véleményem van úgy a magyar politikáról, mint a világpolitikáról, de nem hiszem, hogy az olvasó erre kíváncsi. Sokkal érdekesebb, hogy hogyan áll helyt az ember egy olyan helyzetben, ami messze túlnőtt rajta. Ami fölött nincs semmi kontrollja.

Gy. D./WMN: Zsófi, engem már csak az érdekelne, hogy kellett-e titoktartási szerződést aláírnod, amikor Vilmossal kezdtél dolgozni, és mennyit nyaggattak a barátaid, hogy árulj már el róla valamit.

K. Zs.: Azt hiszem, nem írtam alá szerződést, megbízott bennem, pedig – a közvetlen munkatársain kívül – talán még a kiadóban is én vagyok az egyetlen, aki találkozott vele.

Gy. D./WMN: Érdekes, engem azóta, hogy készítettem Vilmossal egy telefoninterjút, mindenki azzal piszkál, hogy kérdezzem meg: „Ezt meddig akarja még Kondor Vilmos játszani?” Most megkérdezem.

K. V.: Csak azt tudom, mondani: ez nem játék. Ahogy az angol mondja: „This is what it is.” Én most ennek a könyvnek a kedvéért, és a Zsófival folytatott üdítő munka kedvéért vállaltam ezt a fotózást és az interjút, hogy amennyit képes vagyok, annyit megmutassak magamból, de ennyi. Aki bármilyen formában kíváncsi rám, Kondor Vilmosra – bár nem értem, miért lenne rá kíváncsi bárki is –, az olvassa a szövegeket, azok magukért beszélnek.   

Gy. D./WMN: De neked, Zsófi, valószínűleg kérdések özönét kell majd kiállnod ezután.

K. Zs.: Igen, ettől tartok is kicsit, de csak nem fogom elszólni magam!

K. V.: Biztos vagyok benne, hogy nem.

K. Zs.: Igen, tulajdonképpen én is biztos vagyok. És nagyon jó érzés beavatottnak lenni.

Gyárfás Dorka

Képek: Máté Péter /Libri Kiadó