Egy SNI-s gyerekkel minden nap háború az élet, de nem miatta
Az igazi nehézségek gyakran csak a kínkeservesen megszerzett diagnózis után kezdődnek.
Az igazi nehézségek gyakran csak a kínkeservesen megszerzett diagnózis után kezdődnek.
„Meg kellett szakítanom az írást, mert a fiunknak megint volt egy epizódja. Mostanában újra tikkel, forgatja a szemét, nyögdös. Ma nagyon nehéz napja van, fél hatkor kelt, eleve rosszul aludt éjjel is (így mi is), úgyhogy ma extrán kimerült, és bizonyos időközönként dührohamai vannak. Semmi értelme izmozni, szigorral dominálni. Csak az empátia segít. Hagytam, hogy az ölemben kisírja magát, most jobban van, olvas, a kicsi meg kirakózik mellette. Mintha a pár perccel ezelőtti üvöltés, sikítás soha nem is lett volna.” Olvassátok el vendégszerzőnk, Adél újabb írását arról, hogy milyen egy SNI gyerekkel az élet, hogy miket él át egy házasság, egy anya, mire kézhez kapják a diagnózist.
Vajon mikor érezheti egy szülő azt, hogy mindent megtett a gyerekéért? És ha az a gyerek más, mint a többiek? Létezik olyan, hogy „mindent megtettem”?
Megszólal az az édesanya, akinek a panasza nyomán az Alkotmánybíróság kimondta, módosítani kell a nevelési törvényt, amely hatéves kortól kötelezővé tette az iskolába járást, és nem rendelkezett azokról a gyerekekről, akik eddig két évvel hosszabb ideig járhattak óvodába speciális helyzetük miatt.
A magányosan szorongó friss anyukák, a speciális igényű gyereküket rejtegető szülők és a fogyatékos gyerekektől tartó felnőttek mind ugyanannak a problémának az áldozatai: a tabuknak, amik fenntartják a tökéletes szülőség és a tökéletes gyerekek látszatát. Tabudöntő beszélgetés Czeizel Barbarával, a Budapesti Korai Fejlesztő Központ intézményvezetőjével és Merhala Viktóriával, a Czeizel Intézet Postnatal vezetőjével.
Mi történik azokkal a gyerekekkel, akiknek olyan fejlesztésre van szükségük, ami nem megoldható online? Egy megkésett beszédfejlődésű, négyéves, hallássérült kislány története következik:
Anyuka benézte, de nem bánta: könnyebb lett a bölcsikezdés.