„Számomra ez egy érzelmi szellemvasút volt” – Exkluzív interjú Kondor Vilmossal a Budapest Noir filmváltozatáról

l–

Gyárfás Dorka/WMN: Bárki, aki olvasta a Budapest Noir-sorozat darabjait, azt mondaná, egy filmet látott közben maga előtt. Ön is egy filmet látott, amikor írta őket?

Kondor Vilmos: Mindig filmet látok a fejemben, akármit írok. A Budapest Noirt sem fejezetekre tagolva írtam, hanem filmes jelenetekre tagolva. 

Gy. D./WMN: Színészeket is látott maga előtt – akár halottakat vagy külföldieket?

K. V.: Nem, talán csak egy kivétellel: Csuli figurájában Szőke Szakállt láttam. 

Gy. D./WMN: Fekete-fehér vagy színes filmet látott maga előtt?

K. V.: Ez érdekes kérdés, mert a forrásaim mind fekete-fehérek voltak. Igaz, feltalálták addigra a színes technikát, de én csak évekkel később találkoztam az interneten a ’30-as években készült színes budapesti felvételekkel. Ezért az én fejemben a történet fekete-fehérben pergett le. 

Gy. D./WMN: És onnantól, hogy megjelent az első regény, várt arra, hogy valaki megfilmesítse?

K. V.: Egyértelműen. Úgy írtam meg a regényt, hogy bárki könnyen megfilmesíthesse.

Gy. D./WMN: Mégsem vett részt a forgatókönyvírásban.

K. V.: Eddig is tudtam, de most, hogy láttam a Budapest Noir-filmet, csak még inkább hiszem, hogy a regényírás és a forgatókönyvírás két külön dolog. Máshol vannak a hangsúlyok egy filmben, mint egy regényben. Én a forgatókönyvíráshoz nem értek, márpedig tisztelem mások szakmai tudását – és cserébe elvárom, hogy ők is tiszteljék az enyémet. 

Gy. D./WMN: Elégedett volt Szekér András munkájával, aki a Budapest Noir forgatókönyvét írta?

K. V.: Ha valami problémám volt vele, az az, hogy túlságosan hű maradt a regényhez. Ha én írtam volna a filmet, legalább két szereplőt kivágok a történetből. Például hiába Tata a film egyik legszerethetőbb, és a regényhez leghűbb figurája, akivel Gordon a legjobb párbeszédeket folytatja, valójában semmit nem tett hozzá a cselekményhez. És ha már úgy döntöttek, hogy narrálják a történetet, Csulit is elég lett volna narrációban említeni. De egyéb csavarokat is kihúztam volna a cselekményből. 

Gy. D./WMN: Olvasta a forgatókönyvet, mielőtt elkezdődött volna a forgatás?

K. V.: Nem, semmit nem olvastam, nem küldték el nekem. Egyetlen alkalommal néztem csak bele, amikor kilátogattam a forgatásra, bementem az egyik sátorba, és ott találtam a forgatókönyvet az asztalon kinyitva – én akkor belelapoztam. Addig a leghalványabb elképzelésem sem volt arról, mit változtattak a könyvön.

Onnantól kezdve, hogy átadtam a produkciónak a jogokat, nem konzultáltak velem, és nem is tudtam semmit, egészen a szombati vetítésig.

Gy. D./WMN: Akkor miért van kiírva a főcímben, hogy executive producer?

K. V.: Úgy tudom, Amerikában ez csak annyit jelent, hogy valaki a nevét adta a produkcióhoz. Vagyis valamilyen formában jóváhagytam.

Gy. D./WMN: Ez önnek így rendben van?

K. V.: Nem.

Gy. D./WMN: Akkor hogy történhetett meg?

K. V .: Úgy, hogy nem akartam ugrándozni. Tudja, ez olyan, mint amikor valaki kisebb lakásba költözik, és van egy szekrénye, amiben mindent elsüllyeszt. Az ember csak tömködi bele a dolgait, és az utolsó darabot, a kalapot például már úgy tömi be, hogy egyúttal rá is zárja a szekrény ajtaját, és többé nem meri kinyitni, mert akkor minden egyszerre ömlene a nyakába. Ilyen érzés lett volna nekem, ha elkezdek beledumálni. Senkinek nem lett volna jó, se nekem, se a kalapnak, se a szekrénynek.

Gy. D./WMN: De ez már nem is az első forgatókönyv volt, ami a regényéből készült, igaz?

K. V.: Igen. Korábban az HBO vásárolta meg a jogokat, de egyetlen karaktervázlaton kívül ők sem kértek tőlem semmit. Az általuk elkészített nyolc forgatókönyvből – ami egy tervezett sorozathoz készült – egyetlen sort sem olvastam. Azt sem tudtam, ki írta őket.

Gy. D./WMN: Ha ez egyszer már megtörtént önnel, és nem volt jó érzés, hogyhogy másodszor nem kötött ki bizonyos jogokat a szerződésében?  

K. V.: Nem úgy alakultak a tárgyalások. A produkció részéről az első ajánlat olyan nevetséges volt, hogy csak azért nem álltam fel azonnal az asztaltól, mert úriember vagyok. Az ilyen tapasztalatokat szokták érzelmi hullámvasúthoz hasonlítani, hát, én meg úgy éreztem, hogy számomra ez inkább érzelmi szellemvasút, amin még most is rajta ülök. Egy ponton meg is akadtak a tárgyalások, fél évig nem hallottam felőlük. Akkor megint felbukkantak azzal, hogy átgondolták, és végre megállapodtunk, de ezek után sem mondhatnám, hogy nagyot hasítottam volna a film költségvetéséből.

Többször kértek arra, hogy írjam én a forgatókönyvet, de mindig nemet mondtam. Az én hibám, hogy úgy hittem, ettől még néha megkeresnek, megmutatják az elkészült változatokat, kikérik a véleményem.

Ám a forgatókönyvíróval mindössze egyetlen alkalommal találkoztunk, a munka legeslegelején. Akkor azt kérdezte tőlem: tényleg volt Adolf Hitler tér Budapesten ’36-ban?

Gy. D./WMN: Pedig úgy hallottam, jó forgatókönyv volt. És mivel Szekér András nem érte meg a premiert, nem tudhatjuk, ahhoz képest mit változtattak a filmen.

K. V.: Állítólag nagyon szoros együttműködésben dolgozott Gárdos Évával. És úgy tudom, András nem sokkal halála előtt azt mondta, erre a forgatókönyvre a legbüszkébb egész életében. Tavaly októberben halt meg váratlanul.

Gy. D./WMN: De ön úgy érezte, tolakodás lett volna, ha érdeklődik, hol tart a munkában?

K. V.: Hát persze. Ha szükség van rám, keresnek, ha meg nem keresnek, akkor nincs rám szükség.

Gy. D./WMN: Az HBO esetében ez nem volt bántó?

K. V.: Az HBO akkori elnöke nagyon el volt szánva erre a projektre, és mindent megkapott: nemcsak az első regény, hanem a további részek jogait, sőt a karakterek jogait is arra az esetre, ha a regényeken túl is továbbfejlesztenék a történetet. Nekem pedig az HBO neve, és az akkoriban látott sorozatai garanciát jelentettek. Úgy gondoltam, ennek a gárdának szabad kezet adhatok, mert a végeredményre mindannyian büszkék lehetünk. Csakhogy ezt a hölgyet egyszer csak leváltották, vagy felmondott – nem tudom, mi történt. De onnantól a sorozat terve hamvába holt. Aki a helyére lépett, azonnal leállította a fejlesztést, ezzel másfél év munkáját és rengeteg pénzt kidobott az ablakon.

Gy. D./WMN: Úgy tűnik tehát, az írónak nincs sok becsülete a filmesek szemében.

K. V.: Az égvilágon semmi. De azt is tegyük hozzá, hogy amikor egyetlenegyszer kint jártam a Budapest Noir forgatásán, Kemény Ildikó producer és Gárdos Éva rendező a legnagyobb tisztelet hangján beszéltek velem. Körbetáncoltak, letörölték a széket, mielőtt leültem rá – kedves gesztus volt, értékeltem.

Gy. D./WMN: Egyébként milyen benyomást tett önre akkor a film? Úgy tűnt, jól fog sikerülni?

K. V.: Abszolút. Nagyon profi, hozzáértő stábnak tűnt, élén Ragályi Elemérrel és a fiával. Csak pozitív benyomásaim voltak. A díszletek, a ruhák, a színészek – mind meggyőztek. Minden támogatást meg is adtam nekik a Facebookon.

Gy. D./WMN: A premieren jelen volt inkognitóban?

K. V .: Nem.

Gy. D./WMN: Miért?

K. V.: Nem érdekelt. Másfél hete szombaton is csak hosszas vonakodás után ültem be rá, de előtte való csütörtökön még úgy volt, hogy egyáltalán nem nézem meg. Én ugyanis továbbra is ezen az érzelmi szellemvasúton ültem. Egyrészt úgy éreztem: a film már úgyis készen van, én ebből már nem tudok profitálni. Eredménycentrikus ember vagyok, és ez egy kész film. Ráadásul nem véletlen, hogy a Budapest Noir első borítóján az a férfi szerepel, aki, és úgy, ahogy. Addig ugyanis, amíg a film el nem készült, én voltam az egyetlen, aki látta Gordon Zsigmond arcát.

A sorozat egyetlen részében sem szerepelt semmilyen leírás arról, hogy Gordon hogyan néz ki, és ehhez a jövőben is ragaszkodni fogok.

Nem voltam meggyőződve arról, hogy akarom látni Kolovratnik Krisztiánnal, illetve, hogy szeretném, ha az ő alakja bármilyen lenyomatot hagyna a pszichémen. Egyébként nem hagyott.

Gy. D./WMN: De volt arról véleménye, hogy ezt a szerepet végül rá osztották – még mielőtt látta volna az alakítását?

K. V.: Nekem az ő neve nem mondott még akkor semmit. Többen kérdezték tőlem előtte, hogy kit látnék szívesen Gordon szerepében, és mindig elmondtam, hogy Balkay Gézát. Csakhogy ő meghalt… Nagyon szerettem őt, de ha már nem játszhatta el, akkor úgy láttam, Kolovratnik a létező legjobb választás. Minden tekintetben. De Tenki Réka nevét sem ismertem, csak miután kiválasztották Krisztina szerepére, és azt mondtam: bravó. A szereplőkre szinte minden alkalommal lelkesen bólogattam.

Gy. D./WMN: Szóval miért nem sietett őket a vásznon is látni? Félt az eredménytől?

K. V.: Nagyon. Hetek óta fejfájással ébredtem az éjszaka közepén, ültem az ágy szélén – nehéz időszak volt. Legfőképpen azért, mert kétlem, hogy a Budapest Noirból valaha még újabb filmváltozat készül. Ha Budapest Noir, akkor ez az egy lesz az. És tudom, hogy egy írót a legtöbbször egyetlen könyv határoz meg. Nagyon kevés olyan író akad, akinek a nevéről rögtön három regény jut eszembe. De még egy regényt is jóval több idő elolvasni, mint megnézni a filmadaptációját, így a legtöbb ember fejében a film marad meg róla. Amikor eladtam a megfilmesítés jogait, tudtam, milyen felelősség társul ehhez. Ezért is ragaszkodtam hozzá, hogy legalább megfelelő módon legyen kompenzálva.

Gy. D./WMN: Tehát az írónál elsősorban azt kell megfizetnie a filmváltozat producerének, hogy el tudja engedni a könyvet?

K. V.: Hát, persze, mi mást? Annak van ára, hogy az ember a legszemélyesebb projektjét elengedje. Bizonyára ismeri Forgács Péter privátfilm-sorozatát Szemző Tibor zenéjével.

A Budapest Noir az én privátfilmem volt. Én forgattam le a fejemben, én láttam, én éreztem a szagát, én tapintottam a villamos ülését. És az én privátfilmemet meg kellett osztanom, ráadásul úgy, hogy nem én valósítottam meg.

Gy. D./WMN: De hát így az ön számára csak csalódás lehetett a film vége.

K. V.: Így igaz, ezért sem akartam megnézni, mert tudtam, hogy ez egy vesztes csata. Sosem lehetett volna olyan, amilyennek én akartam, mert nem én… csináltam.

Gy. D./WMN: Az egyetlen esélye az volt, hogy megpróbálja úgy nézni, mint egy átlagos néző.

K. V.: Igen, ezért is ültem be egy hétköznapi vetítésre: hogy a független nézői reakciónak szem- és fültanúja legyek. Tulajdonképpen ez volt az egyetlen indok, amiért megnéztem a filmet. És képzelje, csurig volt a terem az Allee-ban, és amikor véget ért a film, az emberek csöndben a helyükön maradtak. Jó érzés volt.

Gy. D./WMN: De ön addig az egész vetítés alatt gyomorgörccsel ült ott?

K. V.: Nem, addigra túl voltam ezen. A barátaimnak is azt mondtam, ne regényadaptációként nézzék, hanem önálló filmként, mert a kettőnek szükségszerűen nem lehet köze egymáshoz. Végül úgy éreztem: nem is rossz film, sőt. Ha valamit felróhatok a készítőknek – ami talán paradoxon –, hogy túlságosan hűek maradtak a könyvhöz. Sokkal szabadabban kellett volna kezelni a sztorit, mert azt tulajdonképpen megőrizték. Szerintem kevesebb szereplővel, kevesebb csavarral jobban működött volna. Én úgy csináltam volna, hogy a film végéből kiindulva, visszafelé haladva döntöttem volna el, mely részek kihagyhatatlanok, és melyek nem. És a „kevesebb néha több” elvét követtem volna.

De bármennyire is dicsérték a kritikák a könyvet a filmmel szemben, szerintem jobb adaptáció annál, semhogy egy lapos tévéfilmként könyveljük el.

Tudni kell, hogy én ezt a regényt tíz évvel ezelőtt írtam. Bizonyos részletekre, köztük az Ökrös Teréz nevű szereplőre olyannyira nem emlékeztem, hogy fogalmam sem volt hirtelen, kicsoda. Annyi mindent írtam azóta, hogy erről már csak ködös emlékeim maradtak. Talán ezért is sikerült valamilyen szinten átlagnézőként befogadnom a filmet.

Gy. D./WMN: Azért voltak kritikai észrevételei?

K. V.: Persze, akadtak olyan részletek, amiken csak a fejemet csóváltam, mert nem voltak jók. Például olyan jelenetek, amiknek nem volt vége. Vagy, hogy a jelenetek nem organikusan kapcsolódtak össze, hanem az egyikből kimentek, a másikba bementek. Nem értem, miért kellett Szőllősit klubtulajdonossá tenni, és miért voltak ott női bokszolók… És rendben van, hogy kitalálták, hogy Gordon ismerte korábbról Szőllősit, de hogy tegeződtek volna, az sehogy sem fér bele. Olyan nincs, hogy egy iparmágnás tegezzen egy nyavalyás zsurnalisztát. Gondolom, Chorin Ferenc sem tegezte a Tarján Vilit, vagy ha igen, akkor sem újságíróként, hanem a New York Kávéház tulajdonosaként. De Krisztina és Gordon is tegeződni kezdtek, holott nekem száz olvasóból száz jelezte vissza, mennyire szerette, hogy magázódtak. Talán az bántott a legjobban, hogy az ő kapcsolatuk dinamikáját megváltoztatták. A noirban ugyanis műfaji toposz, hogy a főhősnek nincs normális kapcsolata – én pedig éppen ezen akartam változtatni.

Az volt a célom, hogy teremtsek egy főhőst, akinek harmonikus párkapcsolata van, és ez legyen az egyetlen biztos pont az életében. Utálom az állandóan civakodó párokat, a macska-egér játékot a férfi és nő között. Pont ezt akartam elkerülni, itt meg teljesen átformálták.

Bevallom, zavart még az is, hogy érthetetlen módon a filmben egyszer sem hangzik el, hogy „Na, de kérlek!” Szerintem a film kárára vált, hogy a korabeli beszédmodor semmilyen szinten nem jelent meg. Bántottak olyan apró részletek is, ahogy például az újságíró az archívumban régi lapokból tép ki cikkeket – ez a kor újságírójához egyáltalán nem passzol. Az az újságíró, akit a vásznon láttunk, nem feltétlenül méltó képviselője a hivatásának. Kolovratnik járása szintén zavart: így nemhogy újságíró, de egyetlen férfi sem ment az utcán abban a korban. De sok egyéb karakteridegen dolgot is láttam.

Gy. D./WMN: Meg egy kicsivel több noir sem ártott volna – nem gondolja? Egy kicsivel izgalmasabb Budapesttel…

K. V.: Az összes regényemnek, akármit is írok, két főszereplője van: a nyomozó és a város. Ebben a filmben nekem is kevesebb volt Budapestből, mint amennyi jót tett volna neki, és amire lehetősége volt. A noirról is megvan az elméletem. Szerintem Gárdos Éva valószínűleg a ’30-as–’40-es évekbeli, klasszikus amerikai noirokból indult ki, azokat ismerte – ezeket speciel én is elég jól ismerem. Mivel 80-90 százalékukat stúdióban forgatták – mert így volt a legolcsóbb – nem volt bennük mocsok és szemét, szinte sterilnek hatnak. Ő ebből indulhatott ki, amikor a maga noirját leforgatta. Ragályi és fia azért fényképezte így a filmet, mert Éva ezt várta tőlük. És nem véletlen, hogy míg a magyar kritikusok húzzák a szájukat, addig az amerikai visszhang egyöntetűen pozitív. Számukra ugyanis a noir steril képi világot jelent. Nem azt, amit én szeretek: a zsíros, ragacsos, saras világot.

Én szeretem, ha a főhősünknek mosatlan a haja, vagy amikor a mosogató tele van szennyes edénnyel. Éváék viszont olyan filmet akartak készíteni, ami még jó a magyar nézőnek, de már jó az amerikainak is.

Könnyen lehet, hogy Los Angelesben vagy Buenos Airesben egy mocskosabb filmre nem lennének vevők az emberek.

Gy. D./WMN: Ön szerint tehát a Budapest Noir akár exportcikk lehet?

K. V.: Igen, mert – ahogy egy amerikai kritikus írta: „ma nem készülnek noirok”. Ha most valaki visszahozza, annak lehet kint sikere. De ettől még szerintem egy jó noir olyan, hogy utána az ember kimegy a mosdóba, és megmossa a kezét. Itt ez nem valósult meg.

Természetesen megkérdeztük Kondor Vilmost arról is, ez a valódi neve-e... vagy álnév, illetve miért rejtőzködik a nyilvánosság elől. Erre azonban szívesebben válaszolt egy nyilatkozattal, mely így hangzik:

„Erre soha nem válaszolok, hogy Kondor Vilmos álnév-e vagy sem. Ezt mindig mások tételezik fel, mások írják le, én erre nem reagálok, mert értelme kevés van. Kondor Vilmos írja a könyveket, neki teszik fel ezeket a kérdéseket, és ő is válaszol rájuk. Azaz én. Könnyű, és adja magát álnév mögé bújtatni valakit, mert a mai nyilvános, véresen nyilvános világban sem szerepe, sem értéke nincs annak, ha az embert nem érdekli a nyilvánosság, nem akarja azon keresztül kiterjeszteni önmagát (amit eleve nem is értek), hanem szeretné megtartani magának a magánéletét. Lassan olyan ez, mint emberevők közt vegetáriánusnak lenni. De ez csak az érem egyik oldala. A másik az, hogy régen rossz, ha az én személyes megjelenésem ad bármiféle plusz értéket a könyveimnek. A könyveim nem én vagyok, és én sem vagyok a könyveim. Rám nincs értelme kíváncsinak lenni, mert hétköznapi életet – és jellemzően eseménytelen életet – élek, a könyveim sokkal, de sokkal érdekesebbek nálam. Azokban minden benne van, amit el szeretnék mondani, vagy amit a világról gondolok. Ha meg valakinek ez kevés, akkor szívesen válaszolok kérdésekre, s mivel regényeket írok, ezért írásban.”

Gy. D./WMN: Velem mégis beszélt most telefonon...

K. V.: Magával most kivételt tettem, de nem akarok, és nem is fogok ebből rendszert csinálni. Azért írom ezeket a könyveket, hogy helyettem mondjanak el valamit, a nevemben meséljenek el történeteket, s ehhez az én személyem semmilyen pluszt nem adhat hozzá.

Gyárfás Dorka

Kiemelt kép forrása: Kondor Vilmos