–

SNI. Macicsoport. Hm. Az én levelemben Csibecsoport szerepelt

Bár félreértést sejtek, nem szólok. Túlságosan munkál bennem a lelkifurdalás, hogy a nyár közepi szülőit és a pótszülőit is elnyaraltam. Inkább nem húzom mások idejét a szülőcsoportos megbeszélésen, majd a végén megkérdezem, miről maradtam le. Meg hát, első gyerekes szülő vagyok, azok meg olyan idegesítően túlbuzgók bírnak lenni. 

Sajátos nevelési igény. Kis létszám, intim hangulat. Érzékenyítő csoport. Bölcsi-pszichológus. Gyógypedagógus. Sok odafigyelés.

Mi van??? Hogy kerülök ide?!? És az én fiam mit keres ebben a csoportban?!! Szép dolog az érzékenyítés, a másság elfogadása meg támogatása, de az én gyerekemnek nincs szüksége ilyesmire, baszki! Lásson olyanokat és legyen olyanokkal körülvéve, akiktől tanulhat! Akik további fejlődésre sarkallják!

(Oké, csitt, figyelj!)

Megérte figyelni

„Az SNI-s szoba általában sokkal érdekesebb minden gyerek számára a speciálisabb fejlesztő játékok miatt – mondja a bölcsi vezetője –, az egybenyitott két terem közül mindig ebben van a tumultus, hiába ez a kisebb.”

Bemutatkoznak a nevelők. Cukik. (Utólag tűnik fel, hogy ők is nagyobb gyerekekről beszéltek, nem a legkisebb csibékről). Mindannyiukon érződik, hogy a gyerekre hangolódás, a gyerek igénye az első. Ahogy egymásra reagálnak, ahogy egymásról mesélnek, az nagyon megnyugtató. 

Kilenc-tíz és harminckét (!) éve dolgoznak ebben az intézményben. Huhh… És a kilenc éve itt dolgozó is csillogó szemekkel mesél az itt töltött két pályakezdő évéről. Meggyőzőnek tűnik.

Pálfordulás

Aztán a szülők jönnek: mindenki mutassa be a gyerekét és magát. Tegye hozzá azt is, mi volt az első benyomása a bölcsiről. Utóbbit mindenkitől megkérdezik, addig nem adhatja tovább a szót – ezzel is egyértelművé téve, hogy komolyan gondolják a családokkal való aktív kapcsolatot, párbeszédet.

A szülők sorolják a specialitásokat: hipotón, nem beszél, fél a gyerekektől, down-os, válás közepén, immunhiányos. …Úristen, az én gyerekem, az én családom, mennyire szerencsés…

Haladunk sorban. Azok a szülők, akiknek már idejár a gyereke, közvetlenül és hálával beszélnek a bölcsődéről. Sokkal több az SNI-s, alig néhány, aki „normális”.

Az SNI-sek óvó gonddal mesélnek a gyerekeikről, érezni, ahogy a sok teherhez büszkeség is társul. Hogy csinálják. Hogy haladnak. Minden szavuk olyan igazinak tűnik. Mint azoké általában, akik tudnak valamit az életről, amit mások nem.

Szóval velük fog bölcsibe járni a fiam? Micsoda kaland. Micsoda fantasztikus kezdés… Mennyit tanulhat majd tőlük, velük! És mennyi sokat adhat nekik…

Sajnos rossz helyen járok

Persze feltűnik, hogy mindenki gyereke két és fél, hároméves (az enyém még nem töltötte be az egyet). Mire sorra kerülök, egyértelművé válik, hogy nem jó helyen vagyok. Azért a biztonság kedvéért rákérdezek. „Igen, a Csibecsoport szülőije egy hét múlva lesz, elcserélték a Macicsoporttal”.

„Bocsi, valahogy kimaradtam az infóból.” Ha már így van, két szót azért én is mondok a tündér tizenegy hónapos gyerekemről. Hogy milyen szociális. Hogy tutira szeretni fogja a gyerekeket, mert most is állandóan a nagyok körül kotnyeleskedik a játszótéren. Hogy milyen megnyugtató a légkör, amiben itt most beszélgetünk egymással. Na, meg hogy a beszoktatás engem fog jobban megviselni…

Ahogy továbbadnám a szót, a Macicsoport két fiatal gondozója lelkesen odaszól, hogy ők mindenképpen meglátogatják majd Gáspárt a Csibecsoportban. Mosolygok. A mellettem ülő szülő gyereke már ide jár. Nem győz hálálkodni a bölcsinek, a gondozóknak, mennyire rajtuk múlt, és nekik köszönhető, hogy ilyen sokat fejlődött, és így megszerette a közösséget, a bölcsit a hipotón gyereke.

Először ő, majd mások is csatlakoznak, és kifejezetten nekem címezve mondják, hogy nyugodjak csak meg, nagyon jó helyre került a fiam! És külön kiemelik Szilvi nénit (az ő csoportjába kerül Gáspár), akit ők már ismernek, és eskü, a világ legjobb gondozónénije! 

Megszeretem őket 

Azt hiszem, hiányozni fognak, bár csak most ismertem meg őket. 

Mennyi rendellenességgel és küzdelemmel terhes és odaadással teli lehet az életük… És micsoda kihívás lehet így is boldogulni! A nehézségben ugyanúgy szeretni, ugyanúgy a teljességre, az egész-ség felé törekedni.

A bajban összetartani, vagy egyedül maradni. Állandó külső segítségre szorulni, támaszkodni. Sokkal, de sokkal többször kiszolgáltatva lenni…

Engem tuti, hogy érzékenyebbé tettek az ügy iránt: kár, hogy mások nem tévednek el néha, úgy, mint én most.

Kifelé belehallgatok, ahogy Évi néni a szabad jeleket osztja szét. „A fagyi fiús, hm?!” 

Aztán elköszönök. 

Nehezen engedem el a fiam

A szívem mélyén azóta siratom a fiammal töltött otthoni időszakot, amióta eldöntöttük a férjemmel, hogy visszamegyek dolgozni. Biztos vagyok benne, hogy Gáspár könnyedén veszi majd az új helyzetet és imádni fogja a bölcsis haverjait, mégis…

Végtelenül hálás vagyok ezért az adminisztrációs hibáért.

Döbbenetes, hihetetlen élmény ilyen tapasztalattal kezdeni azt, amit a szívem mélyén egyáltalán nem akartam. Ahogy a bölcsis dolgozók kinyitottak minket egymás felé, egy perc alatt a szívembe zártam őket, és ezt az egészet. És bár az elcserélt hétfői szülői rettentő nagy átszervezéssel és bonyodalommal jár, a világért ki nem hagynám a Csibecsoport első találkozóját.

Szevasz, bölcsi, mi már nagyon várunk! 

(A fentiek egy újbudai önkormányzati bölcsődében estek estek meg.)

 

Kapin Viktória

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ Westend61