–

Őzgerincre vágott konyha

Az első szárnypróbálgatásom úgy 14 éves korom környékére tehető, amikor is suli után hazaérve nassoltam volna valamit, és jobb híján kiötlöttem, hogy megcsinálom én magamnak. Az egyik szakácskönyvből kinéztem egy baracklekváros süti receptjét, amit őzgerincformában kellett elkészíteni (még szerencse, hogy volt mellette kép, különben az életben nem jöttem volna rá, melyik az).

Nem ragoznám túl a kudarcot, a lényeg, hogy különböző extrém hőhatások közbeiktatásával megrövidítettem a családot egy őzgerincformával és egy üveggel a mama lekvárjából… Nem ez az élmény hozta meg a kedvem a konyhai tüsténkedéshez.

A klasszikus kívül égett, belül fagyos

Hamar elillant az a pár év, ami ahhoz kellett, hogy felfedezzem: nem csak a mikróval lehet melegíteni, és a tűzhely sem dísznek van. Lelkesedésem nagyban növelte, hogy rájöttem, a fontolva haladók számára léteznek készételek, mirelit termékek és porlevesek is. Az első bizonyítási lehetőség az volt, amikor anyukánk először hagyott otthon minket az öcsémmel hosszabb időre. Persze nem bízta a véletlenre (meg rám) az étkezésünket, előre megfőzött és lefagyasztott mindent, nekünk csak melegíteni kellett.

Meg megsütni.

Na, itt kezdődtek a gondok. Zöldfülűként ugyanis egyáltalán nem volt birtokomban az az információ, hogy az olaj felmelegítésének nem feltétele az, hogy füstöljön, és a fagyott husit sem árt kiolvasztani.  

Elégedetten konstatáltam, hogy a mozdulat, amellyel a húst az olajba dobtam, megdöbbentően hasonlított arra, ahogy a profik csinálják. Igen ám, de az ő végeredményük nem egy kívül elszenesedett, belül csontra fagyott valami, ami ráadásul rohadt büdös. Ha hozzávágtam volna valakihez a húst, tuti, hogy belehal. Vagy a sérülésbe, vagy a bűzbe.

A hat félkész húsból végül négy ehető lett (erős kompromisszumokkal). Dolgom végeztével kiöntöttem az olajat a kertbe. Ott azóta nem kell füvet nyírni. Anya nem volt boldog.

Ezt követően jöttek a konyhai képzettség különböző lépcsőfokai: tálaltam kenyeret a földre (azóta is így követelik a barátaim), égettem lyukat a konyharuha közepébe és pirítottam felismerhetetlenné csokis sütit. Persze, így leírva ez tömény bénázásnak hat, de higgyétek el, az egész folyamat minden kárral és veszteséggel együtt baromi szórakoztató és tanulságos volt. Egyszerűen kellett ahhoz, hogy rájöjjek: a sütés-főzés bizony komoly tevékenység, amit meg kell tanulni. Az, hogy közben isteni történetek születtek, melyek jelentősen feldobták a baráti találkozókat, már csak hab a tortán – hogy stílusos legyek.

Az élet kettecskén

A nagy fordulat akkor jött, amikor a barátommal összeköltöztem egy albérletbe. Rádöbbentem, hogy hiába űzöm szinte mesterfokon a készételek forralását/megsütését, ez így bizony már nem elég.

A kezdő löketet az adta, amikor a kedvesem kikapta a kezemből a fakanalat és arrébb taszigált, mondván: a rántottát nem így kell csinálni. És tényleg nem úgy kellett.

Ekkor elszégyelltem magam. Nem azért, mert „a lányoknak a konyhában a helyük” vagy egyéb hülye lózung miatt. Egyszerűen vércikinek éreztem, hogy egy ilyen baromi egyszerűnek tűnő dolgot sem tudok megcsinálni. Mert nehogy már ő igen, én meg nem… hát, na. Erre amúgy anya is sokszor figyelmeztetett, amikor megpróbált odacsalogatni a tűzhely mellé, de akkor nem hittem neki.

Hát, most rájöttem magamtól. Na, meg arra is, hogy főzni igencsak hasznos, ha a havi büdzsém felét nem akarom különböző kajáldák kasszájában hagyni. Szóval elkezdtem magam képezni, mivel aki olvasni tud, az főzni is tud. És kérem, egész szépen haladok.

Főztem már például lecsót, milánói makarónit és fokhagymakrém-levest. Ráadásul közben rájöttem, hogy ezt az egészet élvezni is lehet – amikor a sokféle hozzávalóból végül egy finom ebéd kerekedik. Jobb napokon. Aztán van olyan is, hogy mindent a nagykönyv szerint csinálok, de olyan lesz az egész, mint amit egyszer már megevett valaki. Brrr... de nem adom fel.

A tanulság (mert hát annak is kell lennie, nem?!)

Egyrészt baromi jó érzés, hogy van már tíz–tizenkétféle étel, amiről a privát statisztikám szerint bizton állítható, hogy gond nélkül meg tudom csinálni.

Másrészt üzenem azoknak a szülőknek, akik aggódva mesélik egymásnak, hogy szemük fénye nagy ívben kerüli a konyhát, hogy semmi nincs veszve! Előbb-utóbb, ha úgy jön ki a lépés, a legbénább antitalentum is magabiztosan fogja markolni azt a fakanalat. Ne adj’ isten, még örömét is leli a dologban.

Azoknak a kamasz srácoknak és lányoknak pedig, akik már most otthon érzik magukat a különböző konyhai eszközök között, innen is egy nagy pacsit küldök. Nektek már ennyivel is könnyebb lesz az önálló élet.

Dián Dóri

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/stock_colors