Könyvek nélkül mit ér az élet? – Könyvesbolt a tengerparton – filmajánló

–

Miért van az, hogy ha azt mondjuk, „tipikus angol film”, máris valami kellemes érzés önti el az embert? Rögtön tudni, hogy lesznek benne különc, bogaras karakterek, akik bármennyire is hozzák a híres brit visszafogottság és önuralom hagyományát, valójában tele vannak érzelemmel. Azt is sejthetjük, hogy semmi többről nem akar majd szólni a film, mint az emberi gyarlóságról és esendőségről, nem akarja megváltani a világot vagy megmenteni az emberiséget, de egy humánus, kedves történetet mesél majd el. A látvány is úgy lesz szemet gyönyörködtető, hogy nem akar többnek látszani önmagánál – annak lesz szép, aki szereti az őszt. 

Pedig a Könyvesbolt a tengerpartont történetesen nem is brit, hanem egy spanyol rendező jegyzi (Isabel Coixet), de ízig-vérig angol, kosztümös film – igaz, angol regény az alapja. Penelope Fitzgerald A könyvesbolt című regénye nálunk is megjelent még a ’70-es évek végén, de azóta nem adták ki újra. A szerzőt sem igen ismerik nálunk, pedig az eggyel későbbi regényével (A part mentén) elnyerte a rangos Booker-díjat. Előtte pedig tanárként dolgozott, és olyan nagyságokat tanított, mint az amerikai Vogue főszerkesztője, Anna Wintour, a Patrick Melrose történét jegyző, szintén Booker-díjas Edward St Aubyn, Charles herceg második felesége, Camilla és Helena Bonham Carter is. 

Ez a regénye egy fiatal özvegyről szól, aki egy kelet-angliai kisváros lakosságát rázza fel azzal, hogy könyvesboltot nyit, és ott olyan modern szerzők műveit kezdi terjeszteni, mint Ray Bradbury vagy Vladimir Nabokov. 1959-ben járunk, egy alapvetően konzervatív, zárt közegben, távol a metropoliszok zajától és fejlődésétől. Itt, Suffolkban mintha megállt volna az idő, és ezzel mindenki elégedett. Vagyis Florence Green (Emily Mortimer) vállalkozása felér egy helyi forradalommal. 

El is érkeztünk a film nagy meglepetéséhez: valójában egyáltalán nem egy könnyed kis meséről van szó, amiben a rosszak elnyerik méltó büntetésüket, a jók pedig a jutalmukat. Spoilerezni nem szeretnék, de jobb, ha előre figyelmeztetlek benneteket – mielőtt hozzám hasonlóan abba a hibába estek, hogy csak egy kellemes, andalító szórakozásra számítotok –, hogy itt azért többről lesz szó. A látvány kényeztető hatását a történet realitása és keserű igazsága kompenzálja majd. 

Főhősünknek, Florence Greennek ugyanis szembe kell néznie az emberi rosszindulattal, aljassággal, korlátoltsággal, hatalomvággyal és irigységgel, mert micsoda dolog, hogy fiatal nő létére vállalkozni mer, hogy ráadásul azonnal sikeres, hogy szélesíteni próbálja az emberek látókörét, és közösséget akar teremteni.

Naná, hogy van, akinek szúrja a szemét egy mégoly ártatlan, sőt, ártalmatlan kezdeményezés is, mint a könyvesbolt alapítása, illetve annak kitalálója, aki egy csupa kedvességgel és ízléssel felruházott hölgy. 

Aki nézi az HBO Éles tárgyak című sorozatát, az nem fog meglepődni, hogy Florence ellenpontját, a kisváros felett uralkodó Violet Gamartot Patricia Clarkson alakítja, aki mesterfokra fejlesztette már a női aljasság fegyvertárának bevetését – legyen épp amerikai nagyasszony vagy brit arisztokrata, akit játszik. Ő az a színésznő, aki pontosan tudja, hogyan kell hanyagul elejtett szavakkal gyilkolni, egy pillantással ölni, és apró gesztusokkal manipulálni. 

De a film igényességét mutatja, hogy nemcsak ezt a két női karaktert dolgozta ki kellő alapossággal, hanem a mellékalakokat is. Fantasztikus élmény például Bill Nighyt olyan gyökeresen más szerepben látni, mint az Igazából szerelemben, amiből a legtöbben ismerik. Nem mintha Nighy nem bizonyította volna már százszor, hogy mekkora színész, de most kivételesen szíven üti az embert, amilyen komolysággal az irodalomrajongó, mizantróp nemes figuráját hozza.

Bill Nighy megérdemelné, hogy ezentúl ebben a szerepében emlékezzünk rá, nem pedig levitézlett popsztárként, aki a visszatérés érdekében karácsonyi slágerrel mórikálja magát. 

De tenyérbemászóan remek a nálunk még ismeretlen James Lance is, akinek minden mozdulata, hangsúlya hamis – mert annak kell lennie. Egy veszélyes kígyót játszik, akinek lehetetlen kitérni az útjából. És muszáj kiemelni a film gyerekszereplőjét, Honor Kneafseyt is, akinek fogadjunk, hogy pár éven belül megtanuljuk kiejteni a nevét. Nem csoda, hogy már most komoly filmes múltja van (hétéves kora óta áll kamera előtt), mintha csak a vászonra született volna, annyira természetes, eleven és érdekes személyiség.

Szóval az angol színjátszásban nem kell csalódnunk ezúttal sem – nekem egyedül a főszereplő Emily Mortimerrel nem sikerült teljesen megbarátkoznom. Pedig ő is remek színésznő, ezt sokszor bizonyította már, de nem véletlen, hogy többnyire karakterszerepeket osztanak rá, nem pedig hősfigurákat. Mortimer túlságosan édes és buzgó, ugyanakkor van benne valami szerencsétlen is, amitől zavarba jön az ember. Akkor a legjobb, amikor cél nélkül csak úgy létezik egy jelenetben, és nem akar elérni semmit. 

A film legnagyobb erénye azonban – a meseszerű díszlet és jelmez mellett – a rendezői koncepcióban rejlik, ami olyan hatást kelt, mintha könyvet olvasna az ember.

Szép lassan csordogál a cselekmény, és közben minden apró részletet és rezdülést van időnk megfigyelni. Pont, mint amikor az ember sorról sorra fogad magába egy történetet és fedezi fel annak színeit.

Nem tudom, mások hogyan olvasnak, de én időről időre felnézek a szövegből, és elmélázom egy-egy mondaton, aztán újra elolvasom, hogy még jobban magamba szívjam. Erre a lassú ízlelgetésre most a filmnézés is lehetőséget ad.

Ezért, és persze a kifinomult látványért is igazi mozifilm a Könyvesbolt a tengerparton, mert ma már csak itt, a sötét teremben lehet így lelassulni, elmélyülni és magunkba szívni az élményt. Aztán pedig hazavinni azt a tapasztalatot, hogy aki értéket akar teremteni, azt hiába próbálják meg minden módon elgáncsolni, ellehetetleníteni és elüldözni, hosszú távon, a szellemét nem lehet legyőzni. Valahol, valakiben biztosan nyomot hagy, tovább él, majd új értéket teremt. Mint ahogy a fejlődés is csak ideig-óráig feltartóztatható. Bármennyire is úgy tűnik a jelenben, hogy az idő kerekét meg lehet állítani, sőt vissza lehet fordítani, valójában ez is csak illúzió, amit a következő hullám elsodor magával. Minden értékteremtésnek van értelme, ha nem is látszik azonnal.

Gyárfás Dorka

Képek forrása: Cirko Film