–

Gyere, kisjányom, ne ácsorogj ott az ajtóban. Ülj le kicsit. Hogy vagy? Megvagy? Na, jól van. Hiányzik nagyon, mi? Gondolom… Rossz lehet most egyedül. Tudom, drágám, milyen az!

Én mindig magam voltam. Még amikor a papa élt, akkor is. Isten nyugosztalja!

Bár, ahogy most így gondolkodom, azt hiszem, már gyerekkoromban is ez volt. Apám otthagyott minket, de ezt mán’ úgyis tudod. Elszerette anyámtól az a púpos asszony. Kicsi, aszott némber volt, sosem értettem, mit szeretett rajta. Annak volt pénze, anyámnak meg nem. Öt kicsi gyereket hagyott ott, de ez a Rózsa legalább mán’ nem szült neki többet. Terméketlen volt, csak rá kellett nézni. Nagy szegénység volt akkor, kisjányom! Anyádék se' tudják elképzelni, te meg pláne. Mindent elhordtak az oroszok. Olyan szegények voltunk, hogy csak szeptembertől novemberig jártunk iskolába, aztán tavasszal megint. Nem volt cipőnk. Ahogy beállt az első fagy, otthon maradtunk. Márciustól járhattunk újra. Két év alatt végeztünk el egy osztályt. Mondjuk, én szerettem iskolába járni. Meg olvasni! Te, nem hoztál nekem valami könyvet? Olyan jó volt, amit múltkor adtál!

Szerettem volna, ha művelt emberhez mehetek hozzá. Nem kellettek nekem a tehenes fiúk.

Egyszer megkérdezte az egyik, hogy udvarolhat-e. Mondtam neki, „édesem, aki nálam kevesebbet dolgozik, az engem ne akarjon megudvarolni”.

Nem is szólt hozzám többet! Aztán jött a papa. Csinos vót’, meg kell hagyni. Tudod, nekem mindig ezek a kék szemű, szőke hajú férfiak tetszettek, mer’ az ritkább volt.

 Te, inni nem kérsz? Vettem almalevet, tudom, hogy szereted. Én is iszok kicsit, annyit beszélek, kiszáradt a szám.

Papa mellett rengeteget kellett idegeskedni.

Az még hagyján, hogy a gyerekekkel nem segített, de anyagilag se'! Jobban jártam volna egy tehenessel… Az legalább tisztességesen dolgozott vóna’. Mert hát, a papa, az nem volt a munka hőse. De tudod úgyis. Inkább elküldött a disznókhoz, tehenekhez, minthogy neki többet kelljen csinálni. Mondjuk, én meg nem bántam, mer’ szerettem az állatokat. Mikor megszülettek a kis disznók, jaj, hát azok tüneményesek voltak! Csak hát, nehéz fizikai munka volt. Ganajozni, tápot cipelni… Szerettem ott. De sosem kerestem többet, mint egy férfi. Egyszer kérdőre vontam a brigádvezetőt, hogy is van ez. Azt mondta: „Rózsi, hát, gondolkozzál! Hiába dolgozol két ember helyett, nem kaphatsz dupla pénzt, de még annyit se'!” Így ment ez… Na, mindegy, végül is elég jól kerestem, miattam nem nélkülöztünk.

Csak hát, belerokkantam. Fizikailag. Nagyapádba meg lelkileg.

Te, éhes nem vagy? Csináljak szendvicset? Meg van süti is! Nem kell? Eszel te rendesen? Olyan vékony vagy mán’ megint, ugye, nem fogyózol? Na, jól van. Nehogy nekem megint tönkretedd magad!

Papának rengeteg szeretője volt. A legvégén azt mondogatta, ha ő meghal, a fele falu gyászba borul. Hányszor el akartam hagyni, istenem! De aztán a lányok miatt mégse. Meg tudtam, milyen apa nélkül felnőni. Ezeknek legalább volt apjuk. Az a baj, ha engem megsértenek, nem tudok kibékülni. Remélem, a papával majd sikerül.

De voltak azér’ szép pillanatok is. Úgy meg tudta nevettetni az embert a hülyeségeivel! Meg senki nem tudott rá haragudni. Mondjuk, ő is ritkán bántódott meg. Mindig később esett le neki, ha bárki beszólt. Aztán másnap már nem emlékezett rá. Mindegyik vőjét igen szerette. Meg szerintem azok is viszont. Ráhagyták, ha valami hülyeséget beszélt. Vagy szétbabrált valamit a pincében.

Azér’ néha hiányzik. Főleg esténként jut eszembe. Ha már ágyban fekszem, úgy csinálok, mintha beszélgetnék vele. Elmesélem neki a napom. De ezt ne mondd el anyádéknak!

Na, mész? Jól van, kisjányom, örülök, hogy feljöttél. Bár ennyit igazán megtehetsz, nem? Anyádnak mondd meg, ne jöjjön holnap, nem kell ideugrálni mindig. Na, jól van, megint egyedül leszek. De ennyi év alatt hozzászoktam. Vigyázz magadra! Ha tudsz, azér’ nézz majd be jövő héten, jó?

 

Rozs Franciska

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/  delihayat