„Nem volt fáklyásmenet” – Így keveredtem ki egy mély válságból

–

Továbblépni – de hová?

Húszéves szakmai múlttal a hátam mögött, miután jól-rosszul felneveltem egy gyereket és magamhoz vettem néhány senkinek sem kellő állatot, azt hittem, nagyjából megtettem a magamét. Úgy tűnt, hogy – ha valószínűleg nem is könnyű, de – relatíve kiszámítható jövő áll előttem. Ám a közelmúltban alapjaiban változott meg a média helyzete, és sajnos nem jó irányban. Ennek a részleteibe nem mennék bele, aki követi az eseményeket, bizonyára tudja, miről beszélek.

Úgy éreztem, lassan elfogy körülöttem a levegő, és ha nem akarok aránytalan kompromisszumokat kötni, tovább kell lépnem. Hogy hová, az még nekem sem volt világos.

Tényleg sosem késő tanulni

Mindenesetre első lépésként felvételiztem a Bhaktivedanta Hittudományi Főiskola jógamesteri szakára. Otthon már régóta gyakorolgattam, és egyébként is szerettem volna alaposabban megismerni ezt az ősi filozófiai és mozgásrendszert – jobb alkalmat kívánni sem lehetett a megvalósításra. Aztán már az első jógaórán kiderült, hogy a tudásom igencsak szedett-vedett: az oktatónak folyton ki kellett javítania, hogy az adott póz legalább hasonlítson arra, aminek lennie kellene. A mai napig megküzdök egy-egy ászanával, amit azonban cseppet sem bánok, hiszen újra és újra megtapasztalom a jóga áldásos hatásait is.

Legalább ilyen boldogan mélyedtem el az elméleti tárgyakban, különösen pedig a védikus irodalomban, aminek köszönhetően elkezdtem kapiskálni, hogy ki vagyok, mi a dolgom ebben a világban, és hová tartok, bár természetesen ezen a téren is rengeteget kell még tanulnom.

Ráadásul csodálatos embereket ismertem meg itt, tanárokat és diákokat egyaránt. Még vizsgázni is mindig örömmel megyek be, igaz, esetenként igencsak zombi állapotban – volt, hogy a szék mellé ültem a fáradtságtól –, de hát valamit valamiért.

Áthidaló megoldások

Váratlan ajándék volt a sorstól, hogy lehetőségem nyílt ismét tanulni, de ettől még ugyanúgy meg kellett – meg kell – élni. A kérdés csak az volt, hogy miből. Arra nem sok esély mutatkozott, hogy a szakmámban el tudjak helyezkedni – már egy éve sem sok olyan médium volt, aminek szívesen dolgoztam volna. Biztosan hülyeség, de arra sem tudtam rászánni magam, hogy legalább annál a néhány szóba jöhetőnél ajánlkozzak. Eleve volt bennem egy szégyenérzet, és amúgy sem láttam sok értelmét a kapálózásnak: jobbnál jobb újságíróik vannak, miért lenne szükségük épp rám?

Na, de sebaj, van kezem-lábam, megcsinálok bármit, hangoztattam büszkén. A gond csak az volt, hogy nem értek bármihez, sőt a betűkön kívül tulajdonképpen semmihez sem. Olyan munkát kellett találnom, ami mellett az iskolába is el tudok járni. Így maradtak a különféle áthidaló megoldások.

Megfordultam egy könyvesboltban, ahol nyilvánvalóvá vált, hogy a büdös életben nem lesz belőlem kereskedő. Voltam határozott idejű ügyfélszolgálatos egy könyvkereskedésnél – az ügyféllevelek közül az „Elbasztátok a karácsonyt, rohadjatok meg!” kezdetű opus máig nagy kedvencem –, illetve recepciós egy kvázi elit bevásárlóközpontban.

Ez utóbbi helyen történt, hogy egykori interjúalanyom, akivel anno több közös „projektünk” volt, jobbnak látta nem megismerni ebben az új kontextusban.

Nem éltem meg tragédiaként, hiszen tudom, hogy működik az úgynevezett „kapcsolatrendszer”: csak addig vagy érdekes, amíg várhatnak tőled valamit. A szeretteim ezekben az időkben is mellettem álltak – és igazán csak ez számít.

És kérem szépen, bejött

Az írás persze nagyon hiányzott, de szerencsére nem sokáig. Először kisebb portáloktól, lapoktól jött felkérés, amelyeket korábban nem vagy csak alig ismertem. Ezek a mai napig fontosak számomra, hiszen teljes mértékben azonosulni tudok a szellemiségükkel. Igaz, az itt megjelenő cikkeimet nem olvassák több ezren, viszont egytől egyig vállalhatóak számomra.

Aztán – bár, ahogy korábban is említettem, nem vagyok az önmenedzselés bajnoka – vettem egy nagy levegőt, és jelentkeztem néhány témajavaslattal a WMN.hu-nál, aminek a kezdetektől olvasója vagyok. Nagy reményt nem fűztem ehhez a próbálkozáshoz, de mit veszíthettem volna? És kérem szépen, bejött. Külsősként már több cikket írhattam ide, ráadásul csupa „szívem csücske” témában, amiért külön hálás vagyok.

Az emberek jók

Mint látható, a kelleténél eseménydúsabbra sikeredett ez az év. Ám még ha volt is néhány mélypont, egy pillanatig nem kételkedtem a döntésem helyességében.

Szomorúsággal tölt el számos újság, portál, tévé, rádió sorsa, de valahol mégiscsak felszabadító, hogy kívül vagyok az efféle történéseken. És –  valami ki tudja, milyen elrendezésből – azóta is újabb és újabb utak nyílnak meg előttem. Vagy csak beigazolódni látszik a mondás, miszerint amibe energiát teszünk, az növekedni fog. Esetleg mindkettő. De mindegy is.

Annyi azonban biztos, hogy most nem lennék ott, ahol vagyok, szűkebb és tágabb környezetem támogatása nélkül – amibe nemcsak a „kiccsalád” vagy a régi és új barátok tartoznak bele. Nemegyszer onnan jött segítség, ahonnan a legkevésbé sem vártam volna, ami csak tovább erősített korábbi meggyőződésemben: az emberek jók. Ez a tapasztalás pedig tényleg mindent megér.

 Mezei M. Katalin

A képek a szerző tulajdonában vannak